"Amit egykor előnynek (...) azt most értéktelennek..." /Fil 3,3-8a/

A legtöbben közülünk egész kiskorunk óta keresztény nevelést kaptunk. Rengetegszer voltunk már templomban, szentmisén. Így elmondhatjuk, hogy e hitben nőttünk fel, e hitben váltunk felnőtté. Gyerekkorunkban hitünk még gyerekcipőben járt, testileg felnőve azonban már kellet, hogy hitünk is nőjön. A rendszeres napi ima, a szentségek meg kell, hogy hozzák minden ember életében gyümölcsüket.

Szent Pál apostol beszélt magáról a mai szentleckében: „Amit egykor előnyömnek tekintettem, azt most Krisztusért értéktelennek tartom.“ Fontos, hogy azokhoz a földi, földies dolgokhoz, amiket régen nélkülözhetetlennek tartottunk, ma már ne ragaszkodjunk foggal-körömmel.

Tudunk eléggé és egyedül az „odafent valókra” vágyakozni? Kérjük Istenünket, hogy ne csak korban, de hitben is napról napra növekedjünk.

A liturgikus orientáció - I.

Aki az elmúlt másfél évben járt az ipolyvarbói Legszentebb Szentháromság római katolikus templomban, bizonyára felfigyelt arra, hogy a pap „háttal misézik”. Miután teljes mértékben restauráltuk templomunk főoltárát, egy rövid bejegyzést is írtam (és szentbeszédet tartottam) arról, hogy miért is van ez így, milyen jelentősége van a főoltárnak (az említett bejegyzés ide kattintva olvasható).

Most szeretném folytatni a már elkezdett magyarázatot elsősorban korunk egy kiváló teológusa, maga a szentatya által is nagyra tartott Uwe Michael Lang atya[1] munkáiból kiindulva. Nem valami új nézőpont, vagy vélemény alapján, hanem visszatérve Egyházunk kétezer éves történelméhez, s elsősorban liturgikus életéhez.

Sokak számára ismert egy Szent Ágoston korából származó alapelvünk (miénk, keresztényeké): „lex orandi, lex credendi” – szó szerint „az imádság törvénye a hit törvénye”. Hogy pontosabban mit is jelent ez, Magyar Katolikus Lexikonunk magyarázza meg: „e szerint az Egyház imádságaiból meg lehet ismerni az Egyház hitét, mert e kettő között nem lehet ellentmondás”. Tehát az Egyház nyilvános istentisztelete az Egyház tévedhetetlen hitének kifejezése és egyben tanúja is. Ebből is látjuk, hogy valójában milyen fontos kérdés a liturgia – mert rendkívül szorosan, elválaszthatatlanul összefügg a katolikus igazsággal, melyet nem az Egyház talált ki, hanem föntről való. Az Egyház nem kitalálja a dogmákat, hitigazságokat, hanem a Szentlélek segítségével, Isten fényében csupán felismeri azokat. Ezért kell szüntelenül az „odafent valókat” keresnünk, ahogy a Kolosszei levél írja: „Ezért tehát, ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ahol Krisztus van, Isten jobbján ülve” (Kol 3,1). És mi más, ha nem az istentisztelet kell, hogy „a fenti dolgok” felé vezessen minket? „A liturgia valóban központi fontosságú, mert az Úrra irányul, és arra, hogy ő miként váltotta meg a világot szenvedésével, halálával és feltámadásával. Fontos, mert nemcsak elménkbe idézi ezeket az igazságokat, hanem azokat valóban és igazán jelenvalóvá teszi az oltárainkon a maga hatalmával és ragyogásával”[2] – mondja Lang.

A legtöbb idősebb hívő, akinek még lehetősége volt részt venni a „régi latin” misén, minden bizonnyal úgy gondolja, hogy a hatvanas évekbeli II. Vatikáni zsinat két legszembetűnőbb eredménye a latin nyelv eltűnése és az oltár megfordítása volt. Azonban maga szentatyánk (a következők írásakor még mint Joseph Ratzinger bíboros) figyelmeztet és világosít fel: „Azok, akik elolvassák az ide vonatkozó szövegeket, megdöbbenve láthatják, hogy valójában egyikről sincs szó a zsinati dekrétumokban.”[3]

Manapság sokan hangoztatják, hogy a hívek szentmisén való „tevékeny részvétele” (participatio actuosa) éppen azt igényli, hogy a pap a néppel szembe legyen. Valóban tevékenyen, és nem nézőként kell a népnek részt vennie a szentmisén (szentmisében), de ez egyáltalán nem követeli meg azt, hogy szemtől-szembe legyen a nép a pappal. A jelenlegi pápa, XVI. Benedek „A liturgia szelleme” című könyvében ezt a tevékeny részvételt illetően nagyon fontosan és pontosan  különbséget tesz a szentmise két fő része között. Az igeliturgiában (olvasmányok, zsoltár, evangélium, szentbeszéd, Hiszekegy, hívek könyörgése) a tevékeny részvétel nagyban magában foglal külső cselekedeteket is. Azonban a másodiknál, az áldozat liturgiájában (felajánlás, Eucharisztikus ima…) a külső cselekedetek csupán másodlagosak. Így ír: „A cselekvésnek valójában meg kell állnia akkor, amikor a dolog szívéhez érkezünk: az imádsághoz. Világosan meg kell érteni, hogy a dolog szíve az imádság, és az éppen azért olyan fontos, mert teret nyit Isten cselekvésének. Mindaz, aki ezt megérti, könnyen beláthatja, hogy itt nem a papra vagy a pap irányába való tekintésről van szó, hanem hogy mind együtt Isten felé nézzünk, és együtt menjünk feléje, hogy találkozzunk vele.”[4]

Korunkban nagyban vallják az antropocentrizmus elvét, mely szerint az ember a minden középpontja. Minden hívő számára világos, hogy milyen hatalmas tévedés ez. Ennek a helyes és egészséges módosítása éppen az Úr felé fordulás, ami az isteni élet teljességére vezethet minket. A szentmise egyértelműen szentháromságos irányultságú: az Atyához intézzük Krisztus által a Szentlélekben. S ez az irányultság kell, hogy láthatóvá váljon vizuális formában is a liturgiában. Ugyancsak XVI. Benedek pápa fejtette ki roppant találóan: „Amikor valakihez beszélünk, nyilvánvalóan szembe fordulunk az illetővel. Ennek megfelelően, amikor imádságokat és felajánlásokat viszünk Istennek az eukarisztiában, az egész liturgikus gyülekezetnek, papnak és népnek, arccal ugyanabba az irányba kell fordulnia, a szentháromságos istentisztelet közös cselekményeképpen”

„Már igen korai időktől fogva” – bizonyítja alapos kutatásait Lang – „a keresztények nem a földi Jeruzsálem felé fordultak egyéni és liturgikus imádságuk közben, hanem a felkelő nap felé, mely a feltámadt Krisztus jelképe, azé, aki majd újra eljön dicsőségben, hogy megítélje a világot, és összegyűjtse híveit az új, mennyei Jeruzsálemben. A templomok szó szerint „orientálva”, vagyis szentélyükkel és oltárukkal kelet felé épültek, ahol csak ez lehetséges volt, és a kelet felé irányulás határozta meg a celebráns (miséző) helyzetét is az oltárnál. Kinézni (a közösségből) az Úr irányába: ez életben tartja az eukarisztia eszkatológikus jellegét, és emlékeztet minket arra, hogy a szentségi szertartás a mennyei liturgiában való részvétel, a jövendő dicsőség záloga, az élő Isten jelenlétében. Ez a dinamizmus adja a mise igazi nagyságát, és megmenti az egyes közösségeket attól, hogy magukba záruljanak; inkább kinyitja őket a szentek közössége, a mennyei Város felé.”

A pap rendeltetéséből és Istentől kapott szolgálatából a hívek pásztora. A miséző pap Isten népét vezeti azon az úton, amelyen az Úrral találkozhatunk. Ő, a pap megy elöl – vezeti a népet. Egy irányba mennek. A felé, aki jelenvalóvá válik az oltár szent áldozatában. Éppen ezért „több mint megfelelő”, hogy a pap és a hívek egyaránt egy irányba, az oltár felé forduljanak – akár ténylegesen is kelet felé van az felállítva, akár csupán jelzi a liturgikus keletet.

Szentatyánk a legszentebb áldozat közben

„Az oltár az a hely, ahol a menny feltárul. 

Az nem lezárja a templomot, hanem felfelé kinyitja 

– és azt átvezeti az örök liturgiába.”

(XVI. Benedek pápa)

folytatjuk

---

[1] a londoni Néri Szent Fülöp Oratoriumának tagja, a bécsi egyetem katolikus teológiai M.A. és az oxfordi egyetem teológiai D.Phil. doktori címeknek tulajdonosa.

[2] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvének bemutatóján a budapesti papi szemináriumban 2006. november 17-én.

[3] Uwe Michael Lang: „Az Úr felé fordulva – A liturgikus ima-irány” című könyvnek bevezetőjében.

[4] Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme

Templomunk

"Megalázta magát..." /2,5-11/

„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.“ – buzdít minket Szent Pál a mai olvasmányban. De miben is áll ez a krisztusi lelkület?

Abban, amit hallottunk: „Szolgai alakot öltött, (...) megalázta magát (...) és engedelmes lett“. Vagy ahogyan máshol maga Jézus mondja: „Az emberfia azért jött, hogy szolgáljon”.

Szolgáljuk egymást alázattal, legyünk mintegy alárendeltjei egymásnak, hogy ebből is engedelmességet tanuljunk. Tudunk-e megalázkodva közeledni egymáshoz? Ha Isten ezt tette, nekünk is ezt kell tennünk. Hisz nem nagyobb a szolga mesterénél…

"...a mindennél kedvesebb áldozat" - Szent Imre

Mai szentünk életrajzában olvashatjuk, hogy Szent Imre „azon elmélkedett szívében, mi lenne az a mindennél kedvesebb áldozat, amelyet ő Istennek felajánlhatna.“ Ma már tudjuk, hogy Isten a szüzességét, a tisztaságát kérte ajándékul – ő pedig szívesen szentelte azt Istenének.

Milyen nemes példakép ő számunkra. Hisz hányszor csak azt nézzük, mi az, amit muszáj, vagy mi az, ami még nem bűn. Hányszor csak a saját kéréseinket tárjuk Isten elé...s nem is gondolunk arra, hogy mit szeretne tőlünk az Isten. Eszünkbe jutott-e már valaha, „mi lenne az a mindennél kedvesebb áldozat, amelyet Istennek felajánlhatnánk“?

Lássuk be gyarlóságunkat, tökéletlenségünket. De egyben buzduljunk fel szentjeinken, s tanuljuk el tőlük a szentté válás mesterségének egyes állomásait.

Miserend és hirdetések - Évközi 31. vasárnap

Évközi idő harmincegyedik vasárnapja

Szeresd Uradat, Istenedet... egyértelműen ez a fő gondolata a mai olvasmányoknak, melyeket hallottunk. S talán mindannyian természetesnek vesszük ezt a parancsot, hisz ismerjük kiskorunk óta. Gyakran énekünkkel is kifejezzük: „Szeretlek, szép Jézus, mert fölötte jó vagy…”; „Szeretlek, Jézus Szíve, téged…” Mikor Jézus erről a parancsról, a szeretet parancsáról beszél, idézi az ószövetségi írásokat, Mózes szavait. Mózesnek adta tudtára-, s egyben a szájára maga Isten ezt a legfőbb parancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből.”

Teljes szívből, teljes lélekből szeretni talán mindannyian sejtjü, hogy mit jelent. Felettébb érdekes azonban e parancs utolsó része: Szeresd Uradat, Istenedet… minden erődből. Hogyan lehet erőből szeretni? Sőt, már az, hogy az Isten parancsolja a szeretetet, már ez maga felfogási nehézséget válthat ki bennünk. Parancsra szeretni? Sőt! Erőből szeretni? Teljes erőből szeretni? Miről is van szó?

Amint a múlt vasárnap a hit tetteiről beszéltünk, s arról, hogy a hit tettek nélkül halott, úgy ma szinte pontosan ugyanezt mondhatjuk el a szeretetről is. Hogy a szeretet is halott tettek nélkül. Nem mástól, de Urunktól ismeretesek az ezt bizonyító szavak: „Nem mindenki, aki mondja: «Uram, Uram» jut be a mennyek országába. Csupán az, aki teljesíti Mennyei Atyám akaratát” /Mt 7,21/. Ugyanez más szavakkal: Az, hogy mondjuk, énekeljük, „szeretjük az Istent” még magában nem elég. Persze kell ez is, de ennél több kell. Erőből szeretni.

Sokszor nem elég azt tenni, ami éppen a kedvünk szerint van. Erőszakosnak kell lenni magunkkal szemben. Például mikor Jézus az egész éjszakát Isten imádásban töltötte. Talán nem volt éppen álmos? Dehogynem. Talán nem lett volna más dolga? Dehogynem. De ő erős akarattal, mondhatnánk „erőből” Istennek szentelte idejét.

Sokszor nem elég azt tenni, ami éppen a kedvünk szerint van. Erőszakosnak kell lenni magunkkal szemben. Például mikor Jézus tanítványaival együtt pihenni készült a több napos fárasztó tevékenység után… de mikor Jézus meglátta a tömeget, megesett rajta a szíve. S feladva saját igényét, szükségletét, jogát: újra tanítani kezdte őket. A szó jó értelmében „erőből” szerette őket, mert erőt vett magán, s le tudta győzni a test fáradtságát.

Nekünk is sokszor erőt kell venni magunkon, hogy ne a kényelmünk, ne az igényeink, hanem a szeretet irányítson minket. Hogy szeretetből parancsoljunk magunknak, ha érezzük, tudjuk: többet kell adni Istennek-

Hogy szeretetből parancsoljunk magunknak, ha látjuk: szüksége van a másiknak a mi segítségünkre.

Szeretni teljes szívből, teljes lélekből, minden erőből. Ez a szeretet parancsa, melyet meg kell élnünk – sokszor erőből – minden nap. Ma is.

"A harcból hazatérőket kitárt karral várják a mennyei városban!" - Mindenszentek ünnepe

Ma kötelező ünnepünk van, s mivel komolyan vesszük hitünket, vallásunkat, eljöttünk erre a szentmisére. Így most akarva-akaratlanul is Egyházunk lelki szemeink elé tárja azt a milliónyi szentet, akik itt éltek, de már egy végtelenül jobb helyen élnek. S mi, útonlévők feltekintünk a már célbaérkezettekre, s biztatást meríthetünk. Láthatjuk, hogy mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből jutottak el – nem kevesen – oda, ahová mi is tartunk.

Éppen ezért bármilyen nehéznek is gondoljuk a mi élethelyzetünket, vagy a körülményeinket, látva e sok szent sikeres harcát a bűn ellen – mi se adjuk föl, akárhányszor buktunk már el egy-egy bűn elleni harcot. Sőt, Tiszteletreméltó Szent Béda egyik beszédében így buzdít: „Ha hevesebb a harc, nagyobb a bátor harcos dicsősége is. Hol növekednek a kínoztatások, ott növekszika  megérdemelt jutalom is. (...) Hát rajta, kedveseim, a küzdelemre! A harcból hazatérőket kitárt karral várják a mennyei városban! Lépjünk mi is erre az útra, siessünk a mennyei hazába.“

Újra a mennyek országáról /Lk 13,18-21/

Mikor olvastam a mai evangéliumot, feltűnt, hogy Jézus újra a mennyek országáról beszél. De nem csupán Egyházunk olvastatja fel ilyen gyakran Jézus a mennyek országáról szóló szavait, hanem tényleg maga Jézus is sokat beszélt róla.

Sokat beszélt róla, különböző eseményekhez, dolgokhoz hasonlítja, hogy gyakran eszünkbe legyen, és minél jobban megértsük. Hisz ez minden reményünk oka: a földi bajok, gondok, szenvedések, a gonosszal vívott harcok után örök élet vár ránk.

Ha gyakran halljuk, gyakran gondolkodjunk el rajta, hogy hitünk és reményünk gyakorta új erőre kapjon.

Édesanyák imádkoznak gyermekeikért

A múlt héten egy hívektől jövő kezdeményezésre imacsoportok alakultak egyházközségünkben. Hogy miről is van szó, egyik blogolvasónk írta a következőket (köszönet érte):

Egy kis beszámoló a csoportok megalakulásáról.

 "Örüljünk,hogy anyák lehetünk!"

Kedves blogolvasók!

Örömömre szolgál, hogy egyházközségünkben is megalakultak az édesanyák kis csoportjai, akik gyermekeikért, unokáikért imádkoznak. Ezen csoportok úgy jöttek létre, hogy eljöttek hozzánk Nagykürtösről az egyik csoport tagjai és rövid előadást tartottak nekünk - Édesanyák imái címmel. Megtetszett. Úgy döntöttünk, hogy mi is alakítunk községünkben ilyen csoportokat. Az összejövetelek hetente 1 alkalommal vannak.

Szükséges eszközök: kis asztal, kereszt, gyertya, Biblia és egy kis kosár.

Az alábbi pontok szerint zajlanak az összejövetelek, melyek egy kis könyvben vannak leírva:

1. Imádság a Szentlélek hívására, hogy vezesse összejöveteleinket

2. Imádság a védelemért

3. Imádság a megbocsátásért

4. Imádság az egységért (kérjük az Istent, hogy legyünk egyek szívben és értelemben...)

5. Istent dicsőítő énekek

6. Imádság a többi csoporttal való egységért

7. Szentírásolvasás (valamelyik édesanya felolvas egy részletet a Szentírásból, majd az ezt követő rövid csendben,elmélkedünk róla)

8. Hálaadás az anyaságért (köszönetet mondunk Istennek az anyaság ajándékáért)

9. Imádság a nevek betételekor a kosárba (a kereszt elé, ami a kis asztalon van elhelyezve, odatesszük a kosarat, melybe gyermekeink nevét rakjuk kis papírokra írva - ezzel gyermekeinket Isten gondviselésébe ajánljuk).

Úgy az összejöveteleken, mint az életben is örüljünk, tudatosak legyünk, kérjük az Istent és köszönjünk meg neki mindent!

"Örüljünk, hogy anyák lehetünk!"

"Tudatosítsuk felelősségünket!"

"Kérjük Istent, hogy védelmezzen!"

"Kérjük Istent, hogy vezessen!"

"Kérjünk szelídséget és a szeretetteljes közeledést!"

"Köszönjük, hogy nem vagyunk magunkra hagyva, hogy ideiglenes védelmezői vagyunk gyermekeink lelkének!"

"Tudatosítsuk, hogy Jézus sokkal jobban szereti gyermekeinket, mint jómagunk! De csak akkor lép közbe, ha kérjük Őt, hogy segítsen. Ezért kívánja, hogy gyermekeink nevében közbenjárjunk."

"Ha imádkozunk gyermekeinkért, gondoljunk arra, hogy mi a célja Jézusnak velük! Kérnünk kell, hogy megértsük az Ő terveit velük és azt, hogy ne a mi akaratunk teljesüljön!"

Az összejöveteleken bizalmas dolgokat is megoszthatunk egymással, de biztosnak kell lennünk abban, hogy minden titokban marad.

Egy rövid imával zárnám beszámolómat:

"Uram, add a Te szemed,

hogy Téged lássalak gyermekeimben,

add a Te szíved,hogy őket szeressem

és a Te szelídségedet,

hogy segítsek nekik növekedésükben!

Add a Te bölcsességedet,

hogy helyesen vezessem őket

és a Te erődet arra a pillanatra,amikor hagynom kell

őket,hogy járják a maguk útjait! Ámen."

Legyenek mindig előttünk Szent Ágoston szavai:

"TEDD MEG, AMI TŐLED TELIK, A TÖBBIT BÍZD ISTENRE!"

Az első hó

"Áldjátok az Urat jég és hóesés, 

dicsőítsétek és magasztaljátok mindörökké." 

/Dán 3,70/

Melyik van többször? /Lk 13,10-17/

„Ellenfelei e szavakra szégyenükben elpirultak. A nép pedig örvendezett...“

Vajon Jézus az evangéliumokban hallott szavaira szégyenünkben elpirulni, vagy inkább örvendezni szoktunk? Ha tesszük, még ha nehézségek árán is azt a jót, amire Jézus tanít, az ő szavait hallván mindig örvendezésnek kellene eltöltenie. Ha azonban a saját elképzelésünk szerint rendezzük dolgainkat, a szégyenpír minket sem kerül el.

Vajon velünk melyik fordul elő többször? A statisztika sokszor feltárja az igazi helyzetet...

Miserend és hirdetések - évközi 30. vasárnap

Vak gondolat

Egy kis rímes elmélkedés a vasárnapi evangéliumhoz, és az ahhoz kapcsolódó prédikációhoz:

Kinek nincs kép,

Bár hang lehet számtalan,

Hallja a szót, képben van,

De mégis, mégis világtalan.

Hallak, ó, Úr, cseng bennem szavad,

S míg szemem beteg, még vár a virradat.

Hallak, ó Úr, de nincs rád időm,

Túl-túl sok a teendő,

Húz a palást, s nincs oly erőm,

Mely végleg porba dobná őt.

Az ezeregy csatorna,

Melynek java szemét…

Vagy hálózatra csatlakozva…

Időm kevés, s nem jut Feléd.

Ezek mind, a doboz, s a gép

Lopják az időt –

Csalják az emberészt.

Csalfa barát, festett nő,

Végzetes kötelék ők,

Nyíltan szólok, s nem túlzok,

Ha azt mondom: halálveszély.

Messiás, Dávid fia, ki Istentől jöttél,

Nézz rám, s könyörülj, add meg szemem fényét!

Mutass jelet, s add értenem – palástom fabatkát ér,

Ha lelkemben nincs más, csak végtelen, világtalan éj.

Évközi idő harmincadik vasárnapja

Ahhoz, hogy jobban megértsük az eseményeket a mai evangéliumból, hogy felismerjük benne a mélyebb, s komolyabb összefüggéseket, újra kell képzelnünk azokat, újra kell, hogy a szemünk elé vetítsük a történéseket.

Képzeljük el: Jerikó városa mellett az út szélén ül egy vak koldus, kinek egyetlen vagyona s biztonsága a köntöse. A szentíró még a nevét sem említi, csak annyit, hogy egy bizonyos Timeusnak volt a fia – ezt jelenti a „bar” – fiú szó, tehát Bar-Timeus – Timeusnak a fia.  De mihelyt ez a vak koldus meghallotta, hogy Jézus megy arra, kiáltozni kezdett, majd mikor Jézus hívta őt, eldobta köntösét, felugrott, és odament Jézushoz. S ennyi talán elég is nekünk egyelőre. Nézzünk meg egy talán lényegtelennek tűnő apróságot: Eldobta köntösét. Eldobta azt a köntösét, amely egyetlen vagyonát tette ki. Azt a köntösét, melyben benne volt mindene. Eldobta, s elfutott onnét. Nem akármi ez, kedves testvéreim! Egy vak, ha valamit elhagy, otthagy, vagy elveszít, s erről a helyről elmegy, egyedül azt biztos, hogy nem találja meg. S a tömeg, mely körülötte állt, láttuk – hallottuk, nem volt épp segítőkész, ha még a kiabálását is el akarta fojtani, s mikor valamit kért, csak csendre intette őt.

Már maga ez a pillanat, tett is bizonyítja végtelen hitét – hogy már nem vakként, s reménytelenül fogja keresni köntösét. Tudta ő jól – pontosabban hitte ő végtelenül, hogy már nem vakként kell majd köntösét keresnie. Eldobta, mert akadályozta a Jézushoz jutásban, mert újra és újra rálépett hosszú bojtjaira.

Krisztusban szeretett testvéreim! Ez a vak – Bartimeus, egy óriási példakép lehet számunkra. Mert otthagyta mindenét, csak hogy Jézushoz mehessen. Otthagyta azt a mindenét, ami valóban nem volt sok. Egy darab ruha, de neki ez volt mindene. Úgy, mint az ismert özvegyasszony, akinek a 2 fillér volt a mindene, s ezt is odaadta.

S mi is, Bartimeushoz hasonlóan halljuk, hogy Jézus a közelben van, halljuk naponta, hetente szavát, hogy itt megy el mellettünk. De mi is akadályokba ütközünk, melyek korlátoznak, melyek talán visszahúznak minket, mint egy nehéz köntös. Lehet ez bármi – ami akadályoz, hogy eljussak Jézushoz – hogy eljussak a templomba, hogy időt szánjak Istenre, az imádságra – nem csak vasárnap, hogy tiszta, erkölcsös életet éljek minden nap. Lehet ez a TV, az internet – ami elveszi időmet, a pénztárca, az anyagiasság – ami eltéríti figyelmemet, vagy rossz barát, baráti kör, vagy erkölcstelen kapcsolat – ami elveszi tisztaságomat. Kedves testvéreim, ezek a dolgok mind a hitünkről tesznek tanúságot, vagy épp a hitünk ellen. Hisz tudjuk, a hit tettek nélkül halott, hogy egyszerűen nincs hit, ha nincsenek belőle fakadó tettek.

A Niagara kötéltáncosa megkérdezte a turistáktól: „Hiszik-e, hogy át tudok menni?” – Általános kétkedés. Erre átsétált. Második kérdés: „Hiszik-e hogy talicskát is át tudok tolni?” – Néhány kéz a magasba emelkedett. Áttolta, majd visszahozta. Végül: „Aki hiszi, hogy egy embert is át tudok tolni, tegye fel a kezét”. Mindenki feltartotta. „Tessék beülni!” Néma csönd. Így vagyunk mi is Krisztussal. Hisszük, de nem követjük. Nem mozdulunk. Nem bírjuk, vagy talán sokszor nem akarjuk elhárítani az akadályokat. Nem dobjuk el a köntöst, azt a szinte semmi mindenünket, pedig Isten sokkal többet kínál ezek helyett. A vak koldusnak a köntöshöz látást ad, a köntöshöz új, összehasonlíthatatlanul szebb életet kínál – s ad.

Krisztusban szeretett testvéreim! Ezen a mai napon Isten azt kéri tőlünk, tegyünk valamit érte – s egyben magunkért. Talán 10 perc ima 10 perc TV vagy internet helyett. Talán egy kis adakozás egy újabb luxuscikk helyett. Talán egy családi beszélgetés a züllött baráti kör helyett. S talán egy új élet, a megkopott, rongyos köntös helyett.