Nagyböjt első vasárnapja

Bizonyára egyikünktől sem áll távol a kísértés. Hogy is állhatna, hisz nem csak az első emberpárt kisértette, csábította bűnre a sátán, hanem még magát az Isten Fiát, Jézus Krisztust is. Nagyon sokféle bűnre csábíthat és csábít is minket a Gonosz. És mint ismerjük az első ember bűnbeesése óta: a Sátán legnagyobb fegyvere a hazugság. Egyetlen módszere van: becsapni minket. Alapjában véve ugyanis nem mindig olyan dologra csábít, amely önmagában véve is bűn. Sokszor azonban a körülmények és a szándék teszik az adott tettet bűnné – és ezt próbálja a Gonosz lélek előlünk eltitkolni.

Hogy jobban megértsük, figyeljük csak Jézust a mai evangéliumban. Először a Sátán arra csábította őt a pusztában, hogy a köveket változtassa kenyérré – egyszerűen tehát, hogy egyen. S mint tudjuk, maga az evészet nem bűn. A körülmények azonban bűnné tették volna Jézusnál ezt a tettet, mivel ő böjtölt.

Másodszor egy isteni tettre akarta őt rávenni, hogy használja ki isteni erejét a saját maga, vagyis inkább az ördög érdekében – amivel szintén bűnt követett volna el, mert nem az Atyja akaratát teljesítette volna.

A legnagyobb és legmerészebb csábítás azonban a harmadik volt. A Sátán megmutatta Jézusnak az egész világot, annak gazdagságát, és azt mondta: mindent neked adok, ha leborulsz és imádsz engem! A Sátán kéri az Istent, hogy boruljon le előtte. Csupán egy külsőre jelentéktelen mozdulatot kér – ott, ahol senki sem látja őket. Csupán egy térdhajtást, egy leborulást. Jézus azonban a Szentírás szavával válaszol: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Mert egy leborulás, egy térdhajtás valóban az imádat, az imádásnak a jele, a végtelen hódolat kifejezője. Jézus pontosan tudja, mi mindent foglal magába ez a sokak számára sajnos ma is jelentéktelen mozdulat. A legelső parancsolatot idézi, és azt teljesíti Isten, mikor egyedül az Isten előtt borul le, hajt térdet. De Isten előtt megteszi.

Csodálatra méltó példa, és mélységes üzenet ez a böjti evangélium mindannyiunk számára. Meg akar tanítani arra, hogy Istenen kívül senki mást ne imádjunk, de előtte, az Isten előtt minden erőnkkel hódoljunk. És Jézus megkísértésből azt is megtudtuk, hogy az igazi imádat bizony megkívánja a leborulást, a térdhajtást!

És hol máshol, mint az Isten házában, az ő hajlékában kell ezt megtennünk. Betérünk az Istenhez, belépünk a templomba: mindannyian keresztet vetünk. De sose felejtsük el már akkor köszönteni az Oltriszentségben jelenlevő Istent nem mással, mint hódolattal, imádattal, azaz térdhajtással. Igazi térdhajtással! Nem egy suta, elkapkodott mozdulattal. De egy olyannal, ahol a térdünk valóban földre rogy – még ha fáj is, még ha nehéz is, még ha oly sok időbe, energiába, fájdalomba kerül is! Vegyük ezt komolyan, és ne legyen belőle valami nevetséges, értelmetlen szokás.

És a szentmise legmélyebb legfontosabb pillanatában sem tehetünk mást, mint térden állva imádjuk Istenünket, ha valóban tudjuk, mi történik itt. Ha valóban tudjuk és hisszük, hogy a pap szavaira: Ez az én testem, ez az én vérem maga Krisztus lesz a kenyérből és borból. Tudom, sokaknak nehéz letérdelni, s még nehezebb fölkelni. Talán hely sincs annyi, amennyi kellene. De talán minél kényelmetlenebb, minél körülményesebb, minél nehezebb, annál többet ér, és annál jobban kifejezi: az Istenért bármire képes vagyok, nem csak egy térdhajtásra.

Ha hisszük, hogy a végtelen Isten lép be közénk és hal meg itt az oltáron a mi bűneinkért, egyszerűen nem ülhetünk, nem állhatunk, nem gugolhatunk azokban a szent pillanatokban. Vegyük ezt komolyan! Akár a kóruson vagyunk, akár a sekrestyében, akár hátul, akárhol: Ha hisszük az Istent, s ha csak valamennyire is felfogjuk az ő végtelen nagyságát és szentségét, akkor leborulunk, akkor letérdelünk, s így imádjuk őt, miközben szemünkkel nézzük, lelkünkel áhítjuk a Legszentebbet.

Ugye milyen nagy kísértés megmaradni a megszokottnál? Csinálni úgy mint eddig... De legyen ez a nagyböjti vasárnap egy újabb lépés úgy a hitünkben, mint az Istenhez vezető utunkon. És higgyük el, egy pillanatnyi őszinte térdeléssel többet juthatunk előre az üdvösség útján, mint a leggyorsabb futással.

Mikor Jézust keresztre feszítették Jeruzsálemben, s ő ott haldokolt a kereszten, sokan észre sem vették: meg sem álltak, oda sem néztek, le sem borultak előtte. Pedig az ő bűneikért is meghalt. Mi legyünk azok, akik ott térdelnek Jézus keresztje alatt, mikor halálával elveszi bűneinket.