A mai olvasmányban Izaiás prófétától hallottuk
e szavakat: „Prófétája által Isten szenvedő Szolgája így beszél: «Isten, az
Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak»”.
S tudjuk, hogy ez az Isten szenvedő Szolgája nem más, mint Jézus Krisztus. Ő
az, aki még saját szenvedései közepette is szavaival támasza tud lenni a
megfáradtaknak. Mikor szenvedése útján töviskoronával a fején, kereszttel a
vállán, végkimerültségben találkozott a síró asszonyokkal – nem magát
sajnáltatta, hanem félretette saját fájdalmát, saját baját, saját szenvedését,
s vigasztalta őket!
Lehet, nekünk se okoz gondot vigasztalgatni
szenvedő embertestvérünket. Nekünk se okoz gondot, ha mi teljesen rendben
vagyunk, teljesen egészségesek, nyugodtak, s még jókedvünk is van… akkor gond
nélkül megy a vigasztalás, gond nélkül jönnek a biztató szavak…
De mi van akkor, ha épp betegek vagy szomorúak
vagyunk, vagy fáradtak és idegesek? Tudunk-e ilyenkor is másokat vigasztalni?
Tudunk-e ilyenkor egyáltalán egyetlen jó, biztató szót intézni a másik
emberhez?!
Ha tudunk, adjunk hálát ezért Istennek. Ha viszont
nem, akkor kérjük a fájdalmak férfiát, azt, aki tudja, mi a szenvedés, hogy
ebben is tudjuk példáját követni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése