Roráte - 1

A most elkezdett ádventi idő folyamán gyakran fogjuk hallani a szentmiséken: „legyetek éberek”. Ma is így kezdtük a szentmisét: „Urunk és Istenünk...segíts, hogy amikor Krisztus eljön és kopogtat, ébren találjon minket.” Ébernek lenni lélekben azt jelenti, hogy a bűnöktől tisztán tartjuk, erényekkel pedig megtöltjük szívünket, s így Istennek tetszővé leszünk.

De mint tudjuk nem csak lélek az ember, hanem test is. S ez a ma hajnali, idei első virrasztásunk itt a templomban, ez a mai első Istennek szentelt éberségünk fejezze ki, segítse elő lelki éberségünket. S ahogy ez a korai kelés áldozattal jár – ugyanúgy áldozattal jár a lelki éberség megkezdése és megtartása is.

Az egész ádvent minden egyes rorátéja azt a tudatot erősítse bennünk, hogy lelkünk ébersége minden áldozatot, fáradtságot, virrasztást megér.

"Bírájának hogy feleljen..." /Lk 21,20-28/

Folytatjuk Jézus szavainak felolvasását a napi evangéliumban. Az utolsó napról mondja: „Az emberek megdermednek a rémülettől, miközben várják, hogy mi történik a világgal.” Micsoda nagy tehetetlenség. S talán már mi is voltunk olyan nehéz helyzetben, mikor egyszerűen nem tudtunk semmit tenni. Csak vártuk, „hogy mi történik”. Ugye milyen borzalom? Ahogy a középkori, az Egyház által a napokban sokat imádkozott himnusz is mondja: „Természet és halál retten: / a teremtmény sírból felkel, / Bírájának hogy feleljen.”

Az utolsó ítéletkor nem a szavunkkal felelünk majd bíránknak, de életünk lesz a felelet. Jócselekedeteink, imáink, szentmiséink, megbocsátásunk. Minden nap azon legyünk, hogy az utolsó napon egyre több olyan feleletünk legyen, amellyel bizalommal állhatunk majd Istenünk elé.

A végekről /Lk 21,5-11/

Újra a nemrég hallott szavakat olvassuk a Szentírásból – Jézustól a világ végéről. Az egyházi év utolsó napjai ugyanis párhuzamban vannak a világ utolsó napjaival – mutatja és tanítja Egyházunk. Ilyenkor ugyanis mégjobban kell, hogy vonzza a figyelmünket az a nap, mikor itt minden véget ér. Hogy most még jobban tudatosítsuk: az ittlétünk nem tart örökké.

Elmélkedjünk e héten gyakrabban a végső napról, hogy meglegyen bennünk a szent félelem, nehogy könnyelműen hallgassuk e szavakat. Ott legyen bennünk az a szent félelem, amely nem engedi, hogy letérjünk a jó útról.

Alexandriai Szent Katalin

Alexandriai Szent Katalin 305-ben szenvedett vértanúhalált – írják életrajzában. S mindig, ha egy-egy szentnek az életét olvassuk, megalkothatunk egy képet, egy elképzelést, milyen is volt valójában: a jelleme, a viselkedése, az egész élete. Mai szentünk fő erényeit így mutatja be életrajza: „Éleslátása, bölcsessége és a lelki erősség voltak jellemző tulajdonságai”. Ugyanúgy voltak hibái is, mint mindannyiunknak, de az előbb említett erények annyira elhatalmasodtak benne, hogy azok kerültek előtérbe, s szinte teljesen kiírtották a bűnt. Nem hagytak neki helyet. Így vált szentté.

Vajon nekünk milyen erényeink vannak? Mi a legjobb tulajdonságunk? Fedezzük fel, és tudatosan tápláljuk, növesszük azt. Isten erejével és segítségével mi is legyőzhetjük a bűnt, s belőlünk is válhat szent. Ez legyen életünk legfontosabb célja.

Miserend és hirdetések - Krisztus Király vasárnapja

Krisztus Király vasárnapja

Krisztus, a mindenség Királya – szól mai ünnepünk, vasárnapunk teljes neve. A mai ünnep magasztossága, arany színe Krisztus királyságát, fenségét igyekszik jelképezni, de mi tudjuk, a mi királyunk akkor is más, mint bármelyik király világunk történelme folyamán. A legtöbbet erről a királyságról a nagypénteki passióban Pilátus előtt elhangzó jézusi szavak mondanak el: „Az én országom nem ebből a világból való.” Mint ahogy arról néhány hete elmélkedtünk: az a másik világ, másik ország, másik királyság az, amiért mind élünk.

De a mai evangélium is sokat elmond erről az ünnepről. De nem csak elmond, mintegy történésket közölve, hanem mélyebbre visz az igazság megismerésében. Már a kezdete is teljesen felborítja minden királyságról, királyról alkotott képünket: „Mikor Jézust keresztre feszítették...” Ugye, nem éppen a keresztrefeszíttetésükről híresek a „nagy” királyok? Az evangélista, Szent Lukács azonban nyilvánosan vállaja ezt: nem ferdíti el, s nem is hallgatja el az igazságot. Leírja: Jézust megkínozták, keresztre feszítették, s ő nem ellenkezett. S ez a tény nem azt bizonyítja a legjobban, hogy minden földi királyság fölött ott van az égi? „Másokat megszabadított – mondták –, most szabadítsa meg önmagát...” De nem tette. Nem szabadította meg magát. Pedig lett volna rá hatalma. Isteni hatalmát ugyanis Jézus egyszer sem használta fel csupán a saját maga érdekében. Mindig másokat „szabadított meg”. S micsoda ellentét. Korunkban, s talán az emberiség egész történelmében nagyon sok uralkodó – legyen az király, vagy más vezető – amint hatalmat kapott, elsőnek saját magát szabadította meg: tette gazdaggá, előkelővé, kényelmessé. Jézus ebben is más: önzetlenül vállalta a legnagyobb kínt és megaláztatást. S az ő példájára sok szent tette ugyanezt. A világ szemében igaz, ők is megvetettek voltak, de tudták, az ő idejük, országuk is elérkezik, s az ő örömük lesz teljes, véget nem érő. Az egész idők teljessége Jézus értünk vállalt áldozatáról szólt.

E mai szép ünnep, ennek méltósága, szépsége és fensége keltse fel bennünk újra a vágyat oda jutni,  ahol Krisztus uralkodik: nem földi értelemben, módon, térben és időben, de mennyei, tökéletes, leírhatatlan szépségben és boldogságban. Istennel élni: ez az igazán király, ez az igazi királyság.

Miattunk /Lk 19,41-44/

Jézus, amint Jeruzsálemhez ért, mint hallotuk Szent Lukácstól, sírva fakadt. Tudta előre, hogy néhány napon belül ebben a városban kínozzák halálra s ölik meg. De mégsem ez volt a fő oka nagy fájdalmának. „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál”. Nem magát, hanem Jeruzsálem népét siratta. Úgy mint keresztútján: „Jeruzsálem leányai! Ne engem, hanem magatokat, és gyermekeiteket sirassátok.”

A mai evangélium is tisztán mutatja és tanítja: Isten értünk, miattunk lett emberré, szenvedett, és értünk, miattunk halt meg. Legyünk neki hálásak ezért minden nap, s jöjjünk el mindig, ha lehetőségünk van a hálaadásra, görögül Eukarisztiára, magyarul szentmisére. S minden imánkat ilyen hálatelt lekülettel végezzük. Ne kényszerből, nyűgből, kötelességből, de hálából. Mindazért, amit Isten tett értünk.