Nagy Szent Gergely

Elérkeztünk a következő vasárnaphoz, így következő „új” szentünk, Nagy Szent Gergely pápa életét ismerhetjük meg nagyvonalakban, különösképpen a szent énekkel és a liturgiával, az istentisztelettel kapcsolatosan.

Újra feltehetjük a kérdést, miért éppen ő? Miért éppen Nagy Szent Gergely pápát választottunk stallumunk-templomunk-énekeseink díszévé és példájává. Röviden így fogalmazhatnánk: Ő volt az, aki „az atyák örökségét és emlékét, a liturgikus dallamok kincsestárát összegyűjtötte, rendezte és gazdagította, és aki a liturgikus ének tökéletes előadására a híres Scholát alapította Rómában, a lateráni bazilikában”. Abban a korban ugyanis, amikor „az Egyház szabadsága és békéje helyreállt”, a hívek a szent zsoltárokat, himnuszokat naponta énekelték – úgy, amint ezt mi is tesszük itt templomunkban. Sőt „lassan új formái is termettek a szent énekeknek”. Így szükséges volt, hogy ezek a régi és új dallamok összegyűjtve, ellenőrizve és rendszerezve legyenek. Ezt tette meg a hatodik század szent pápája, Nagy Szent Gergely, és ezzel megóvta a szent ének tisztaságát és épségét. S hogy ezek a dallamok minden addiginál szebben szállhassanak Istenhez, elsőként énekes iskolát, latinul Schola Cantorumot alapított. Elsősorban ezért választottuk őt kedves szentünknek.

Gergely pápánk a hatodik században született Rómában. Jogászként kezdte pályafutását – olyannyira sikeresen, hogy egyenesen Róma kormányzásával bízták meg – harminc évesen Róma prefektusa lett. Azonban igen hamar rájött, hogy Isten más szolgálatra hívja őt. Lelkiismeretére hallgatva szigorú, visszafogott, aszketikus, böjtölő életre adta magát. Nagy tisztelője volt Szent Benedeknek – olyannyira, hogy ő maga is Benedek regulája szerint kezdett el élni. De nem élhetett így sokáig – szent életéről hallva maga a pápa kérte őt fel, hogy a követe legyen. Így később fel is szentelték őt, majd pápává választották. Ő maga mondta: „Szívünk szerint ugyan vágyódunk a csöndre, sokak java miatt azonban nélkülöznünk kell.” 14 évig állt az Egyház élén, de messze nem fölényeskedve, büszkén vagy öntelten. Erről tanúskodik az is, hogy ő vezette be a pápák azóta is használt megnevezését: servus servorum Dei – Isten szolgáinak a szolgája. Rövid pápasága alatt sok olyan rendelkezést hozott, amely ma természetesnek számít, azonban korában, a korai kereszténységben nem volt egyöntetű. Neki köszönhetjük pl., hogy a szenteket és ereklyéiket tisztelhetjük. Neki köszönhetünk rengeteg olyan imádságot, melyet mind a mai napig használunk a  szentmisében. Tanította a tisztítótűz létét – így előmozdított azt a nemes cselekedetet, hogy elhunytainkért imádkozzunk. Mindezek a tevékenységek akkor válnak felettébb érdekessé és értékessé, ha tudatosítjuk, hogy abban a korban, a hatodik században a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották. A népvándorlás és a háborúk miatt az emberekben elkeseredettség uralkodott, és az élet helyett inkább a halál után vágyakoztak. A pápa mindenben segítette a nyomor megszüntetését, az élet elviselhetővé tételét. Tudta azonban azt is, hogy az ilyen nehéz körülmények között sem szabad elfeledni vagy elhanyagolni az Istennek kijáró legnagyobb tiszteletet és imádatot: a liturgiát, a szentmisét, a szent éneket. Pápasága 14 éve alatt mindig különösen fontosnak tartotta a templomok építését és szépítését – s ahogy már említettük, a szent zene és ének minőségi művelését. Bizonyára mindannyian hallottunk már egyházunk saját, egyedülálló, végtelen értékű és mélységű zenéjéről, a gregorián énekről. Megnevezését éppen szentünkről, Szent Gergely pápáról kapta, akinek neve latinul Gregorius. Ebből ered a Cantus Gregorianus, azaz Gergelyi-zene: mivel ő gyűjtötte össze, ő rendszerezte, ő maga is művelte, s adta tovább e szent énekeket.

Egy legenda írja róla, hogy mikor Rómában javában dúlt a pestisjárvány, Gergely pápa egy könyörgő körmenetet tartott híveivel, hogy a már igen sokat szenvedett római népért vezekeljenek. Ő maga mezítláb ment a körmenetben, az emberek pedig imádkozva és énekelve vonultak vele a Lateráni bazilikából a Szent Péter bazilikába. Mikor a Tiberis folyóhoz értek, egy csodálatos látványban-jelenésben volt részük: Hadrianus császár monumentális síremléke fölött megpillantották Szent Mihály főangyalt, aki irgalmas tekintettel hüvelyébe helyezte lángoló kardját – jelezve, hogy megszűnnek a várost sújtó csapások, véget ér a pestis járvány. Azóta nevezik azt az épületet Angyalvárnak, s azóta díszíti tetejét Szent Mihály főangyal bronzszobra.

604-ben halt meg, élete végéig kitartó hűséges, tevékeny Isten-szolgálatban. Ünnepét pedig szeptember 3-án üljük.

Nagy Szent Gergely pápát a legtöbbször egy galambbal ábrázolják, amely úgy az isteni sugallatot jelképezi, amely lelkét eltöltötte és amelyre oly hűen hallgatott; másrészt pedig – ahogy azt a korabeli kódexek leírják és ábrázolják – Gergely pápának a természetfeletti, Istentől jövő ihlet egy galamb képében sugallta, adta át a szent dallamokat – ezért van a galamb éppen a füle mellett. A mi képünkre is Lencsés művész úr így festette meg szentünket, hogy mikor ránézünk, nekünk is eszünkbe jusson: azért lett szent, azért volt képes ilyen felejthetetlen és maradandó tettekre, mert mindig hallgatott a Szentlélek sugallatára, lelkiismerete hangjára – s így mindenben vele volt az Isten. Hisz mindannyian arra vagyunk teremtve és arra vagyunk hivatottak, hogy az Istentől jövő sugallatokat és dallamokat életünkkel énekeljük meg. Nagy Szent Gergely pápa, könyörögj érettünk!