Öröm vagy félelem? /Zsid 6,10-20/

„Isten nem igazságtalan” – hallottuk a mai szentleckében. „Nem feledkezik meg a jócselekedetekről és a szeretetről...” Milyen jó, hogy a mindenható Isten igazságos, mert minden jóért, amit teszünk, bőségesen megjutalmaz. De az igazságosságnak ott van a másik oldala is: nem csak megjutalmazza a jókat, de megbünteti a bűnösöket.

Ha Isten igazságosságával nézzük életünket, napjainkat, vagy csak a mai napunkat: vajon bennünk örömet, boldogságot, vagy inkább aggodalmat, félelmet vált ki a tény: Isten igazságos.

Éljünk úgy, hogy Isten igazságosságának beteljesülése legyen egyik legnagyobb reményünk.

"Ostoba európaiak..." /Mk 2,18-22/

Néhány igaz emberrel találkozhattunk a mai evangéliumban, akik miután valamit nem értettek Jézus-, és az ő apostolai viselkedésén, odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „miért van ez így?” Jézus pedig megmagyarázta nekik.

Nincs egyetlen ember sem a földön, aki mindent értene az Isten dolgaiból. Nem mindegy azonban, hogy ilyen helyzetben zúgolódunk, és fellázadunk a számunkra érthetetlenen, vagy éppen válaszért ahhoz fordulunk, aki nem csak bölcs, de ő maga a Bölcsesség.

A mai hittanórán olvastunk egy igen sokatmondó gondolatot a hittankönyvünkben, mely szerint az araboknak van egy mondásuk: „Ezek az ostoba európaiak azt hiszik, hogy Istenről mindent érteniük kell.” Istenről nem kell, és nem is lehet tudni mindent. De lehet teljesen bízni benne, s akkor megértjük: mindent, amit tudnunk szükséges, ő elmond nekünk.

Miserend és hirdetések - Évközi 2. vasárnap

Évközi idő második vasárnapja

Az Ószövetség egyik legjelentősebb bírájáról és fontos prófétájáról – Sámuelről hallottunk a mai olvasmányban. Pontosabban az ő isteni meghívását kísérhettük figyelemmel. Talán meg is jegyeztük, hogyan történt ez a meghívás…

Mint sok más helyen az Ószövetségben, az Isten itt is álomban szólt az emberhez. De van egy különlegessége ennek a mai meghívásnak: Sámuelhez (aki egész gyerekkorától az Úrnak szolgált) akkor szólt az Úr különleges szavakkal, amikor éppen „az Úr templomában aludt”. Sámuelről pedig tudjuk, hogy egész gyermekkorától kezdve Éli főpap mellett szolgált – azaz sokat tanult és sokat imádkozott. Művelődött és gyarapodott az isten-ismeretben. Az főpap mellet lenni egyértelműen különleges megtiszteltetés volt. Hisz aki ott lehetett, az a legnagyobb „mestertől” tanulhatta, leshette el a dolgokat. Mindenekelőtt az imádságot – azt, hogyan is kell imádkozni, jól imádkozni. Sámuel is naponta több órát töltött az imádságban – az Istennel való beszélgetésben. De érdekes módon… mégsem egy ilyen imádság, imádkozás közben szólította meg őt az Úr, hanem egyszerűen akkor, amikor az ő házában, az Isten házában volt, amikor látszólag nem csinált semmit - aludt. Látszólag nem tett semmit, valójában azonban Istennek tetszően cselekedett – ott volt a templomban, az Isten előtt.

S hogy mi lehet ennek az üzenete a mi számunkra? Remélhetőleg mi is sokat imádkozunk… Talán már több ezer rózsafüzért elmondtunk… Sőt talán már nem is csak egyoldalú, monológ formája van az imánknak, hanem tudunk valóban beszélgetni az Istennel… De mégis nagy szükség van – s ezt az egyházatyák óta tanítja különös figyelemmel Egyházunk – az ún. szemlélődő imádságra – amit latinul oratio contemplativa-nak hívunk. Így talán már ismerősen zeng: kontempláció. S hogy mi is ez valójában? Katolikus Egyházunk Katekizmusa magyarázza:

„A szemlélődő ima azt keresi, "akit szeret a lelkem" (Én 1,7): A szemlélődő imádságban a tekintet már az Úrra irányul. Ilyenkor levetjük álarcainkat, és szívünket újra a minket szerető Úr felé fordítjuk, hogy átadjuk neki magunkat, mint áldozati adományt, melynek meg kell tisztulnia és át kell változnia. A szemlélődő ima a hit Jézusra szegezett tekintete.” De vajon képesek vagyunk mi erre? Hisz mi csak egyszerűen szoktunk imádkozni, s egyszerű emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni. De hogy ez az imádság mennyire sajátja lehet az "egyszerű embernek", azt egy kedves történet mutatja meg a legjobban:

Franciaországban történt – kb. 200 évvel ezelőtt - , hogy egy kis faluban az egyik idős paraszt bácsi a lelkiatyjával beszélgetett. A lelkiatya szólította őt le, ugyanis felfigyelt arra, hogy ez a bácsi naponta igen sok időt tölt el a templomban,  az Oltáriszentség előtt. Az atya, akit mindannyian ismerünk (Vianney Szent János) kíváncsian megkérdezte: És mondja már, hogyan szokott, vagy hogyan tud imádkozni olyan sokat? Erre így felelt: Egyszerű: én nézem Őt (az Istent), Ő meg néz engem ".

Ez az igazi kontempláció, szemlélődő ima, amely a szív egyszerűségének és őszinteségének a kifejezője. Szavak nélkül egyszerűen az Isten jelenlétében lenni, s kitartani – bármilyen gondolatok jönnek, vagy nem jönnek. Istennek adni az időt, s a szívünket feléje, rá fordítani.

Vajon próbáltuk-e már valaha az imádságnak ezt a formáját? Ha még nem, talán éppen ma, az évközi idő kezdetén, elején kezdjük el. És könnyen lehet, hogy - Sámuelhez hasonlóan - a látszólagos semmittevésben fog szólni hozzánk az Úr. Ki tudja, Isten már évek óta azt várja, hogy őszintén, teljesen rá figyeljünk. Ne mondjunk semmit, csupán figyeljük, szemléljük őt. 

Térdre borult... /Mk 1,40-45/

A mai evangéliumban hallott leprás szó szerint térdre borult Jézus előtt. Pedig talán hallottunk már róla, hogy a lepra milyen borzasztó betegség: olyankor az ember egész teste bomlásban van, s így ez magától is szinte elviselhetetlen fájdalommal jár. Nem beszélve arról, ha valami hozzáér az emberhez. Ott nem csak a mozdulatok fájnak, de már maga a létezés is. És ez a halálosan beteg, kínlódó ember „térdre borult” Jézus előtt, és úgy kérlelte. Talán el sem tudjuk képzelni, milyen fájdalmat okozhatott neki a térdelés... És mégis megtette...

A mai leprás személye és hőstette legyen példa számunkra! Nekünk is egy-egy mozdulat itt a szentmisén járhat nem kis kellemetlenséggel, fájdalommal, áldozattal. De higgyük el, amit Jézusért tészünk, azt ő mindig bőségesen viszonozza. Tudjunk érte szenvedést is vállalni!

Gondolatok a párizsi terrorcselekményekkel kapcsolatban - Márfi Gyula, veszprémi érsek állásfoglalása

Most olvasom a Napló utolsó oldalán, hogy az újság megemlékezést szervez a párizsi terrorcselekmények áldozataiért. A beharangozó cikk címe: Én is Charlie vagyok.

Szeretném leszögezni, hogy a megemlékezéssel egyetértek, a brutális terrorcselekményeket én is  mélyen elítélem, mai szentmisémet az áldozatokért és azok hozzátartozóiért ajánlom fel.

Ugyanakkor őszintén meg kell mondanom, hogy a szörnyű cselekményekért nem csak a terroristákat és elvbarátaikat tartom felelősnek, hanem a Charlie Hebdo újság alkalmazottait is és még inkább azt az ultraliberális törvényhozást, amely a vallásukhoz ragaszkodó európai polgárokat nem védi meg az olyan durva, ízléstelen és – egy normális jog szerint – törvénytelen támadásoktól, mint amilyeneket az említett újság rendszeresen elkövetett. Miért kellett neki Mohamed prófétát meztelenül ábrázolnia, miért kellett neki a keresztények Szentháromság hitét a lehető legalpáribb módon kigúnyolnia? Mi kényszerítette arraa lapot, hogy izraelita hívő testvéreink hitéből is gúnyt űzzön?

A törvényhozás azért hibás, mert a hitükben mélységesen megsértett emberek kezébe semmiféle eszközt nem ad, hogy jogi úton megvédelmezhessék magukat és hitüket a legminimálisabb emberi érzéseket is nélkülöző támadásokkal szemben. Így a szeretetet és a szeretetből fakadó megbocsátást nem ismerő emberek számára nem marad más eszköz, mint a törvénytelen (és szerintem is erkölcstelen) önbíráskodás.

Azzal én is egyetértek, hogy Európában legyen alapérték a szabadság. De milyen szabadság? Az a fajta túladagolt szabadság, amely előtt az ultraliberális európai ember térden csúszik, olyan, mint a túladagolt gyógyszer, amely már nem gyógyít, hanem öl.

A Pannonhalmi Főapátság ebédlőjében látható egy festmény, amely egy hordót ábrázol, amelynek elszakadt az abroncsa, és belőle folyik ki a bor. A festmény alatt ez olvasható: „ Libertateperiit”, ami annyit jelent: tönkrement a szabadságtól. A mai Európa ehhez a hordóhoz hasonlít.

Szeretném hangoztatni: én is liberális ember vagyok, nem akarok semmiféle diktatúrában élni, az ultraliberális újságírók véleménydiktatúrájában sem. És nem fogadom el azt a kettős mércét sem, ami rájuk annyira jellemző. Miközben (joggal) fellármázzák a világot a párizsi áldozatokat siratva, a megerőszakolt, lefejezett és keresztre feszített keresztények tragédiájának náluk még hírértéke sincs. Én szabad polgár vagyok és a szabadságra esküszöm, nem annak karikatúrájára, amelyet ők képviselnek.

Je ne suispas Charlie, azaz: én nem vagyok Charlie – miközben a terrorakciót mélyen elítélem, az áldozatokért imádkozom, és szeretteik iránt őszinte részvétemet fejezem ki.

Veszprém, 2015. január 10.

Márfi Gyula

veszprémi érsek

Miserend és hirdetések - Urunk megkeresztelkedése

Urunk megkeresztelkedése

Egy legenda szerint mikor Szűz Mária a kis Jézussal Egyiptomba menekült, útközben egy asszony befogadta őket házába. Ennek az asszonynak a kis fia nagy beteg volt – teste tele volt sebekkel és fekélyekkel. Egy este, amikor Szűz Mária megfürdette a kis Jézust, mondta az asszonynak, hogy ugyanabban a vízben fürdesse meg a saját fiát. Az asszony így is tett, megfürdette abban a vízben a gyermekét: s mikor megtörölte őt, minden seb azonnal elmúlt, bőre szebb lett, mint valaha.

Urunk Jézus Krisztus megkeresztelkedésének ünnepe van ma. Aki nem azért keresztelkedett meg, mint az összes többi ember: hogy a keresztség lemossa bűneit. Jézus alámerült a Jordánban azért, hogy a vizet megszentelje. S ettől a pillanattól kezdve, ettől a megszenteléstől kezdve a víz több lesz önmagától /Adoremus/. A megszentelt víz új erőt, új rendeltetést kap. Ahogyan az egyik neves püspök tanítja: „Krisztus megkeresztelkedik, de nem azért, hogy a víz tegye őt szentté, hanem azért, hogy ő szentelje meg a vizet.

A víz a tisztaságot, az életet jelképezi és adja az anyagi világban, s a bűntelenséget, a megtisztulást a lelki életben. Mikor megkereszteltek bennünket, meghaltunk a bűnnek – tisztává váltunk. Ahogyan a Keresztség liturgiája tanítja: Vízből és Szentlélekből Isten új életet ajándékozott nekünk. Isten jósága új, kegyelmi életet ad vízből és Szentlélekből. A víz titokzatos ereje által adja meg Isten a lelki újjászületést.

Mi is e héten ugyanazon Krisztusnak hatalmával vizet szenteltünk. Használjuk gyakran otthonainkban – hintsük meg vele minden nap saját magunkat! Isten adta erejét, s általa az ő kegyelme száll le ránk. De nem mindegy, hogyan használjuk. Jézus, mikor a vizet megszentelte, mikor megkeresztelkedett – hallottuk az evangéliumban – , miközben imádkozott, megnyílt az ég, s a Szentlélek leszállt rá látható alakban. Így nekünk is mindig, mikor szenteltvizet használunk, imádságos lelkülettel kell ezt tennünk. S akkor nekünk is megnyílik az ég, s leszáll Isten ereje éppen a megszentelt víz által. Isten akarta így, hogy a látható jeleken keresztül megkapjuk láthatatlan kegyelmeit.