Szűz Mária bemutatása a templomban

Szent Joakim és Szent Anna bármilyen isteni ígéret nélkül kötelességüket, és hitbéli meggyőződésüket követve, megtartva őseik hagyományát bemutatták gyermeküket, Máriát az Úr templomában. Nem tudták még, hogy azt viszik az Úr templomába, aki maga lesz az Úr hajléka. De mégis, milyen fontos, hogy ezt megtették. Olyannyira fontos volt, hogy ma, több mint kétezer évvel ezután is megemlékezünk arról a napról, arról az eseményről.

Sokszor, mikor megteszünk egy-egy látszólag mindennapos, közönséges, sőt talán fölöslegesnek látszó dolgot, abban a pillanatban nem is sejthetjük, milyen nagy dolgot tehet Isten ezen keresztül. Mert mindig ott van a lehetőség, hogy épp a mi leghétköznapibb tettünkön keresztül művel majd az Isten hatalmas dolgokat. Éppen ezért végezzük mindennapi dolgainkat őszinte szándékkal, a legnagyobb szeretettel, úgy, mintha a legfontosabb dolgot tennénk.

Velünk is nagy terve lehet Istenünknek.

Krisztus Király

Krisztus, a mindenség Királya – szól mai ünnepünk, vasárnapunk teljes neve. A mai ünnep magasztossága, arany színe Krisztus királyságát, fenségét igyekszik jelképezni, de mi tudjuk, a mi királyunk akkor is más, mint bármelyik király világunk történelme folyamán. A legtöbbet erről a királyságról a nagypénteki passióban Pilátus előtt elhangzó jézusi szavak mondanak el: „Az én országom nem ebből a világból való.” Mint ahogy arról néhány hete elmélkedtünk: az a másik világ, másik ország, másik királyság az, amiért mind élünk.

De a mai evangélium is sokat elmond erről az ünnepről. De nem csak elmond, mintegy történésket közölve, hanem mélyebbre visz az igazság megismerésében. Már a kezdete is teljesen felborítja minden királyságról, királyról alkotott képünket: „Mikor Jézust keresztre feszítették...” Ugye, nem éppen a keresztrefeszíttetésükről híresek a „nagy” királyok? Az evangélista, Szent Lukács azonban nyilvánosan vállaja ezt: nem ferdíti el, s nem is hallgatja el az igazságot. Leírja: Jézust megkínozták, keresztre feszítették, s ő nem ellenkezett. S ez a tény nem azt bizonyítja a legjobban, hogy minden földi királyság fölött ott van az égi? „Másokat megszabadított – mondták –, most szabadítsa meg önmagát...” De nem tette. Nem szabadította meg magát. Pedig lett volna rá hatalma. Isteni hatalmát ugyanis Jézus egyszer sem használta fel csupán a saját maga érdekében. Mindig másokat „szabadított meg”. S micsoda ellentét. Korunkban, s talán az emberiség egész történelmében nagyon sok uralkodó – legyen az király, vagy más vezető – amint hatalmat kapott, elsőnek saját magát szabadította meg: tette gazdaggá, előkelővé, kényelmessé. Jézus ebben is más: önzetlenül vállalta a legnagyobb kínt és megaláztatást - másokért. S az ő példájára számtalan szent tette ugyanezt. A világ szemében igaz, ők is megvetettek voltak, de tudták, az ő idejük, országuk is elérkezik, s az ő örömük lesz teljes, véget nem érő. Az egész idők teljessége Jézus értünk vállalt áldozatáról szólt.

E mai szép ünnep, ennek méltósága, szépsége és fensége keltse fel bennünk újra a vágyat oda jutni,  ahol Krisztus uralkodik: nem földi értelemben, módon, térben és időben, de mennyei, tökéletes, leírhatatlan szépségben és boldogságban. Istennel élni: ez az igazán király, ez az igazi királyság.

Templom - Egyház

Ma a Szent Péter és Szent Pál római bazilikák felszentelésének van az évfordulója. Így a mai zsolozsmát is ugyanerről az ünnepről imádkoztuk. A zsolozsma hangja pedig amellett, hogy mindig Istent dícséri, mindig tanít is.

Mind a három ma énekelt zsoltárral azokért a sokszoros javakért és kegyelmekért dicsőítettük Istent, mellyekkel minket az Egyházban, s a templomban  (az imádság házában) eltölt. Talán egyikünk sem tudatosítja eléggé, mennyi mindent kapunk Istentől éppen Egyházunk által. S ugyanezt bizonyították az utolsó zsoltár záró szava: Isten „ezt más néppel meg nem tette, törvényeit velük – mással – nem közölte”. Az Isten kegyelmeinek legfőbb őrzője és osztogatója éppen az Egyházunk.

Legyünk ezért boldogok, hogy Isten népéhez, Egyházához tartozhatunk – ezt éljük át, ezt éljük meg e mai napon.

Ami üdvösségünkre szolgál /Lk 19,41-44/

A mai evangéliumhoz talán nem szükséges hosszú kommentárt fűzni. Elég, ha megszívleljük Jézus szavait: „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál!” Lényegében ez a keresztény élet, keresztény magatartás: felismerni és megtenni mindazt, ami üdvösségünkhöz, örök életünk elnyeréséhez szükséges.

Saját hibánk /Lk 19,1-10/

A tegnapi evangéliumban egy vak koldusnak kellett leküzdenie az emberek állította akadályt. A mai evangéliumi szereplőnek azonban nem az emberek voltak az igazi akadály, inkább az ő saját „méretei”, az ő tulajdonsága, hogy alacsony volt – így nem láthatta Jézus. Szent Lukács evangélistának köszönhetjük ezt a gyönyörű leírást, melyben Zakeus a saját elégtelenségét győzi le.

Ezek az evangéliumok azt mutatják, hogy nem csak az emberek állíthatnak akadályt az elé, hogy Istennel találkozzunk. Ugyanúgy lehet ez a mi hibánk is, a mi elégtelenségünk, vagy „hendikepünk“. De a mai példából látjuk, milyen következményekkel jár, ha leküzdjük magunkat: maga az Isten száll meg nálunk – jön hozzánk.

Ne tántorodjunk el hát, ha valami rosszat, nehézséget veszünk észre magunkban. Akarjunk tőle szabadulni, s Jézus megtalálja az utat mihozzánk is.