Az Ószövetség egyik legjelentősebb bírájáról
és fontos prófétájáról – Sámuelről hallottunk a mai olvasmányban. Pontosabban
az ő isteni meghívását kísérhettük figyelemmel. Talán meg is jegyeztük, hogyan
történt ez a meghívás…
Mint sok más helyen az Ószövetségben, az Isten
itt is álomban szólt az emberhez. De van egy különlegessége ennek a mai
meghívásnak: Sámuelhez (aki egész gyerekkorától az Úrnak szolgált) akkor szólt
az Úr különleges szavakkal, amikor éppen „az Úr templomában aludt”. Sámuelről pedig
tudjuk, hogy egész gyermekkorától kezdve Éli főpap mellett szolgált – azaz
sokat tanult és sokat imádkozott. Művelődött és gyarapodott az
isten-ismeretben. Az főpap mellet lenni egyértelműen különleges megtiszteltetés
volt. Hisz aki ott lehetett, az a legnagyobb „mestertől” tanulhatta, leshette
el a dolgokat. Mindenekelőtt az imádságot – azt, hogyan is kell imádkozni, jól
imádkozni. Sámuel is naponta több órát töltött az imádságban – az Istennel való
beszélgetésben. De érdekes módon… mégsem egy ilyen imádság, imádkozás közben
szólította meg őt az Úr, hanem egyszerűen akkor, amikor az ő házában, az Isten
házában volt, amikor látszólag nem csinált semmit - aludt. Látszólag nem tett
semmit, valójában azonban Istennek tetszően cselekedett – ott volt a
templomban, az Isten előtt.
S hogy mi lehet ennek az üzenete a mi
számunkra? Remélhetőleg mi is sokat imádkozunk… Talán már több ezer rózsafüzért
elmondtunk… Sőt talán már nem is csak egyoldalú, monológ formája van az
imánknak, hanem tudunk valóban beszélgetni az Istennel… De mégis nagy szükség
van – s ezt az egyházatyák óta tanítja különös figyelemmel Egyházunk – az ún.
szemlélődő imádságra – amit latinul oratio contemplativa-nak hívunk. Így talán
már ismerősen zeng: kontempláció. S hogy mi is ez valójában? Katolikus Egyházunk
Katekizmusa magyarázza:
„A szemlélődő ima azt keresi, "akit
szeret a lelkem" (Én 1,7): A szemlélődő imádságban a tekintet már az Úrra
irányul. Ilyenkor levetjük álarcainkat, és szívünket újra a minket szerető Úr
felé fordítjuk, hogy átadjuk neki magunkat, mint áldozati adományt, melynek meg
kell tisztulnia és át kell változnia. A szemlélődő ima a hit Jézusra szegezett
tekintete.” De vajon képesek vagyunk mi erre? Hisz mi csak egyszerűen szoktunk
imádkozni, s egyszerű emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni. De hogy ez
az imádság mennyire sajátja lehet az "egyszerű embernek", azt egy
kedves történet mutatja meg a legjobban:
Franciaországban történt – kb. 200 évvel
ezelőtt - , hogy egy kis faluban az egyik idős paraszt bácsi a lelkiatyjával
beszélgetett. A lelkiatya szólította őt le, ugyanis felfigyelt arra, hogy ez a
bácsi naponta igen sok időt tölt el a templomban, az Oltáriszentség
előtt. Az atya, akit mindannyian ismerünk (Vianney Szent János) kíváncsian
megkérdezte: És mondja már, hogyan szokott, vagy hogyan tud imádkozni olyan
sokat? Erre így felelt: Egyszerű: én nézem Őt (az Istent), Ő meg néz engem
".
Ez az igazi kontempláció, szemlélődő ima,
amely a szív egyszerűségének és őszinteségének a kifejezője. Szavak nélkül
egyszerűen az Isten jelenlétében lenni, s kitartani – bármilyen gondolatok
jönnek, vagy nem jönnek. Istennek adni az időt, s a szívünket feléje, rá
fordítani.
Vajon próbáltuk-e már valaha az imádságnak ezt
a formáját? Ha még nem, talán éppen ma, az évközi idő kezdetén, elején kezdjük
el. És könnyen lehet, hogy - Sámuelhez hasonlóan - a látszólagos semmittevésben
fog szólni hozzánk az Úr. Ki tudja, Isten már évek óta azt várja, hogy
őszintén, teljesen rá figyeljünk. Ne mondjunk semmit, csupán figyeljük,
szemléljük őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése