Évközi idő 33. vasárnapja

Van egy érdekes mondás, mely szerint ha valami fontosat kell valakire rábízni, akkor a legelfoglaltabb embert kell keresni, mert ő biztos, hogy megcsinálja. Mert sokszor van úgy, hogy aki kevéssel foglalkozik, igaz, több ideje van, sajnos már megtanulta, hogy a saját kényelmére vigyáz, és csak kevés pluszt fogad el. Aki pedig már sok mindennel foglalkozik, az fel tudja mérni és tudja értékelni a feladatok súlyát – ezért mindig talál elég időt arra, amire kell. Erről beszél a mai evangélium.

Az élet minden területében nap mint nap sokszor tapasztalhatjuk, hogy „akinek van, annak még adatik, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van”. Erre a megkerülhetetlen valóságra akar Jézus figyelmeztetni. Pontosabban arra, hogy egész életünk egy nagy változás. Az élet ugyanis vagy növekszik, vagy pusztul. Megállni, „tartani a szintet”, stagnálni, vagy pangani nem lehet. Isten Lelke állandóan munkálkodik bennünk és a világban: akiben nem bontakozik ki épp valami, abban sorvad. Hisz az események, melyeket megélünk naponta ezerszer – vagy ilyenné, vagy olyanná formálnak minket. Vagy jobbakká leszünk az által, hogy kihasználjuk az adott lehetőségeket, vagy rosszabbak az által, hogy elmulasztjuk a sok lehetőséget a jóra. Vagy vágyunk egy újabb kihívásra az életben, vagy félünk, hogy mi jöhet még. A lelki életben pedig úgy kellene mindannyiunknak fejlődnie, hogy valamit elértem, máris indulni kell az új csúcs felé; ha a hitemben valamit fölfogtam, máris vágyakozni kell a továbbira.

Isten mindent nekem akar adni. De aki azt mondja: „Köszönöm, nem kérem, nekem ez már elég, amim van”, az Isten jóságában való mélyebb részesülést mondta le. Ennek az embernek kicsinyes a szíve. Nem képes többet befogadni. S ez az ember hasonlít a legjobban ahhoz a szolgához, aki az egy talentumot csak tartogatta. Látszólag nem történt semmi, nem változott semmi, hisz ugyanannyija maradt, mint amennyi volt.  De a látszat csal: Mikor megkapta a talentumot és mikor visszaadta, e két esemény között rengeteg idő telte el, és rengetek lehetőséget szalasztott el a szolga arra, hogy kamatoztassa a talentumot. Jézus külön megjegyzi a példabeszédben: hosszú ideig volt távol a szolgák ura.

A plébániánkon az egyik szobában van egy ingás óra, amely minden egész órában annyit kong, ahány óra van. Elég hangos, úgyhogy az egész házban lehet hallani, bárhol is legyen az ember, de meg lehet szokni. A tegnapi délután folyamán is, ahogy készültem a prédikációra, többször hallottam a kongást… négyszer, aztán hatszor, hétszer…de már szinte észre sem vettem. Mikor egész késő este gondolkoztam Jézus példabeszédén a talentumokról, épp ezt a mondatot olvasgattam sokszor egymás után: „Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura…”… s ekkor megszólalt az óra – tizenegyszer. De ez a hang valamiért nem szállt el észrevétlenül. Valamiért nagyon meglepett, megtörte az este csendjét. Az jutott eszembe, hogy tizenegy óra telt el a délutánból… de vajon mennyit használtam ki abból? Vajon a tizenegy óra alatt hányszor és mennyire kamatoztattam az Istentől kapott talentumokat? Talán mindannyiunknak hasznos lehetne egy ilyen óra, hogy figyelmeztessen: az idő, s azzal együtt a lehetőségek is elmúlnak… vajon kihasználtuk őket?

Minden nap új lehetőség arra, hogy képességeinket Isten dicsőségére és embertársaink javára fordítsuk. Erre tanít ma minket Krisztus: bízzunk benne, s ne féljünk használni, ne féljük befektetni minden talentumunkat. Az Isten ügyét szorgalmazzuk – számíthatunk Isten állandó támogatására.