E
napok olvasmányai rendszeresen bűneinkre hívják fel figyelmünket, azokra
figyelmeztetnek. S ha megkérdeznének minket, melyik a legfőbb-legnagyobb bűn,
talán kevesen mondanák azt, hogy a kevélység. Pedig a hét főbűn közül ez az
első, a legnagyobb. A kevélység által az vétkezik, aki magát mások fölé emeli –
ezért Istennek nem adja meg a kellő tiszteletet, embertársait pedig – abban a
tévhitben élve, hogy ő a legjobb – megveti. A szentatyák ezt a bűnök bűnének, a
Sátán bűnének nevezik. Nem más ez, mint más szóval mondva: büszkeség, gőg,
hiúság. Szent Ágoston ezt mondja róla: Minden bűnök kezdete, vége és oka a
kevélység. Nem is lehet egyetlen vétek kevélység nélkül.
Jézus
Krisztus ma erre a bűnre hívja fel a figyelmünket. Erre a bűnre, amely sokszor
szinte észrevétlenül válik életünk részévé. Hogy megtudjuk, bennünk van-e,
tegyük fel magunknak a kérdést: Mikor sikerül egy ideig szentül élnünk, mikor
sikerül egy-egy „nagyot”, vagy „jót” imádkoznunk – vajon így gondolkodunk-e: „Csak
haszontalan szolga vagyok. Csak azt tettem, ami kötelességem volt.”
Ha
igen, akkor e bűn ellentéte, az alázat erénye uralkodik szívünkben. Ha viszont
gyakran nagyon is jónak érezzük vagy látjuk magunkat, akkor bizony ott a
kevélység a szívünkben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése