Pásztorlevél január 1-re

A 2017-es év – száz éve voltak a fatimai jelenések

(Országos pásztorlevél)

Drága Testvérek!

Ma január elseje van – egy nagy jelentőségű nap: Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe, egyúttal a Béke Világnapja, a polgári Újév napja és a Szlovák Köztársaság megalakulásának a napja.

Ezek a jelentős napok bennünk fonódnak össze. Mi, hívő katolikusok, a Szlovák Köztársaság polgárai, és a nemzetek közösségének részesei vagyunk. Újév napján régi szokás szerint jó egészséget, boldogságot és Isten áldását kívánjuk egymásnak. Örülnénk, ha ezek a jókívánságok valóra is válnának. Tudatában vagyunk azonban annak, hogy valami – ha nem is minden – a mi kezünkben is van, így ennek a boldogságnak és áldásnak mi is aktív létrehozói lehetünk.

Ebben a pásztorlevélben emlékeztetni szeretnénk Benneteket azokra a lelki eszközökre, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy Isten előtt helyesen éljünk, vagyis hogy szentek legyünk. Mivel az egész 2017-es év Szűz Mária fatimai jelenései századik évfordulójának jegyében fog eltelni, gondolkodjunk el a Fatima üzenetéről. Emlékezzünk vissza, mi is történt száz évvel ezelőtt Fatima közelében, a Cova da Iria vidék völgyében.

Három gyermeknek – a tíz éves Luciának, a kilenc éves Ferencnek és a hét éves Jácintának 1917-ben hatszor, havi rendszerességgel, május 13-tól kezdve egészen október 13-ig jelent meg Szűz Mária. A gyermekek részben – amennyire ez az ilyen esetekben lehetséges – a rendkívüli jelenésekre fel voltak készülve. Ugyanis már az előző évben – tehát 1916-ban – néhányszor megjelent nekik az Úr angyala, és arra kérte őket, imádkozzanak és hozzanak áldozatokat– nem csak önmagukért, hanem az egész világért.

Ezekben az időkben dúlt az első világháború. Számtalan fronton sok sebesült volt, és katonák és civil lakosok ezrei haltak meg. Európa több részén éhen haltak az emberek és lázadások törtek ki. A cári Oroszországban a bolsevista forradalmárok jutottak hatalomra és létrejött az ateista Szovjetunió.

A jelenések első napja, 1917. május 13-a, vasárnap volt, amikor a három gyermek juhokat legeltetett Cova da Iria völgyében. Délután egy óra tájban egy kis tölgyfa felett megjelent nekik Szűz Mária. Ragyogó fehér ruhába volt öltözve. Azt mondta nekik, hogy a mennyből jön, és azt akarja, hogy minden hónap tizenharmadikán jöjjenek ide hat hónapon keresztül. Azután többet mond majd nekik.

A jelenések híre, főképpen az, hogy rendszeresen meg fognak ismétlődni, nagy érdeklődést keltett nem csak a hívek, hanem az egész lakosság körében. Ezért október 13-án, amikor az utolsó jelenésre került sor, és egy jelzett csodának kellett megtörténnie, a Cova da Iria völgyébe hetven ezer ember sereglett össze.

Aznap esett az eső, hideg volt és kellemetlen szél fújt. Mindenki meg volt győződve arról, hogy ha csoda történik, ez igazolja a Mária-jelenések valódiságát. Ha pedig nem, a gyerekeket csalónak nézik majd, és a hívek, főképpen a katolikus Egyház meg fog szégyenülni.

Déltájban az eső elállt. A gyermekeknek megjelent Szűz Mária, és a felhők mögül előbújt a Nap. Röviddel ezt követően került sor a „Nap táncára”, amit minden jelenlevő látott. A teljesen ragyogó Nap forogni kezdett és változtatni kezdte a színét. A gyorsan pergő Nap mintha a föld felé zuhant volna. Az embereket félelem töltötte el. A jelenség mintegy 10 percig tartott. A jelenés végén a nyugodt Nap hátterén megjelent a Szűzanya alakja.

Lucia ezek után azt mondta, hogy Mária, bár sokféleképpen jelenik meg, mindig azt akarja, amit egy jó Anya – segíteni akar az embereknek haladni az életszentség útján.

A Szűzanya nyomatékosan kérte, hogy mindnyájan javuljanak meg, mert ha továbbra is sérteni fogják bűneikkel az Istent, és egymásnak rosszat tesznek, jön majd egy másik háború, amely a mostanitól is rosszabb lesz.

Mária jelenéseinek valódiságát minden kétséget kizárólag igazolta a „Nap tánca”, hiszen több tízezer ember látta. A Nap pörgését nem lehetetett tudományosan megmagyarázni. Sajnos, Mária figyelmeztetése is beigazolódott. Az első világháború befejeződött, és ezt egy ennél is rosszabb követte, a második világháború, mert az emberek nem lettek jobbak.

A fatimai Szűzanya üzenete anyai szeretettel teljes. Az emberiségnek megmutatja az utat, hogyan lehet haladni az életszentség felé. Egyedül a bűnbánat vezet erkölcsi javuláshoz. VI. Pál pápa a II. vatikáni zsinat harmadik ülésének végén (1964. november 21.) az egész emberiséget Szűz Mária Szeplőtelen Szívének oltalmába ajánlotta, és a Szűzanyát az „Egyház Anyjává” nyilvánította. Mi, külön-külön, de közösen is,  gyakran emlékezzünk az Istenanya oltalmára. Szűz Mária elénk tárta azokat a lelki eszközöket, amelyek az embert és a világot jobbá teszik. Ezek a következők: a szentgyónás és szentáldozás a hónap első szombatján; a rózsafüzér imádkozása és a titkok feletti elmélkedés azzal a szándékkal, hogy engeszteljünk azokért a bűnökért, amelyekkel az emberek az Istent és Máriát megsértik.

A magánjellegű jelenések, amelyeket az Egyház elismert, arra szolgálnak, hogy helyesen értelmezzük az idők jeleit. Így van ez a fatimai jelenések esetében is.

Amikor az egész világ megmosolyogja, ha a sátánról és a pokolról beszélünk, a fatimai látnokok a poklot a maga teljes szörnyűségében látták. Amikor az emberek úgy gondolják, hogy a gonoszságuknak (háborúk, erőszak, zsarolás, korrupció...) nincs következménye, a szenvedést az emberiség erkölcsi süllyedéseként tapasztaljuk.

Amikor az új esztendő kezdetén jó egészséget és boldogságot kívánunk egymásnak, fogadjuk el az emberiség erkölcsi betegségei ellen jól bevált orvosságot, az őszinte bűnbánatot!

Tudatosítanunk kell, hogy az igazi béke nem csupán a háború nélküli állapot; nem is csupán az egyensúly két vagy több egymással ellentétes hatalom között, vagy egy elnyomó kormányzás eredménye. A szó igazi értelmében a béke „az igazságosság gyümölcse” (vö. Iz 32,17). Az igazi béke annak a rendnek a gyümölcse, amelyet a társadalomba isteni Alapítója oltott, és amelyet az embereknek meg kell valósítaniuk. A várt béke nem érhető el egyszer s mindenkorra. Ezt szüntelenül építeni kell. S mivel az emberi akarat a bűn következtében sérült lett, a béke ügye mindnyájunk részéről kitartó önuralmat, a törvényes hatalom részéről pedig éberséget követel.

A kormányzás feladata biztosítani mindenki számára a személyi jólétet, hogy megoszthassuk egymással lelkünk gazdagságát és tehetségünket. Ezért minden keresztényre vonatkozik az a felhívás, hogy „igazságban és szeretetben” élve (vö. Ef 4,15) egyesüljünk minden békeszerető emberrel, velük imádkozzunk, és együtt fáradozzunk a béke megteremtésén (vö. Gaudium et spes 78).

Drága Testvérek! Az Újévet és a karácsonyi időszakot ünnepeljük, ahol nagy lehetőséget kaptunk: bűnbánatunk által hozzá járulhatunk egy szebb élet kialakításához. Az előttünk álló évben éljünk a Szűz Mária által nyújtott és bevált lelki eszközökkel. Az ő anyai gondoskodása és közbenjárása egészen biztos sikeres életünk biztosítéka lesz.

Áldásukat adják rátok püspökeitek.

(A pásztorlevelet kérjük felolvasni 2017. január 1-én, homília helyett.)

Kedvét leli? /Lk 2/

Jézus gyermekkoráról nem sokat az írnak az evangéliumok. A mai templomban való bemutatáson kívül csupán annyit tudunk róla a Szentírásból, hogy „növekedett és erősödött; eltelt bölcsességgel, és Isten kedvét lelte benne.” És mégis: ebben a kevés leírásban benne van minden szükséges.

Mennyi mindent el tudunk mondani, tudunk mesélni gyermekeinkről, családtagjainkról, vagy éppen magunkról. A legfontosabb megállapítás mégis az kell hogy legyen, hogy Isten vajon kedvét leli-e bennünk.

Számunkra is ez legyen életünk minőségének és fejlődésének fő mércéje: vajon Isten kedvét leli-e bennünk...

A "tapasztalt" Szent János

„Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek.” Ezeket a szavakat hallhattuk az előbbi olvasmányban. Mai szentünk, Szent János számol be igehirdetéséről, evangelizációjáról. És mi is sokszor halljuk a felhívást magától Jézustól, valamely szentünktől, szentatyánktól, püspökeinktől és papjainktól, hogy minden egyes kereszténynek kötelessége hirdetni az igét, evangelizálni.

De hogy erre képesek legyünk, nélkülözhetetlen egy dolog. Nézzük csak meg Szent Jánost, aki magát evangéliumában nem nevezi meg, csak úgy említi, mint a „másik tanítványt, akit Jézus szeretett”. Szent János ahogy odaért a feltámadt Jézus sírjához: „látta mindezt, és hitt”. S ez az a nélkülözhetetlen dolog: Látni és hinni, más szóval személyesen megtapasztalni Istent. Mert személyes tapasztalat nélkül nem tudunk mit hirdetni. Ha nincs Istennel személyes tapasztalatunk, nem tudjuk őt hirdetni, nem tudunk evangelizálni. A történtek után írta ezt János apostol: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

S Istent személyesen megtapasztalni a legjobban a rendszeres és őszinte, mély imádsággal, vele való beszélgetéssel lehet. Lehet ez elmélkedés a Szentírás szavain, lehet ez kötetlen beszélgetés Istennel, lehet ez bármilyen formája az imának, de ezen személyes tapasztalat nélkül nincs mit, és nem is tudunk mit hirdetni.

Úgy imádkozzunk a mai napon, hogy mi is kezdhessük igehirdetésünket a világban ezekkel a szavakkal: „Amit hallottunk, amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk, amit kezünk tapintott: azt hirdetjük nektek.”

A püspökség, mint helyi egyház

Pásztorlevél a Besztercebányai Püspökség megalapításának 

240. évfordulója alkalmából Szent István első vértanú ünnepére, 

2016. december 26-ára.

Drága Testvéreim, kedves fiúk és lányok!

Szent István első vértanú ünnepe van, gondolkodjunk el szentünk lelki nagyságáról, önfeláldozásának értékéről.

Minden ember szeret igazságban élni és senki sem akarja, hogy becsapják, vagy félrevezessék. Az igazság fontos része mindennapi életünknek, de az örök életünk elérésének is elengedhetetlen velejárója.  Az Istenről és az emberről szóló örök igazságokat elmondhatjuk szavak segítségével is, de egy-egy igazságról a tanúságtevés a legmeggyőzőbb mód.  Ha ezt a szót halljuk, hogy „vértanúság”, akkor a tanúskodás legmagasabb fokára kell gondolnunk. Az, aki egy igazságról vére hullásával tesz bizonyságot, akkor azt a leghitelesebben tolmácsolja és kiáll annak igazáért. Az első keresztények számára Szent István diakónus vértanúsága meggyőző jel volt, mely szerint Jézus vallása és tanítása igaz és isteni eredetű, mert a legdrágábbat, a saját életét is hajlandó volt érte feláldozni.

Most pedig nézzük - az ünnepi évforduló kapcsán- egyházmegyénk, a Besztercebányai Püspökség létrejöttét. Azt mondják a történészek, hogy egyházmegyénk területén jóval létrejötte előtt már a krisztusi tanokat hirdette az Egyház. Különböző helyekről érkeztek hithirdetők – Írországból, Skóciából – azonban ekkor még nem létezett semmilyen szervezett egyházi élet, csak a 8. század végén kerülnek Közép Európa keresztény közösségei rendezett keretek közé, más egyházi intézmények fennhatósága alá. Valószínű, hogy ez a vidék 827-től a Salzburgi érsekséghez tartozott, egészen 880-ig, amikor is létrejön a Nyitrai Püspökség és a mai Szlovákia területének nagyobb részét magába foglalta. Ezután a hozzánk missziós munkára érkező papok nem csupán hitünk tanait prédikálták, hanem létrehozták és megszervezték az egyház közigazgatási rendjét is.

Krisztus után 1000-től, Szent István király uralkodásának kezdetétől, egészen 1776-ig egyházmegyénk az Esztergomi Püspökség része volt. Megjegyzendő, hogy nagy jelentőséggel bírt egyházmegyénk akkori lelki életére a Znívóváraljai premontrei prépostság megalakulása is, melynek működése következtében több mint 60 helyen létesül plébániai közösség és épül templom, mely közül a mai napig több is fennáll.

1776-ban, Mária Terézia királynő rendelkezéséből a Besztercebányai Püspökség kivált az Esztergomi Püspökségből és önálló egyházmegyévé alakult – a szepesi és a rozsnyói püspökséggel együtt -, melyek létrejöttét VI. Piusz pápa 1776. március 13-án a Regalium principum kezdetű pápai bullával jóváhagyott.

1918-ban felbomlott az Osztrák – Magyar Monarchia, megalakult Cseh – Szlovákia, és ebben az új államalakulatban a hajdani Esztergomi Egyházmegyéhez tartozó területek is új elrendezést kaptak: 1922-ben létrejött a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra, mely a Szentszék igazgatása alá tartozott, a Besztercebányai Püspökség pedig a Nagyszombati Apostoli Adminisztratúra alá rendelt püspökség lett. Ideiglenes megoldásként jött létre ez a szerveződés. 1977-ben megalakul a Szlovák Egyházi Tartomány és létre jön a Nagyszombati Érsekség. 1995-ben a Nagyszombati Érsekséget átnevezik Pozsony-nagyszombati Érsekséggé. 2008-ban újjászervezik a Szlovák Egyházi Tartományt, ez szerint a mi püspökségünk részleges területi változtatásokkal továbbra is a Pozsonyi Érsekség alárendelt püspöksége maradt, részeként Szlovákia Nyugati Egyházi Tartományának.

Kedves Hívek, nem szeretnénk ezen ünnepi évfordulón csupán a történelmi tényeket felsorakoztatni, de szeretnénk felhívni kedves figyelmeteket a püspökségnek, mint helyi egyháznak jelentőségére, fontosságára és küldetésére, hiszen létezése szorosan összefügg az Egyház küldetésével.

Mi az Egyház feladata? Miért hozta létre Jézus Krisztus? Gyakran beszélünk az Egyház karitatív és szociális küldetéséről. Valóban Egyházunk e tevékenysége jól látható jelen korunkban is: a menekültek megsegítése a Közel-Keleten, Afrika éhezőinek nyújtott segítség, vagy az ukrán háborús konfliktus áldozatainak adott támogatás mind-mind fényes bizonyítéka a hívek együtt érző jóságának, szeretetének, mert jól tudjuk, hogy minden szenvedőben Jézus Krisztus várja segítségünket. Aztán értékelnünk kell az egyházi iskolák és nevelő intézetek szolgálatát. Ilyenek, hála Istennek, szép számmal működnek Szlovákia területén is, és gyümölcsöző az ő szolgálatuk. Egyházi kórházainkban, szociális intézeteinkben kiváló szakemberek szerető szívű keresztényekként végzik feladatukat.  Amellett, hogy szakszerűen gondoskodnak a rászorulókon, az örök élet felé is utat mutatnak szenvedő testvéreinknek.  És éppen ez az, ami sajátságosan keresztényi. Mert minden felsorolt intézmény, ha munkáját a legszakszerűbben is végzi, csupán erre az életre, ebben a világban tud és akar segíteni, azonban a keresztény intézetek az emberek megszentelésén is fáradoznak. Igen, mert ez az Egyház elsőrangú küldetése!

Megszentelni azt jelenti, hogy valamit Istennel összekötni, azzal, aki egyedül szent, a legszentebb. Ezt a lehetőséget nekünk Jézus Krisztus adta meg azáltal, hogy megváltott minket, hogy a bűn istennélküli állapotából a kegyelem Istennel való közösségébe hozott. Ennek előképe a zsidók Egyiptomból való kiszabadulása, amit napunk szentje, Szent István vértanú is említett védőbeszédjében. (vö. ApCsel 7. fejezet)

Számunkra az Úr Jézus a mi Mózesünk. Kereszthalálával és feltámadásával megváltott minket, megszabadított bűneinktől és ez által megújította azt a szeretet- kapcsolatot, amit bűneink által elveszítettünk, ezen túl újra a mennyei haza lakosai lehetünk.

Szt. Eudes János (+1680) francia szerzetes pap gyakran buzdította híveit ilyen szavakkal: Ne feledjétek, testvéreim, hogy ti Jézus misztikus testének tagjai vagytok és szorosan összetartoztok. Ami Jézusé, az a tiétek is: teste, lelke, szíve, szeretete… minden a tiétek, azonban ami a tiétek, az Jézusé is legyen, vagyis: minden gondolatotok, szavatok, cselekedetetek. Így valósul meg, hogy Jézus él bennetek, ti pedig őbenne.

Kedves Testvéreink, Jézus tökéletes követése egyedül az Ő egyházában lehetséges. Vegyük észre kétezer éves történetének alakulását, úgy alakította a Szentlélek, hogy Egyházunk szerkezete is a hívek lelki fejlődését, megszentelődését szolgálja.  Legyünk hálásak egyházközségünkért, hiszen ebben a közösségben születtünk meg, mint Isten gyermekei, ezért hálával tekintsünk a keresztelőkútra. Hálás szemmel nézzünk a gyóntatószékre, az isteni kegyelem bűnbocsátó szent helyére. Vessünk pillantást a térdeplőre, melyen a házasságkötés szertartásában örök hűséget fogadnak az új házasok. Aztán nézzünk a miséző oltárra, ahol naponként megújítja Jézus az Ő végtelen szeretet-áldozatát, majd nap-mint-nap odaadja szent Testében önmagát… Ezért legyetek, kedves állandó kapcsolatban helyi egyházközségetekkel, gondjai és örömei legyenek a ti gondjaitok és örömeitek, és segítsétek minden lelki és anyagi szükségleteiben is.

Püspökségünk megalapításának 240. évfordulóján elgondolkodtunk az Egyház, a püspökségek, a plébániák küldetése és jelentősége fölött. Ne feledjük, hogy őseink földjén 1500 éve hirdetik Jézus evangéliumát, kitartó munka, imádság, áldozat és hűség eredménye püspökségünk és minden egyházközségünk létrejötte. Ezért mondjunk hálát mindezért elsősorban a jó Istennek, de annak a sok száz hithirdetőnek, lelkiatyának és püspöknek is, akik ezeket létrehozták és hűséges szolgálatukkal megőrizték. Isten legyen jutalmuk az égben.

Most, amikor az igaz hitet, Istenek drága ajándékát megköszönjük, ne feledjük, hogy Szent István a zsenge Egyház első vértanúja saját életének feláldozásával tette hitelessé, határozzuk el, hogy teljes értékű keresztény életet élünk, életünk tanúságtevés lesz mindenütt: otthonainkban, munkahelyeinken, az iskolában, idehaza, vagy külföldön és ezáltal életünk lesz a bizonyíték, hogy Jézus él, hogy bennünk él és mi Őbenne élünk.  Ennek megvalósításához adom főpásztori áldásomat és ígérem imáimat

Mons. Chovanec Marián besztercebányai püspök                                                                                                           

(Ezt a pásztorlevelet 2016. december 26-án, Szent István első vértanú ünnepén kell felolvasni!)