Nem ott kezdődik /Mt 5,20-26/

Jézus mai szavaiból pontosan megérthető, hogy Isten nem csupán a tetteink szerint ítél, értékel minket, hanem látja már gondolatainkat is, és már azok mérvadóak számára. Azt gondoljuk, nagyon jó emberek vagyunk, mert pl. senkit sem öltünk meg. Jézus azonban azt tanítja, hogy aki csupán a szívében haragszik testvérére, s nem akar szabadul ettől a haragtól, az méltó az ítéletre, a pokol tüzére.

Ügyeljünk gondolatainkra, hogy azok ne kárhoztassanak, hanem üdvözítsenek minket.

A másik /1Kir 17,7-16/

A mai olvasmányban Illés próféta csodájáról hallottunk. Illés próféta megéhezik és megszomjazik, s egy özvegyasszony segítségére szorul. Látszólag nincs ebben semmi különleges. De tudnunk kell, hogy az “ókori ember szemében a férfi magasabb rendű lény, mint a nő; az izraelita szemében az izraelita, mint a pogány; a házasember, mint az özvegy. Ez a Szidon vidéki özvegyasszony tehát Illés próféta szemében az emberi élet legmélyebb pontján áll, Isten mégis azt akarja, hogy Illés tőle kérjen és kapjon segítséget.” /Barsi-Teleki/

Sokszor mi is megélünk olyan helyzeteket, melyekben rászorulunk másokra – mások segítségére, irgalmára, megbocsátására, szeretetére. Sose szégyelljünk egymástól segítséget kérni, ne szégyelljük, hogy ha valami egyedül nem megy. Isten társas lénynek teremtett, bár a segítség kérés sokszor nagy alázatot követel. Alázkodjunk meg, s akkor megtapasztaljuk: együtt könnyebb, még ha annyi mindenben különbözőek is vagyunk.

Hétköznap - Pünkösdhétfő

Pünkösdnek, a Szentlélek kiáradásának nem csak vasárnapja van, hanem hétköznapja is: Pünkösdhétfő. Tegnap ünnepnap volt – ünnepélyesen is hívtuk a Szentlelket, ma viszont sokkal szerényebben tesszük ezt: egy hétköznapi szentmise keretében..

Mindez nem véletlen. Ez a kettős Szentlélek-hívás talán éppen azt szemlélteti, hogy a Szentlélekre nem csak a nagy ünnepek-, nagy események kapcsán van szükségünk, hanem a kisebb dolgokban, kisebb eseményekben is. Az egyszerű hétköznapokat is a Szentlélek vezetésével, az ő sugallatait követve kell megélnünk. Hívjuk őt és halljuk meg hangját minden nap – a legegyszerűbb, legsablonosabb hétköznapon is.

Pünkösdvasárnap

Mikor mi, papok egy-egy prédikációra készülünk  inspiráció képpen el szoktuk olvasni más lelkiatyák, lelki írók gondolatait. Péntek este én is elkezdtem olvasni egy elmélkedést, mely a mai ünnepről, Pünkösd vasárnapjáról szólt. Az első mondat után azonban megálltam, és nem is folytattam tovább az olvasást, mert annyira megfogott az első mondat, hogy nem éreztem szükségét a folytatásnak. Egy roppant egyszerű, köztudott tényt írt le az atya: „Ma van az Egyház születése napja”. De hisz ki ne tudná, hogy ma azt ünnepeljük? Én is tudtam, mégis gondokodóba estem.

Nem könnyű, nem egyszerű mindig együttérezni Egyházunkkal. De mivel ez a mai szentmise egyben egy születésnapi ünnep, ezért finoman szólva is illő, hogy ünnepeljünk – hisz mi is ugyanebbe az Egyházba tartozunk, ezen Egyház által részesülhetünk az Isten szentségeiben, ez a mi Egyházunk, amely azért van, hogy általa, benne, vele az Istenhez eljussunk. Ezért kell ma buzgó szívvel, s a tiszta szív örömével együtt örvendenünk.

A szombati csúksomlyói búcsúban a prédikáló lelkiatya egy nagyon fontos dologra hívta fel a hívek figyelmét: Szent Lukács evangélistának második szentírási könyve, az Apostolok cselekedetei azzal kezdődik, hogy Jézus mennybemenetele után a tanítványok felmentek az emeleti terembe, és együtt imádkoztak – várták a Szentlelket. Ezeket a szavakat olvasva pedig arra figyelhetünk fel, hogy az Egyház élete nem valamiféle tevékenységgel kezdődik, hanem imádsággal. Mi pedig olyan sokszor a feje tetejére állítjuk a dolgokat: tevékenykedünk, szervezünk, sietünk, dolgozunk, gürcölünk, meg akarjuk váltani a világot (mégegyszer) – de nem imádkozunk előtte. És sokszor csodálkozunk, hogy minden igyekezetünk ellenére csak sikertelenséget élünk meg. Csodálkozunk, hogy nem jó ez a világ. Csodálkozunk, hogy fiataljaink rossz úton vannak, pedig mi annyit dolgoztunk értük, annyi mindent megadtunk nekik. De ha ott tartunk, ahol tartunk, az nagy mértékben azért van, mert elfelejtettünk elsősorban imádkozó emberek lenni, mert nem vettünk példát az imádkozó Egyházról. „Mert az imádkozó ember – hangoztatta a prédikáló atya – az Isten kezét fogja. S aki Isten kezét fogja, az a jövőjét tartja a kezében”. Hogy nekünk hitünk van, azt elődeinknek köszönhetjük. De hogy a jövő nemzedékének lesz-e hite, az már nem az elődeinken múlik. Mert ma mi vagyunk azok, akiket néhány évtized múlva elődöknek fognak hívni. Ezért nem elég, ha lakást, megélhetést, ismereteket, iskoláztatást biztosítunk gyermekeinknek. Mindenekelőtt – s ezt a szót vegyünk szó szerint – az egy Istenbe vetett élő hitet kell továbbadnunk nekik. Közülünk hányan nőttetek fel szegénységben, nélkülözésben, igazán szerény körülmények között – de hitben és hittel, és ma csak ez számít. Most pedig hány gyermek megkap mindent, ami szemének-, szájának ingere – s mégsem kap meg semmit, ha hitet nem kap.

Az idős emberektől sokat tanulhat a fiatal – hisz nagy élettapasztalat van mögötte. Ma, Pünkösd ünnepén Egyházunk a pontos számítások szerint az 1985. születésnapját ünnepli. Így nyugodt szívvel és teljes igazsággal elmondhatjuk, hogy megélt „egyet, s mást”, s hogy van élettapasztalata. Ő is szervez rengeteg programot, rendezkedik, ünnepel, ünnepeltet, kórházakat tart fenn, szegényekről gondoskodik... de mindezek és mindenek előtt imádkozik – imádkozó Egyház a miénk.

Pünkösd, a Szentlélek kiáradásának és az Egyház születésének ünnepén ezt tanuljuk meg mindannyian: minden tevékenységünket – legyen az munka, tanulás, pihenés, szórakozás – imával kezdjük. Sokszor elég egy rövid, őszinte szívből fakadó sóhaj: „Szentlélek Isten, szállj re rám!” A Szentlélek pedig eljön,s megszenteli munkánkat, tanulásunkat, pihenésünket. E mai szép ünnepen pedig együtt tanuljuk meg, és örömmel énekeljük a Szentlelket hívó Egyházunk szavait, szent énekeit.

Miserend és hirdetések - Pünkösdvasárnap

Nem elhagyni, hanem kormányozni - Szent Bonifác

Ma, Szent Bonifác püspök és vértanú emléknapján röviden elmélkedjünk az ő tanításán és életén. Hisz szentjeink mindig hamisítatlan példaképek számunkra. Ha valakit meg szeretnénk ismerni, akkor többféle módszerhez folyamodhatunk: olvashatunk róla, megkérdezhetjük róla más véleményét, információkat szerezhetünk, de mindez kevés. Ha valakit igazán meg akarunk ismerni, akkor személyesen kell vele találkoznunk, s beszélgetnünk.

Szent Bonifáccal a szó szoros értelmében nem beszélgethetünk, ugyanis 754-ben halt meg. Írásaiból, levelezéséből azonban nagyon mélyen megismerhetjük személyiségét, elköteleződését, lelkiségét – hisz írásai által hozzánk is szól. Egyik levelében, melyet – úgy tűnik – éppen a mai kornak írt, így fogalmaz: „Az Egyházat, amely mint egy nagy hajó szeli át ennek a világnak a tengerét, s amelyet a különböző kísértések hullámai ostromolnak, nem elhagyni kell, hanem kormányozni.” Püspökként látta, érezte, megélte az Egyház hibáit, gyengeségeit, nehézségeit. De tudta: ilyen helyzetben nem menekülni, de segíteni kell.

Hányan gondolják ma is látva Egyházunk, vagy – vegyünk csak kisebb kört – egyházközösségünk hibáit: „mennyi bűnös ember?! Ez ilyen, az olyan, ez nem jó, az nem jó...” Pedig ilyenkor egyetlen helyes megoldás van: megtenni minden tőlem telhetőt, hogy jobb legyen az a közösség, jobb legyen maga az Egyház.

Ma ezt tanuljuk meg Szent Bonifác püspök-, és vértanútól.