A
technika rohamszerű fejlődése folytán rengeteg képpel, vizuális ábrázolással
halmoz el minket a világ, ami egyben csökkenti az ember fantáziájának
fejlődését. Míg évekkel ezelőtt egy kisgyermek édesanyja meséjét hallva,
behunyt szemmel teljesen szabadjára engedhette képzelőerejét, saját maga
alkotta meg a képeket, az egész történet minden szereplőjét, színeit,
hangulatát, addig a mai kor gyermekének egy-egy mese történései, világa, színei
pontosan meghatározódnak a mások által már megalkotott képben: HD minőségben,
3D-ben – gátat szabva így a gyermek saját kreativitásnak, kibontakozásnak.
Kevés gyermek elégszik meg ma egy felolvasott mesével.
S
hasonló módon van ez a szimbólumok, a jelképek világával a felnőttek között is.
Kevesen értik ma a szimbólumok nyelvét. Mindennapi életünkben kevésszer
használunk hasonlatokat, vagy olyan jelképeket, amelyek nem maradnak meg az
egyszerű, felszínes tényközlés szintjén, de a dolgok lényegébe, mélyebb
mondanivalójába vezetnének be minket. A híradóban a képek sokaságát és csupasz
tényközlését szinte kikapcsolt agyműködéssel is végignézhetjük. De mit jelent
egy idős ember kalapemelése a templom előtt, mit jelképez a templom oltárán
csonkig égő gyertya, mit jelent a vihar idején szóló templomi harang, mit
jelent az esküvői fehér ruha?
Malakiás
próféta ma felolvasott szavai által nem csak tényeket közöl. Csodálatos
szimbólumokkal, válogatott irodalmi nyelvezettel egyben tanít is, figyelmeztet
is, bátorít is, és ugyanúgy fantáziánknak is teret ad: „Íme, elérkezik az a
nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan
lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja
a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.” Ha
valaki ezeket a szavakat meg szeretné érteni, s a mélyebb mondanivalóját is fel
szeretné fedezni, akkor szabadjára kell engednie a fantáziáját. A prófáta azt a
végső időt, a világ végét, melyről olyan sokan „jövendöltek” már, egy izzó
kemencéhez és a forró naphoz hasonlítja. Azokat pedig, akik életükben nem éltek
Istennek tetszően, nem tartották magukat Isten törvényeihez, azokat az a nap
elemészti, mint a szalmát a kemence. S ha még továbbgondoljuk, ezt a
hasonlatot, eszünkbe juthat, hogy amint a szél ide oda-hordja a szalmát, úgy
sodorja az istentelent is a világ szele éppen arra, amerre fúj – az éppen
aktuális divat, hóbort szerint. Mert nem ragaszkodik Istenhez. S ez lesz a
veszte: szalmaként viselkedett, szalmaként végzi.
De
a próféta folytatja: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az
igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Ugyanaz a végső nap: de
sugara, heve nem éget, hanem felragyog. Ugyanaz az Isten ítél meg mindenkit
ugyanazzal az igazságossággal és irgalommal: mégis milyen ellentétes hatással
bír az igazra, s a hamisra. Az egyik fél a nap forró sugarától, a másik várja.
Az egyiknek pusztulást, a másiknak életet ad. Ahogyan Jézus egy más helyen
szemlélteti: „Azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket
felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik,
a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat
otthagyják.” Akik félik az Isten nevét, azoknak annak a napnak a sugarai
üdvösséget árasztanak. Ugyanaz a nap, s egynek élet, a másiknak halál. „Ítéletnek
végső napja e világot lángba dobja, prófétáknak szava mondja” – szól
középkori himnuszunk.
De
hogy ki lesz a „szalma”, akit „otthagynak”, az akkor válik világossá, de nem
akkor dől el. Az most dől el. Nem halálunkkor, de életünkben. Ne hagyjuk
magunkat a világ szelétől szalmaként bármerre sodorni, de ragaszkodjunk Urunk
törvényeihez, szeretetparancsához, hogy „az a nagy nap, az a végső legyen
nekünk üdvözítő.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése