Szentháromság vasárnapján arról elmélkedtünk,
hogy egy olyan titkot ünneplünk, melyet sosem értünk meg egészen –
a Szentháromságot. De erre a mai napra is elgalább annyira érvényesek
az elhangzott szavak: titkot ünneplünk. Olyan titkot, melyet föl nem foghatunk,
csupán hitünkkel ragadhatunk meg.
Valóban nagy titok, hisz a szentmise
elején nem látunk mást, csak kovásztalan kenyeret és bort, s az
átváltoztatás után sem látunk mást: ugyancsak kenyeret és bort. Azonban mikor
elhangzanak a legszentebb szavak „Ez az én testem, mely értetek adatik
(...) Ez az én vérem kelyhe“ megváltozik valami. Nem a külső
tulajdonságai ezeknek az anyagoknak, hanem a lényege. Nem kenyér és bor
lesz, hanem Krisztus Teste és Vére. Külsőleg semmi változás, azonban „belül“, a
„lényegben“ felfoghatatlan, elképzelhetetlen átalakulás, szaknyelven transsubstantiatio
– „átlényegülés”. Mert itt sem, mint sok más helyen sem nem a külső a lényeg,
hanem a lényeg, ami belül van.
Az kereszténység első évszázadaiban és
évezredében a hívők nem járulhattak naponta a szentáldozáshoz. Sőt ezt annyira
szent dolognak tartották, hogy csak egyszer-kétszer egy évben mentek áldozni.
Nekünk pedig megadatott az a kegyelem, hogy naponta magunkhoz vegyük az
Oltáriszentséget. Azonban mindannyiunknak vigyáznunk kell: nem szabad, hogy
mindennapossá, vagy „mindenhetessé” váljon Isten eljövetele és magunkhoz vétele
az Oltáriszentségbe és Oltáriszentségben.
Ez a mai sem egy a sok szentmise közül. Ma is
különleges alkalom, mikor az Isten jön el hozzánk. A papoknak szól egy tanács,
mely figyelmeztet minket arra, milyen komolysággal és milyen áhítattal kell
végeznünk minden egyes szentmisét. Ez így szól: „Úgy misézz, mintha ez lenne az
első, az egyetlen, s egyben utolsó szentmiséd is.” S alkalmazhatjuk ezt
mindannyian magunkra: „Úgy végy részt a szentmisén és a szentáldozásban, mintha
ez lenne az első, az egyetlen s egyben utolsó szentáldozás az életetben”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése