Boldog Salkaházi Sára

Újra nagy szeretettel köszöntök mindenkit ezen a mai ünnepi szentmisén. Köszöntöm a Hídi vásár alkalmából érkezett vendégeinket, a Feltámadási kereszttel érkezetteket, minden vendéget, de ugyanúgy „hazai hívő“ testvéreimet is!

Piros színben tartjuk ezt a szentmisét, ugyanis korunk, a huszadik század egy nagy vértanúját, Boldog Salkaházi Sárát ünnepeljük éppen e napon, május 11-én. Vértanúnk először újságíró, majd politikus volt – később belépett a Szociális Testvérek Társaságába, ahol örök fogadalmat tett Istennek, hogy neki szenteli egész életét. Boldog Salkaházi Sára minden erejét, tudását bevetve segítette az üldözöttek mentését a II. világháború idején. Rendkívül izgalmas és mozgalmas életet, szent életet tudhatott maga mögött. Fiatalon, negyvenöt évesen elhurcolták, és azokkal együtt, akiket ő maga menekített, a Dunába lőtték. Tevékeny, tetterős, buzgó élete mindannyiunk számára példaadó. S életéről a legtöbbet talán Istenhez szóló saját jelmondata árul el a legtöbbet: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!”

S korunk egy másik hölgyéről, Molnár Katalinról is megemlékezünk ebben a szentmisében – én őérte ajánlom ezt fel. Ő nincs feljegyezve a szentek listáján, de mindannyian tudjuk, milyen sokat tett földünkért, az Ipoly-mentéért, a jó kapcsolatok ápolásáért, magyarságunkért. Én magam nem ismertem, de sokszor hallom, látom, milyen nagyméretű, s nemes kezdeményezések és kivitelezések fűződnek nevéhez. Ő is fiatalon távozott el közülünk, hasonlóan, mint mai szentünk, Boldog Salkaházi Sára.

Mit üzennek ők nekünk? Mire tanítanak? Egy ilyen kis községben, mint a miénk, Ipolyvarbó, ahol szinte semmi munkalehetőség nincs, ahol a lakosság száma egyre csak fogy, ahol kevés a gyermek, a fiatal, az utánpótlás, ahol épphogy még fenntartható az iskola, s ahol egyre több embertől hallani: „minek itt csinálni valamit?” – van itt jövő? Érdemes itt „befektetni”? Vannak, akik talán irigykedve, mások meg borúlátóan mondják, mikor terveinkről beszélünk: játszóteret építeni? Minek, öt gyereknek? Ide, a magyar iskolába íratni a gyermeket? Eszementség, hisz mindjárt bezár! Építeni a fiatalokra? Hisz úgyis elmennek, elköltöznek innen…

Ezeket hallva gondolkodóba eshet még a jóakaró ember is: tényleg mi lesz? Talán tényleg hagynunk kéne az egészet, s valahogy még leélni nyugalomban, tétlenségben, meddőségben, lanyhaságban maradék életéveinket? Csak ettől ments meg minket, Istenem! Hogy tétlenek, szürkék, s önsajnálók legyünk. Hogy a nehéz helyzetet ne kihívásként, hanem végként lássuk. Ettől ments meg, Istenünk!

A nagy papköltő, Sík Sándor is látta ezt a helyzetet, ami talán most a mi helyzetünk, s így ír:

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól 

a meddőségtől, lanyhaságtól 

a naptalan és esőtelen égtől: 

ments meg Uram a szürkeségtől!

Édes az ifjak méntás koszorúja 

fehér öregek aranyos borúja 

virága van tavasznak, télnek: 

ne engedj Uram koravénnek!

Csak attól ments meg, keresők Barátja, 

hogy ne nézzek se előre, se hátra. 

Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad

ne tűrd Uram, hogy bezáruljak!

Ne hagyj Uram megülepednem 

sem eszmében, sem kényelemben. 

Ne tűrj megállni az ostoba van-nál 

s nem vágyni többre kis mái magamnál.

Ha jönni talál olyan óra, 

hogy megzökkenne vágyam mutatója 

kezem kezedben ha kezdene hűlni 

más örömén ha nem tudnék örülni,

ha elapadna könnyem a más bűnén ,

a minden mozgást érezni ha szűnném ,

az a nap Uram hadd legyen a végső: 

szabadíts meg a szürkeségtől!

Krisztusban szeretett hívő magyar nép! Ha Boldog Salkaházi Sára azt mondta volna: úgysem tudok mindenkit megmenteni, akkor minek? Ha Molnár Katalin azt mondta volna, úgysem fog minden sikerülni, akkor hagyjuk az egészet, akkor ma nem lennének szentjeink, s nem tudnánk kire emlékezni, s nem lenne ez a mai ünnepünk. De vannak szentjeink, van kire emlékeznünk, van mit ünnepelnünk, megy a kereszt évről évre, van kivel ünnepelnünk – s van mit tennünk! Nekünk is Ipolyvarbóiaknak, Balassagyarmatiaknak, Bucsaiaknak, bárhonnan vagyunk és bárhol élünk is: nem zökkenhet meg vágyunk mutatója, nem érhet minket naptalan, esőtelen ég, nem zárulhatunk be magunkba, s nem elégedhetünk meg az ostoba van-nal, hanem mindig kell vágyódnunk a többre, a jobbra. S tennünk is kell azért, hogy szebb, jobb, gazdagabb jövő jöjjön el gyermekeinkre, unokáinkra.

Orbán Viktor mondta nem olyan régen: Nem elég csak felelősséget érezni egymásért! Felelősséget is kell vállalni egymásért! Nagy különbség. Tegyünk hitünkért, tegyünk családjainkért, tegyünk gyermekeinkért, tegyünk nemzetünkért, s mondjuk ki, tegyük meg, amit Boldog Salkaházi Sára örvendezve tett és hirdetett: „Alleluja! Itt vagyok, engem küldj!”