Virágvasárnap - prédikáció helyett

Kérlek, igyekezz átélni ezt a liturgiát teljes odafigyeléssel,

hogy ennek is köszönhetően legyőzd a bűnt,

s egykor te is dicsőségesen vonulhass be

az örök Jeruzsálembe, örök hazánkba!

Mindent az örök élet fényében látni /Jn 8,51-59/

„Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem”. Jézus egyértelműen nem a földi, hanem az örök halálról beszél. Hisz minden egyes szavával az örök dolgok felé terelget és hív minket. Akármiről beszél, a lényeg sosem az, hogy itt a földön éljünk bőségben, vagy elégedetten, hanem hogy állandóan vágyódjunk az örök dolgok felé.

Tanuljunk szavaiból, s tanuljunk meg hozzá hasonlóan gondolkodni: mindent az örök élet fényében látni. 

A naggyónás /Jn 8,31-42/

A mai evangéliumban, amint hallottuk, Jézus a hívő zsidókhoz szólt. Szeretettel, de nyíltan a tudtukra adta: sajnos nem ismerik be bűneiket, amelyek miatt azonban távol vannak az Istentől. Tagadják, hogy bármi bűnük lenne…

Mi is talán a hívők csoportjába sorolhatjuk magunkat, ezért Jézus mai szavai céltudatosabban vonatkozhatnak ránk. Vajon mennyire ismerjük bűneinket? Mikor végeztünk utoljára az Isten csendjében eltöltött alapos lelkiismeretvizsgálatot?

Pár nap múlva elvégezzük húsvéti naggyónásunkat… Mitől naggyónás? Nagy lesz azért, mert aránylag nagy tömeg jön el, vagy nagy lesz azért, mert nagyon alaposan megvizsgáljuk lelkiismeretünket, életünket, s nagyon őszintén megbánjuk a felismert bűnöket?

A virágvasárnapi liturgia menete és énekei - előkészítés

Virágvasárnap - Ipolyvarbó

Körmenet és szentmise

„Kérlek, igyekezz átélni ezt a liturgiát teljes odafigyeléssel,

hogy ennek is köszönhetően legyőzd a bűnt,

s egykor te is dicsőségesen vonulhass be

az örök Jeruzsálembe, örök hazánkba!”

/lelkiatyád/

Gyülekezés a templomkertben a barkaágak körül.

Kezdőének:

1. Üdvünknek boldog ünnepe!

Ujjongnak mind a századok:

Jézus, megváltó Istenünk,

világnak gyógyulást hozott.

2. Hat nap, hogy Húsvét eljövend,

Betániába látogat,

hol Lázárt sírból kelti fel,

ki negyednapja volt halott.

3. Drága kenettel gazdagon

Siet az Úrhoz Mária,

Krisztusnak lábát megkeni,

s könnyekkel bőven öntözi.

4. S hogy megtörténtek mindezek,

Jézus, ki legfőbb Mesterünk,

szamárcsikóra ülve fel

Jeruzsálembe érkezik.

5. Isten kegyelme mily csodás!

Jósága hozzánk végtelen!

Kicsiny szamáron jön közénk,

ki a világot alkot!

I. állomás – Az ágak megáldása

A barkák megáldása után és szétosztása közben énekeljük:

Hozsanna Dávid Fiának, áldott, aki az Úr nevében jő,
Izraelnek Királya, Hozsanna a magasságban.

Az evangélium után:

Pap: Kövessük a Jézust ünneplő nép példáját és induljunk békességgel!

Nép: Krisztus nevében, ámen.

A körmenet folytatása alatt:

6. így szólt Lélekkel ihletett

próféta ősi szózata:

„Sion leánya vigadozz,

ujjongó szívvel várakozz.

7. Urad, királyod íme jő,

Nézd, mily szerény, mily egyszerű

szamáron ülve trónol Ő:

türelmes és kegyes király!”

8. A pálmafák friss ágait,

Zöld fák levágott lombjait

Lengetve mennek mind elé,

S köszöntik az örök Királyt.

II. állomás – Az ágak leterítése

A körmenet megáll, a pap átveszi keresztet, s a leterített ágakon áthalad, közben énekeljük:

Jeruzsálem gyermeknépe pálmafáknak ágait hozván
elébe ment az Úrnak, s kiáltotta hangos szóval:
Hozsanna a magasságban.

A körmenet folytatódik:

9. Ujjong körötte nagy tömeg,

S Lélekkel telve így kiált:

„Hozsanna néki, üdv legyen

Dávid Fiának szüntelen!”

10. Levetvén íme köntösük,

Elé a földre fektetik,

Mások, hogy díszes út legyen,

Hintik virágok szirmait.

III. állomás – A ruhák leterítése

A körmenet megáll, a pap átveszi keresztet, s a leterített ruhákon áthalad, miközben énekeljük:

Jeruzsálem gyermeknépe leterítvén ruháit az útra,
nagy szóval így kiáltott:

Hozsanna Dávid Fiának, áldott, ki jő az Úr nevében.

Folytatjuk a körmenetet:

11. Forrong a város nyugtalan,

Mert hallja hírét jöttinek,

De méltón zengik énekét

Seregben mind a gyermekek.

12. Ha majd Bíróként újra jő,

Menjünk mi is az Úr elé,

Az üdv pálmáját lengetvén

Szívünkben zengjük énekét.

IV. állomás – Hódolat Krisztus Király előtt

A körmenet csúcspontja ez, mindannyian hódolva énekeljük, újra és újra megismételjük:

Dicsőség és dicséret Tenéked, Megváltó Királyunk;

kinek gyermeki szép sereg mondott ékes éneket.

A körmenet zárókönyörgése, alaposan figyeljünk oda szavaira:

Segíts meg minket a most következő napokban, üdvözítő Istenünk, s úgy vezess végig rajtuk, hogy húsvéti jótéteményeidet, melyekkel minket kegyesen megújítottál, majd örvendezve idézhesse fel ünneplésünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen.

Szentmise

Kezdőének:

Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében; benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk.

Válaszos zsoltár:

Krisztus engedelmes volt értünk mindhalálig, a kereszthalálig.

Felajánlási ének:

1. Keresztények sírjatok,

Mélyen szomorkodjatok.

Keseregjen minden szív,

Aki Jézusához hív.

2. Urad Nincsen abban irgalom,

Hozzád buzgó fájdalom,

Aki téged meg nem szán,

Ó Jézus, a keresztfán.

3. Szent testednek sebeit,

Vérrel folyó kékeit

Aki látja és nem sír,

Élő hittel az nem bír.

4. A kősziklák repednek,

Nap és hold sötétednek,

Minden élő megindul,

Csak a bűnös nem búsul.

5. Szállj szívedbe, sirasd meg

Vétkeidet s fontold meg,

Hogy az Isten Fia volt,

Aki érted így megholt.

Áldozási ének:

A Kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.

---------------

Jézus, világ Megváltója (70. Sz.)

Feltekinteni /Szám 21,4-9/

Az Ószövetség egy jól ismert eseményét hallottuk a mai olvasmányban. A rézkígyó, mely a lázadás után megmentette a választott népet. „A nép – ugyanis - belefáradt a vándorlásba, és zúgolódni kezdett Isten és Mózes ellen.” A lázadás utáni könyörgés eredményeként a rézkígyóra való tekintés mentette meg őket.

Az idei nagyböjtünk már több mint egy hónapja tart. Lehet, mi is belefáradtunk már a böjtbe, az önmegtartóztatásba, a fogadalmaink betartásába… De mint tudjuk, a pusztában fölállított rézkígyó a megfeszített Megváltó keresztjének volt az előképe. Fáradtságunkban, kimerültségünkben, esetleg kedvtelenségünkben mi a keresztre nézzünk, s onnan kapjunk erőt, hogy rajtunk is beteljesedjen: „Aki mindvégig kitart, az üdvözül”.

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Tudjuk, ma azt ünnepeljük, hogy Isten elküldte angyalát Máriához, aki hírül adta neki, magának az Istennek lesz az anyja. Ez az egyik szemszöge az ünnepnek, a másik pedig Jézus oldaláról megközelítve: Jézus fogantatását ünnepeljük. Tehát kettős ünnepről van szó: Egy Jézus ünnepről, mert ő fogantatott, és egy Mária ünnepről, mert ő lett édesanyává. De megkérdezhetnénk: Miért éppen így történt ez az egész? Miért éppen Mária? Miért éppen fogantatás a Szentlélektől? Miért éppen megtestesülés? Miért éppen akkor? Sok kérdés felmerülhet bennünk, ha tudomásul vesszük azt az igazságot, hogy Isten bármilyen más módot választhatott volna megváltásunkra, arra, hogy visszaadja az Ádám bűne által elvesztett örök életet.

De az említett összes, és minden hasonló kérdésünkre kapunk választ, sőt, már kaptunk is. Mégpedig a szentmise fő könyörgésében, melyet latinul Collecta-nak hívunk. A dicsőség után így imádkoztunk: „Istenünk, te azt akartad, hogy örök Igéd a Szent Szűz méhében emberi testet öltsön.” Ilyen egyszerű a válasz, kedves testvéreim! Mert Isten azt akarta, mert Isten így akarta. Ez volt az ő terve, melyet meg is valósított. S mi így, több évszázaddal, évezredekkel később is látjuk, tudjuk, milyen jó terv és milyen ró realizáció volt ez. Milyen jó volt, hogy Isten pontosan azokat az embereket választotta ki, akiket kiválasztott. Hogy milyen jó volt, hogy pont akkor történtek meg ezek a dolgok. Azért történt minden úgy, mert Isten úgy akarta. De figyeljünk meg egy embert, aki fontos résztvevője volt ennek a tervnek. Azt, akinek az ünnepét üljük: Szűz Máriát. Megtudta az angyaltól, hogy Istennek mi a terve. Pontosabban csak annyit tudott meg, hogy ő a kiválasztott, aki Istenszülő lesz. És mit kérdezett: Hogyan történik meg mindez? Nem azt kérdezte, hogy miért. Nem azt, hogy miért éppen én. Csak annyit, hogy hogyan lesz majd.

Krisztusban szeretett testvéreim! A mi életünkben is történnek események, melyeket nem mi tervezünk be, melyeket nem mi kezdeményezünk, de melyekre Isten hív, hogy kapcsolódjunk bele, s tegyük az ő akaratát. Istennek naponta terve van velünk, naponta kínálja nekünk az ő lehetőségét, az ő tervét. Nem rajtunk múlik, hogy megvalósul-e, hisz Isten mindig véghezviszi tervét. De rajtunk múlik, hogy teljesítjük-e az ő akaratát. És ezen áll vagy bukik a mi üdvösségünk. Vegyünk példát a Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, aki mindig és mindenben az Isten akaratát teljesítette.

Márciusi méhecske

Nem sokára (egy hét múlva) barkaszentelés lesz, 

ezért néztem meg kertünkben a barkát, 

s épp egy méhecske is nézegette... 

gondoltam, megmutatom

Miserend és hirdetések - Nagyböjt ötödik vasárnapja

Nagyböjt ötödik vasárnapja

Néhány valóságot, dolgot úgy megszoktunk már, hogy szinte semmilyen figyelmet nem szentelünk neki – többé-kevésbé észre sem vesszük. Paradox módon csak akkor vesszük észre, hogy vannak, hogy léteznek, mikor eltűnnek a szemünk elől. Így van ez talán minden emberrel – ha valaminek a jelenlétét jobban tudatosítani akarjuk, a legjobb módszer az, ha egy kis időre eltüntetjük. Akkor vesszük igazán észre, hogy valami hiányzik.

Talán már sejthető, miről is szeretnék ebben a szentmisében beszélni. Minden templomban minden szentmisén a szemünk előtt van a kereszt. Annyira természetes, mindennapi, hogy elkerüli a figyelmünket. Ettől a vasárnaptól kezdve a kereszt el van takarva, le van fedve egy fekete (lila) lepellel, hogy szokatlanul szemet szúrjon, hogy szenteljünk neki több figyelmet s elgondolkozzunk, mit is jelent számunkra. Talán többen tudjátok, hogy a múlt heti vasárnapnak a Lætare, az öröm, vigasság vasárnapja volt a neve – ezt jelképezte a pap rózsaszín ruhája. A következőt, ezt a mait pedig népies nevén feketevasárnapnak nevezik – ez pedig a kereszt befödésével van hangsúlyozva. Ezzel a vasárnappal lépünk át a nagyböjt második, befejező részébe, melynek a tartalma és lényege Urunk, Jézus Krisztus értünk vállalt szenvedése.

A befedett kereszt – mint Krisztus befedett arca, a szomorúság, a megaláztatás és a szenvedés jelképe. Mintha Urunkat az emberi gonoszság felhői árnyékolnák be. A mai nappal kezdve egészen Húsvét éjjeléig az evangéliumi részek dramatizálódnak, mígnem elérkezünk a csúcsponthoz – Krisztust elítélik és keresztre feszítik.

Még talán a hittanórákról emlékszünk arra, hogy mennyi és milyen súlyos következményei lettek Ádám bűnének. A legsúlyosabb a mennyország elvesztése volt. Az ember arra teremtetett, hogy meglássa az Istent, és hogy örökre boldog lehessen – és pontosan ezt veszítette el. Aztán tudjuk, hogy az ember értelme is elvesztette a tisztán látást, az akarata pedig hajlamos a rosszra. Az embernek szenvednie kell, majd meg is kell halnia. Ezt mind az első bűn okozta. A fájdalom és a halál is a bűn gyümölcse. Az első bűn pillanatától kezdve mindannyiunknak meg kell egyszer halnia. Elvesztettük a kegyelem örök állapotát, a szentséget, a halhatatlanságot, a tudás ajándékát. Ezt az állapotot jött helyreállítani Jézus Krisztus. Eljött, hogy megnyissa nekünk a mennyet. Hogy elérhessük azt, amire teremttettünk: meglátni az Istent, amely örök boldogsággal tölt majd el.

A bizonyosságot arról, hogy megszabadulhatunk az örök haláltól maga Jézus Krisztus adja meg nekünk. A következő vasárnap evangéliuma, passiója számol be arról, hogy éppen ez volt az ő elsődleges célja, amiért emberi testet öltött és lejött a földre. Jézus Krisztus mondja: „Ha majd fölemeltetem a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” Ma pedig szintén erre figyelmeztet Urunk: „Ha a búzaszem elhal, sok gyümölcsöt hoz.” Ez a mi egyetlen reményünk. Jézus az én reményem – énekeljük temetéseink alkalmával – s az üdv megmérhetetlen, melyet nekünk ígér.

Újítsuk meg nagyböjti fogadalmainkat, térjünk vissza jó elhatározásainkhoz, figyeljünk újra Krisztusunkra, aki ma értünk kezdi meg a kálváriát. Szedjük össze magunkat a nagyböjt finisére, végküzdelmére, s a szenvedő Krisztus képe csak furdalja lelkiismeretünket: én ezt tettem érted. Te mit teszel?

Buzgó szívvel ünnepeljük Üdvözítőnk kínjait

Nagyböjt péntekjein sokszor végigjárjuk a keresztutat – Krisztus szenvedésének útját. Talán nekünk, keresztényeknek ebben nincs is semmi különleges, hisz lehet, egész kiskorunktól fogva hozzá szoktunk ehhez. De vajon mit gondolhatnak erről a mi ájtatosságunkról (a keresztútról) a pogányok, az ateisták – azok, akik nem hisznek Istenben? Manapság, mikor mindenki igyekszik magát távol tartani mindentől, ami rossz, ami kellemetlen, ami megszégyenítő, ami nehéz, ami nem divatos. Mi pedig (ha csak jelképesen is, de) vállunkra vesszük kétezer év után újra és újra a keresztet, s nyilvánosan végigjárjuk a borzalom, a szégyen, és a kínszenvedés útját. Rendkívüli módon érvényesek és időszerűek ma is Szent Pál apostol szavai: „E kereszt a zsidóknak botrány, a pogányoknak ostobaság… a meghívottaknak azonban Isten ereje és Isten bölcsessége.”

Isten terveit sokan és sokszor szerették volna már megérteni, de legtöbbször nem maradt más, mint megalázkodni, és térdünket meghajtani a hatalmas Isten bölcsessége előtt. Gondoljunk csak arra, hogyan „gondolta ki” Isten a mi megváltásunkat? A legműveltebb és legokosabb bölcsek sem tudták volna így kitervelni azt, hogyan engesztelhetné ki az Isten saját magát az emberek nevében. De az Isten végtelen bölcsessége itt is nyilvánvalóvá vált. Az Isten keresztre feszíttette magát az emberekkel, hogy megváltsa az embereket. Ez a legélesebben ellenkezik mindazzal, amit az emberi bölcsesség Istenről képes elgondolni.

Isten a kereszten. Isten a Mindenható, halhatatlan, örök, s a kereszt mely a tehetetlenség, a gyengeség és a halál jelképe. Ez a kettő együtt nem más, mint filozófiai abszurdum, képtelenség. Emberi ésszel felfogni nem lehet. Egyedül hittel. Mi pedig hiszünk ebben, hisz buzgó szívvel ünnepeljük ma is Üdvözítőnk kínjait.

De nem csak emlékezni akarunk Jézusra, hanem mint azt már sokszor elhatároztuk: hasonlítani is akarunk rá mindenben. Érdemes ezért röviden elgondolkodni azon, hogyan és mikor hasonlíthatunk rá, egyesülhetünk vele a legjobban.

Jézus Krisztus földi élete során rengeteg embert meggyógyított, halottakat támasztott föl. Napokon keresztül tanított ezer és ezer egyszerű embert, a zsinagógákban a legműveltebbeket. Apostolokat, tanítványokat gyűjtött maga köré, felruházta őket hatalommal. Bejárta az egész országot, kiűzte az ördögöket, megbocsátotta a bűnöket… Három éven keresztül utánozhatatlanul tevékenyen munkálkodott Isten országának építésén. De egyetlenegy az előbb említett tevékenységével sem adta meg az üdvösséget. Hanem akkor és azzal váltott meg minket, amikor kínok közepette a keresztre feszítették, majd meghalt és feltámadt. Mikor keresztre feszítették. Mikor keze és lába, egész teste mozdulatlanul függött a kereszten – tehetetlenül, látszólag semmit sem téve tette a legtöbbet és a legfontosabbat. Jézus Krisztus elsősorban nem tevékeny életével, hanem tehetetlen szenvedésével váltotta meg az egész világot.

Felismerjük, észrevesszük? A szenvedés az, amivel a legközelebb kerülhetünk Krisztushoz. Amin keresztül a legjobban egyesülhetünk vele. Valljuk be, hogy mikor betegek, tehetetlenek vagyunk, sokszor azt gondoljuk, már fölöslegesek vagyunk, mert nem tudunk semmit tenni. Ilyenkor azonban jusson eszünkbe: ennek a látszólag tehetetlen kínlódásnak Jézusnál olyan hatalma volt, hogy megváltotta az egész emberiséget.

A mi szenvedésünknek is óriási értéke van, ha felajánljuk azért, akinek a legnagyobb szüksége van rá: talán bűnben élő családtagomért, gyermekemért, beteg barátomért, vagy saját magam bűneiért. Erre tanít a kereszt bölcsessége, Krisztus kereszthalála, e nagyböjti szent idő is.

Újra csak Szent Pál apostollal valljuk: „Mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében; benne van a mi üdvünk, életünk és feltámadásunk.”

Miserend és hirdetések - Nagyböjt negyedik vasárnapja

A biztos tanú /Jn 5,31-47/

„Maga az Atya tanúskodik mellettem“ – hallottuk Jézustól az evangéliumban. Az emberek között ugyanis az, amit saját magunkról mondunk, nem ér olyan sokat, mint az, amit mások állítanak rólunk. Hányszor meg van a véleményünk az emberekről annak alapján, amit mások mondanak.

Jézus ismerte ezt a mi felfogásunkat, álláspontunkat, ezért magát az Istent hívta tanúnak: amit ő mond bárkiről, az mind igaz, hisz mindenkit ismer nem csak külsőleg – azt, amit mindenki lát, hanem a szív legmélyebb rejtekeibe is belelát. Ezért Isten tanúbizonysága Jézusról a legmeggyőzőbb és legtisztább. S tudjuk, ez teljesen megegyezett azzal, amit Jézus magáról mondott.

A mai evangéliumot hallva alkalmas lehet elidőzni azzal a gondolattal, hogy vajon ha az Isten mirólunk tanúskodna – ez a bizonyságtétel a mi javunkra, vagy ellenkezőleg, a kárunkra szolgálna…

Nem kérsz semmit? /Jn 5,1-3a.5-16/

Jézus csodálatos gyógyításai közül talán ez a mai az egyetlen, mikor maga Jézus kínálja föl a gyógyulás lehetőséget, mikor ő maga kérdezi meg a betegtől: „Akarsz-e meggyógyulni?”

Lehet, hogy pont ma jöttünk el úgy a szentmisére, hogy nem kértünk Istentől semmit. Lehet, hogy pont ma nincs semmi kérésünk, hogy pont ma nem kértük segítségét semmihez, lehet, hogy pont ma…

De Isten ma is felkínálja nekünk segítségét: „Akarsz-e meggyógyulni?” Akarod-e, hogy segítsek neked? Minden egyes szentmisét ajánljuk fel valakiért vagy valamiért, mert mint ma is látjuk, az Isten szinte hiányolja azt, hogy kérjünk tőle, hogy adhasson nekünk.

Éljünk ma is ezzel a lehetőséggel!

A legjobb "mellékszereplő" - Szent József

Christopher Plummer és Octavia Spencer– ez a két színész kapta az idei Oscar-díjat, a világ legrangosabb filmművészeti díját a legjobb mellékszereplő kategóriában.

Ha elolvassuk az evangéliumokat és levetítjük a fejünkben őket, mint egy filmet, mai szentünk, Szent József biztos, hogy nem lesz benne főszereplő. A mai evangélium jóformán az egész, amit megtalálhatunk Szent Józsefről a Szentírásban. Elmondhatjuk tehát, hogy az üdvtörténelemben Szent József csak egy lényegtelen, egyáltalán nem fontos mellékszereplő volt?

Hallottuk az evangéliumban, hogy „igaz, igazságos” ember volt. És ez a tény, ez a konstatálás egyáltalán nem mellékes, sőt, nagyon fontos. Mert igaznak lenni – nagyon nagy dolog, hihetetlenül nehéz dolog! Az igazságosság azt jelenti: megadni mindenkinek azt, ami jár. Így Szűz Mária-, a legtökéletesebb asszony-, és Jézus Krisztus-, maga az Isten mellett élni, és megadni nekik mindent, ami jár – tehát mindent, biztos, hogy nem is volt annyira könnyű…és nem is volt annyira mellékes feladat. Nekik meg kellett adni a legnagyobb szeretetet, legnagyobb törődést, gondoskodást, Jézusnak a legjobb nevelést, Máriának a legjobb együttélését, megteremteni számukra a legjobb körülményeket az élethez. És biztos, hogy ez nem volt egyszerű dolog.

Láthatjuk tehát, kedves testvéreim, hogy ez a feladat, ez a szerep nem volt mellékes, nem volt annyira egyszerű és főleg nem szükségtelen. Pontosan ellenkezőleg. Szent József nem kapta meg a főszerepet az üdvtörténetben, de a saját szerepét tökéletesen elvégezte, betöltötte.

Talán rólunk sem tudnak az emberek semmit. Nem látják, nem értékelik a munkánkat, imáinkat, igyekezetünket… gyakran még észre sem vesznek, észre sem veszik, hogy létezünk. Gyakran csak ilyen mellékszerepeket játszunk. Ami vigasztalhat, sőt, nagyszerűen buzdíthat minket az az, hogy Szent Józsefhez hasonlíthatunk. Ahhoz, aki ennek a nem mellékes „mellékszerepnek” köszönhetően mára az egész Egyház védőszentje lett. 

Az Isten mindenkit egy különleges feladattal, szereppel bízott meg. A mi feladatunk és Isten irénti szeretetünk kifejezése az, hogy nem a „főszerepre“ vágyódunk, arra, amit talán valaki más „játszik“, hanem a mi kis, de annál fontosabb feladatainkat hűségesen és igazságosan elvégezzük. Kérjük ezért ma a legjobb „mellékszereplő“ szentet, hogy mi is mindannyian díjat nyerhessünk. Nem Oscar-díjat, de a legnemesebb és legnagyobb díjat, amelyet életszentségnek hívnak.

Nagyböjt negyedik vasárnapja

„Úgy szerette a világ az Istent, hogy mindenét oda adta érte.”

Az előbbi mondat első pillantásra ismerős, de bizonyára észrevettük, hogy nagyon sántít. Pedig csupán két szó van benne kicserélve a „jól ismerthez” képest. Azonban az lenne az igazi, ha oda-vissza cserélhetnénk az alanyt a tárggyal – a szeretőt a szeretettel. Gondolkodjunk. Ha én téged mindennél jobban szeretlek, akkor az lenne a „kifizetődő”, a normális, ha te is mindennél jobban szeretnél engem. De a kezdő mondatunkból is látjuk, nincs ez így mindig. Sőt… Akkor miért szereti Isten úgy ezt a világot, hogy mindenét oda adta érte, ha a világ nem viszonozza ezt neki?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket?

Erre a kérdésünkre maga az Isten adott, és ad választ az ő egyszülött Fiával. Odaadta őt, pedig tudta, mi nem viszonozzuk ezt. Kiüresítette magát értünk, mikor tudta, mi sokszor a kisujjunkat sem mozdítjuk érte. Ezt tette értünk, s mi ezt tesszük érte. De ő mindezt előre tudta! És mégis… Nem mérlegelte a dolgot, nem latolgatta, fontolgatta. Megtette. Legjelentősebb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston világosít föl: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.”

Mi emberek milyen gyakran félünk szeretni Istent. Félünk odaadni mindent. Finoman fogalmazva érdekes, hogy nem bízunk eléggé abban, aki mindenét odaadta nekünk. Vagy ha talán azt is mondjuk, mi is szeretjük Istenünket, ha valami olyat kér, amiben nem látjuk azonnal a hasznunkat, az örömünket, milyen sokszor nem szívesen adjuk oda, adjuk fel a kis földi örömeinket.

De nem csak az Istennel szemben van ez így. Sőt, az emberek iránt még kevésbé bizonyítjuk, megvan bennünk a szeretet. Mikor látjuk, hogy a másik nem érdemli meg, nagyon gyorsan abba is hagyjuk gyakorolni. Sok esetben a házasság elején – mint mondják - , nagyon szereti egymást a pár. Mert úgy érzik, a másik ezt megérdemli. De mihelyt világossá válik, mégsem érdemelne annyit, rohamosan lecsökken annak gyakorlása. Szeretni a végletekig akkor is, ha a másik nem érdemli meg, ha a másik ezt közönnyel, vagy bántalommal viszonozza… Erre ad példát a mi Istenünk, ezt jelenti: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Újra csak Szent Ágoston beszél helyettünk: „A szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi”. Mert az igazi szeretet nem tud méricskélni, csakis és egyedül pazarolni. Hogyan, ha nem pazarolva, pocsékolva szeret minket Isten?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket? Jézus szavai teljesen egyértelműek: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”.

E nagyböjti szent időben bánat könnye hulljon bőven, hogy ne csak beszéljünk, vagy olvassunk a lemondásról, hanem a mindennapi kis, kellemes dolgainkról lemondva tudjunk mérlegelés, latolgatás nélkül is adni másoknak talán időt a beszélgetésre, lehetőséget a látogatásra, megbocsátást a bántásokra. Sértettként kezdeményezést, idősebbként próbálkozást, „nagy emberként” megalázkodást.

 Krisztus eljött miattunk s feláldozta magát értünk. Csodálatos módon magához békített minket. Egyedül ennek a pazarló tettnek van hatalma, hogy megmentsen minket az örök kárhozattól. Minő igaz, hogy „semmi sem ment meg, csak a szeretet” (Szent Ágoston)