Nagyböjt harmadik vasárnapja

Egy nem éppen rövid, de annál csodálatosabb és tanulságosabb történetet hallgattunk meg az imént Jézus életéből. Urunk egy szamáriai asszonnyal társalog – mondhatnánk első hallásra. Az események mélységét látva azonban egyértelműen kimondhatjuk: Jézus nem csak beszélget valakivel, de Istenhez vezet nem csak egy idegent, de a körülötte élő embereket is. Felnyitja szemüket, s betölti szívüket – mindazzal a jóval, ami Istentől van.

Olvasva e történetet feltűnhet, hogy az az asszony, akivel Jézus leállt beszélgetni milyen együgyű volt: Jézus annyiszor beszélt neki lelki, magasztosabb dolgokról, de ő nem értette meg: annyira el volt foglalva az egyszerű vízzel, hogy nem tudott másra figyelni. A hosszas beszélgetés után azonban lassan felismerte az Urat, s kezdte érteni szavait. Olyannyira, hogy az események végeztével hitet nyer. Sőt, az egész falu, ahol lakott megismeri az Istent, s hívővé lesz.

E pár perces történések talán a keresztény ember életéről is szólnak. Sőt ha átelmélkedjük, talán a mi saját életünket is felfedezhetjük benne...

Nem így történik ez velünk is? Az Isten egyszer csak megszólít – találkozunk vele. Talán fel sem ismerjük őt pontosan, nem is tudjuk, mit akar. De valamit kér tőlünk – érezzük itt legbelül. Valamit kér – mint a szamariai asszonytól inni. Mi azt hisszük, valamiben hiányt szenved, szüksége van valamire – azért szól. Aztán elkezdünk beszélgetni. Ő szól hozzám – s különleges dolgokról kezd beszélni: érdemszerző szenvedés, kereszthordozás, örök élet, feltámadás... De én nem értem, mint a szamariai asszony: csak a magamét ismételgetem. Szomjas vagyok, földi vágyaim vannak. S az effajta beszélgetés sokáig eltarthat – talán évekig. Mígnem ahogy jobban figyelek Jézus szavaira, s kevésbé az én vágyaimra, kezdem érteni. Sőt, egy idő után vagyódni kezdek mindaz után, amit ő ígér – olyan valami után, amely nem ér véget, nem fogy ki, ami után nem szomjazok meg. S talán észre sem veszem, de megkapom az igaz hit kegyelmét – s ez a körülöttem élőket is nagyban befolyásolja. Szavamra, példámra bennük is felkel a vágy – s én megmutathatom nekik azt az utat, amit én is járok. Közben pedig fel sem tűnik, hogy Jézus nem is volt szomjas, nem is iszik – mint a szamariai asszonynál sem –, mert ő nem maga miatt hívott, hanem azért, mert nekem volt rá szükségem – rajtam akart segíteni.

A mai evangélium pár perces eseményei talán a mi életutunkat, Istennel való találkozásunkat szemléltetik. Vegyük észre benne, s a mi életünkben is a lényeget: Mikor az Isten közeledik hozzám, s valamit kér tőlem (pl. rendszeres vasárnapi szentmisét, keresztény életet, parancsok megtartását, jócselekedeteket, áldozatokat, lemondást), azt sosem maga miatt, de énértem teszi. Nekem akar egy végtelenül jobb, teljesebb életet adni. Azt akarja, hogy minden vágyam kielégüljön – ami csak egy valakinél lehetséges. Nála. Ne féljünk szóba elegyedni vele, s megtenni mindazt, amit kér. „Szem nem látta, fül nem halotta” mindazt a jót, amit Isten nekünk készített.

Merész magyarok - MÁRCIUS 15.

Ma délután olvastam egy igen érdekes történetet a Merész magyarok c. könyvemben (Nyári Krisztián, Corvina, 2015). A ma már jól ismert Herendi Porcelángyár egyik elindítójáról, Fischer Móricz-ról szólt, és arról, hogyan lett egy kis, házi műhelyből Európa leghíresebb porcelángyára. Hosszú lenne az egész történetet elmondani, ezért csupán egy kis részét szeretném megosztani veletek, amely – úgy gondolom – szorosan összefügg hitünkkel, magyarságunkkal – szorosan összefügg lelki életünkkel, nemzeti öntudatunkkal.

Éppen a 19. század ötvenes éveire, vagyis a magyar forradalom és szabadságharc idejére datálható a Herendi Porcelángyár beindítása és virágzása. Az ipar területén az volt az az időszak, mikor a hazai mesterek megélhetését komolyan gyengítette a külföldről beáramló olcsó tömegáru. Fischer úr sikerének titka azonban a lehető legjobb minőségű termék előállítása volt, és ahogyan életrajzában olvashatjuk: „A minőség kérlelhetetlen megszállotja volt, ennek köszönhette sikerét és bukását is.” A mindig jobbra, a tökéletességre való törekvésének köszönhette, hogy az 1873-as Bécsi Világkiállításról uralkodók sora tért haza herendi készlettel: az orosz cár, a perzsa sah, a walesi herceg és az olasz király is. De ugyanúgy a tökéletességre való törekvése okozta gyára csődjét is. Néhány évvel később a külföldről beözönlő olcsó, minőségtelen porcelán miatt a hazai és minőségi áru nem volt már kelendő. Fischer Mór akkor sem adta alább, ő nem volt hajlandó nem minőséget gyártani – így a gyár csődbe ment.

De mit üzen nekünk ez a történet? Mi, akik itt vagyunk e március 15-i szentmisén, igyekszünk hitünket megvallani és megélni, és ugyanúgy igyekszünk magyarságunkat megtartani és ügyét előmozdítani. Igyekszünk ápolni úgy hitünket, mint magyarságunkat. Persze volt idő, mikor népszerű, természetes volt hívőnek lenni, s volt idő, mikor nem volt nehéz magyarnak lenni sem. Mikor a minőség, a milyenség mindenki számára fontos volt – nem csak a kerámiaiparban. De ez az idő elmúlt. Ma ez nem divat – nem népszerű. Kisebbségben vagyunk hívők, kisebbségben vagyunk kultúrájukat ápoló magyarok. Mert a többségnek nem fontos a hit, a vallás, a templom, az Isten, a többségnek „nem ügye” a március 15., a megemlékezés, a kultúra, a hagyomány. De éppen ezért említettem Fischer úr élettörténetét, mert ő is megmutatta: van úgy, hogy az embernek mindezekért az életét is fel kell áldoznia – és nem szabad alább adni, csak mert most más a divat, és máshogy csinálják.

Krisztusban szeretett hívő magyar testvéreim! Hitünk és nemzetünk szétválaszthatatlan. Ezt mutatja a mai nap is, mikor a magyarság ünnepén az Istenhez imádkozunk. Máskor pedig az Isten ünnepén magyarul fohászkodunk. Tiszteljük, szeressük ezt a tájat, ezt a földet – ne adjuk el, ne hagyjuk el, ne adjuk alább. Tiszteljük, szeressük e helyet, szent helyünket – ne adjuk el, ne hagyjuk el, ne adjuk alább. És mindenekelőtt tiszteljük és szeressük egymást úgy, ahogyan Isten szeret minket – ne adjuk el egymást, ne hagyjuk el egymást, ne adjuk alább. Isten pedig úgy szeret, hogy mindenét odaadta értünk. Így megmaradunk magyarnak, megmaradunk hívőnek, megmaradunk testvérnek. Megmaradunk magyar hívő testvérnek. És akkor bátran dicsekedhetünk őseink érdemével, mindenekelőtt a szent magyarokéval.

Sík Sándor fogalmazta meg versében azt az imát, mely ma nagyon időszerű, mert pontosan erre buzdít: hogy ne adjuk alább, ne hagyjuk abba:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól, 

A meddőségtől, lanyhaságtól, 

A naptalan és esőtelen égtől: 

Ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja, 

Fehér öregek aranyos borúja, 

Virága van tavasznak, télnek: 

Ne engedj Uram, koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja, 

Hogy ne nézzek se előre, se hátra. 

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad, 

Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram, megülepednem, 

Sem eszmében, sem kényelemben. 

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, 

S nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra, 

Hogy megzökkenne vágyam mutatója, 

Kezem kezedben ha kezdene hülni, 

Más örömén ha nem tudnék örülni,

Ha elapadna könnyem a más bűnén, 

A minden mozgást érezni ha szűnném, 

Az a nap, Uram, hadd legyen a végső: 

Szabadíts meg a szürkeségtől!

Én ma is azért imádkozom, hogy ne szürke, de merész magyarok, merész hívők legyünk.

Adjatok /Lk 6,36-38/

Ezen a mai nagyböjti napon Jézus az ítélkezés terhét és felelősségét akarja levenni a vállunkról. Hisz sokszor elkönyvelünk egy-egy embert valakinek vagy valamilyennek, és csak később vesszük észre, milyen hibásan ítélkeztünk. Isten azonban nem hibázik, mert ő nem csak egy nézőponzból lát minket, hanem ismeri a legrejtettebb titkainkat is – minden oldalunkat.

És nem csak arra utasít, hogy ne ítélkezzünk, hanem egy teljesen más irányba viszi el szándékunkat: „Adjatok jó, tömött, megrázott, túlcsorduló mértékkel”. Hogy az ítélkezésről teljesen elvonja figyelmünket, egy azzal ellentétes, de annál hasznosabb tevékenységre buzdít: mi adjunk meg mindent, amit csak tudunk, s a végén majd Isten ítélkezik – teljesen igazságosan. S ha mi megtettük, megadtuk, amit kellett, minden bizonnyal nem kárhozatra, de örök életre ítél minket. Nagy mester az Isten, tanuljunk szavaiból.

Miserend és hirdetések - Nagyböjt 2. vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

„Uram, jó nekünk itt lennünk!” Mindannyian ismerjük ezeket a szavakat, s tudjuk, Szent Péter apostol szájából származnak. Sőt, még néha énekünkkel is zengjük e szavakat – megilletődött lélekkel, könnyes szemekkel. A mai evangéliumból pedig tudjuk azt is, hogy Jézus színeváltozásakor, elragadtatásba esve mondta ki ezeket a szavakat: „Uram, jó nekünk itt lennünk”. De vajon miért volt ott olyan jó?

Emeritus pápánk, XVI. Benedek így tanítja: „Az apostolok egy pillanatra megérezték annak előízét, ami a Paradicsom boldogsága lesz.” Egy pillanatra a mennyben érezték magukat. Milyen jó lehetett nekik – és milyen jó lenne, ha nekünk is megadatna valami hasonló, mint a három kiválasztott apostolnak: láthatnánk Jézust az ő dicsőségében. Ha csak egy pillanatra is beleleshetnénk a mennyei örömbe... Talán jó lenne, de Isten úgy látja jónak, ha nem élünk meg ilyen lelki élményt. Inkább azt üzeni: boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek. Nekünk az a kegyelem jutott, hogy mi lehetünk ezek a boldogok: nem látjuk a mennyet, de mégis hiszünk benne. Mert hallunk róla, s hiszünk az Isten szavának. Megfogadjuk a mennyei Atya szózatát: „Ez az én szeretett fiam, őt hallgassátok”. Krisztusra figyelni, őt hallgatni – ez a lényeg, amiről ma az Isten beszél. A szentmisében, a Szentírás olvasásakor, a csendes imában. Hallgatni az Isten szavát. És ha adódik egy rövid csend – most a nagyböjt időben talán gyakrabban – , akkor igyekezzünk azt a csendet hallgatásra váltani. Tétlen hallgatás és várakozás helyett hallgassuk az Istent, és mélyüljünk el benne…

Nagyböjt második vasárnapján a mennyei Atya tanítja nekünk: itt a földön még nem láthatjuk őt szemünkkel, de hallhatjuk fülünkkel! És milyen érdekes: Az apostoloknak sem azt mondta, hogy „őt nézzétek”. Hanem: „Hallgassátok”. Benedek pápa írja: „Amíg a földön élünk, Istennel való kapcsolatunkat inkább hallásban éljük meg, mint látásban”. A hallás, a hallgatás a mi osztályrészünk itt a földön. A látás, a színről színre látás, mely betölti majd minden vágyunkat (láttuk az apostoloknál) csak a mennyben lesz jutalmunk. De ahhoz, hogy azt „megéljük” a hallgatással kell elérnünk. És ez a nagyböjt kiváló lehetőség erre. Használjuk ki, hallgassuk Istenünket, hallgassunk Istenünkre!