Évközi idő huszadik vasárnapja

Jézus háromszor is azt tárja elénk, hogy örökké élhetünk! Micsoda lehetőség: örökké élni! „Aki e kenyérből eszik, örökké élni fog... aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van... aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!“

Hisz ki ne szeretne örökké élni? Nagyon sokan. Egyre többen vannak, akiknek elegük van az életből. Hisz – mi is tudjuk és tapasztaljuk - életünknek egyre nagyobb részét tölti ki a szenvedés, a fájdalom… S ahogy az ember megtapasztalja ezt a fájó valóságot, sokszor megfogalmazódik benne: bárcsak már meghalnék, nem akarok már tovább szenvedni, tovább élni – elég. Persze van kivétel, mikor a legnagyobb szenvedést is elviseli egy-egy hős – viaskodva a legkegyetlenebb betegséggel is. De sokaknak „nem tetszik” az élet, akiknek ha azt mondanánk: örökké élhetsz, bizonyára ezt a választ kapnánk: köszönöm, már épp elég volt – nem kérek belőle.

Hajdan a legendák szerint az egész világot képesek voltak bejárni az emberek, csak hogy megtalálják a halhatatlanság titkát, szérumát. Ma is bejárják, de épp ellenkező szándékkal: hogy megszerezzék a „kegyes halál” szérumát, lehetőségét.

Változik a világ, de Isten nem változik, mint ahogy az ő szava sem. Ezek a szavak most is érvényesek: „Aki e kenyérből eszik, örökké élni fog... aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van... aki ezt a kenyeret eszi, örökké él!“ Krisztus örök életet kínál, de egyértelmű, hogy az az örök élet nem olyan lesz, mint ez az véges élet. Egy új életről van szó, ami a szó szoros értelmében élet, és nem „leépülés”, nem életfogyatkozás, „lassú halál”, mint sokszor ezt hívják. Nem ennek a „nyomorult” életnek a folytatása, hisz maga az Istenember adta tudtunkra: „Ne csodálkozz azon, ha azt mondom: újjá kell születnetek.” Újja kell születni egy új életre. Örök életre.

Egy új élet, melyet „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott”(1Kor 2,9). Igaz, nehéz egy ilyet elképzelni, amilyet elképzelni nem lehet. Bármennyit gondolkoznánk rajta, sosem tudnánk jól, helyesen elképzelni. De akkor miből tudjuk, hogy valóban „olyan jó” lesz? Mi lehet erre a legnagyobb és legbiztosabb garancia?

Szoktuk mondani, ha valakiben nagyon bízunk, ha valamit nagyon garantálunk, hogy „tűzbe tenném érte a kezem”. Jézus pedig az örök boldogságunkat ezzel garantálja: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Hogy az biztos jó lesz, nem valaki „tűzbe tenné a kezét”, hanem az Isten saját Fiának életét adta. Nem kezét, és nem adná. Hanem életét, és adta. A Fiúisten azért áldozta föl magát, hogy mi örökké éljünk. S ha az nem érne mindennél többet, nem áldozta volna föl magát. De ő tudja, s ezért föláldozta magát – hogy áldozatát látván mi is megtudjuk.

Hogy örök életünk legyen, az Isten leszállt a földre. Hogy örök életünk legyen, az Isten megmutatta, hogyan kell élni – jól, szentül élni. Hogy örök életünk legyen, az Isten saját testét adta nekünk. Hogy örök életünk legyen, az Isten kegyetlen kínok között szenvedett. Hogy örök életünk legyen, az Isten meghalt értünk, miattunk, helyettünk. Hogy örök életünk legyen, az Isten feltámadt. Hát nem csakis örök, véget nem érő, felhőtlen, mindent felülmúló boldogság lehet az, amiért az Isten ennyit-, pontosabban az Isten mindent megtett?

A választ fogalmazzuk meg magunkban, de ne csak úgy „Hát nem? – De!” módra, hanem elgondolkodva, átelmélkedve Urunk csodálatos szavait, gondolatait, tanítását.

„Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él”. Micsoda lehetőség: örökké élni! De ki akar manapság örökké élni? Én!