Húsvét második vasárnapja - Szent Iványi Ferencz emléknap Ipolyvarbón

Néhány perce – mint azt bizonnyal tudjuk – szentatyánk két megboldogult pápát avatott szentté: II. János Pált és XXIII. Jánost. Hogy kik voltak ők? Sokat tudunk, s talán még többet beszélhetnénk rólunk, mert van mit mondani életükről. Ma azonban egyetlen dologra összpontosítsunk, mely közös volt mindkettőjükben: hitvallók voltak. Istennek, a feltámadt Krisztusnak tanúi ebben a világban, a mi korunkban. Őt hirdették gondolataikkal, szavaikkal és tetteikkel.

Ebben az egy titulusban minden benne van: hitvalló. S hogy ez egy mennyire fontos állapot, küldetés, feladat, azt a legjobban a mai evangéliumi rész mutatja be nekünk. Miről is szólt? Ha figyeltünk, azonnal azt mondjuk: a hitetlen Tamásról. Annyira erős és meghatározó ugyanis Tamás apostol hitvallása, hogy szinte minden mást, ami amellett történt, háttérbe szorít. Végre ő is találkozhatott a feltámadt Úrral: azzal, akiben már a hitét is elvesztette. A vele való találkozás pedig a kereszténység történelmének talán legszebb hitvallását fogalmaztatta meg vele egyetlen sóhajtással: „Én Uram, én Istenem!” Tamás – mondja egyik egyházatyánk – embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Honnan jön ez a hitvallás, felkiáltás? Az érzelmek sugallják neki ezt? Aligha! Az ész diktálja? Bizony nem! A szívével vallja mindezt! Azzal a szívvel, melyet betöltött az Isten szeretete, az Isten hite és az Isten bölcsessége. Tamás apostol szívében túlcsordult az Istenhit – s ez, mint egy szökellő forrás makulátlan, tiszta vizet, tiszta hitvallást hozott a felszínre. A szentírás örök bölcsessége bizonyosodott be: „A szív bőségéből szól a száj”. Szent Tamás nem bírta magában tartani e szavakat! Ahogyan a nagy papköltő, Sík Sándor fogalmaz: „Hallják meg hívők és hitetlenek / Élet-halálra szóló eskümet! /
A szív bősége zúg fel ajkamon, /
Az kényszerít a Krisztust vallanom.” Ha ugyanis valaki találkozik az élő, feltámadt Krisztussal, akkor azt a hitet egyszerűen nem képes magában tartani – „Az kényszerít a Krisztust vallanom”. Tényleg így van ez?

A 18. században élt itt egy különleges ember, aki nagy tiszteletnek örvendett. Ez az ember is – Tamáshoz hasonlóan – találkozott Krisztussal, s megkapta tőle a hit kegyelmét. Az ő szívében is ott volt az Isten szeretete és hite. És az ő szívében is túlcsordult. Ő sem bírta mindezt magában tartani. Ő nem szóval, de tettel fogalmazta meg hitét: Szent Iványi Ferencz Ipolyvarbón és környékén templomot építtetett. Mi ez, ha nem hitvallás? Isten dicsőségére, a Legszentebb Szentháromság tiszteletére felépíteni egy templomot, hogy nekünk legyen hol az Istent dicsérnünk, s hogy az Isten itt lakhasson köztünk. Ha bárki megkérdezi tőlünk "Ki volt Szent Iványi Ferencz?”, mit válaszolunk? Tudjuk, ki volt ő? Sok titulusa van, melyek templomunk homlokzatán, s itt a szentélyben is olvashatók: „királyi táblai protonotárius, királyi tanácsos, Sáros megye főispánja, Magyarország tárnokmestere, országbíró...” De nekünk nem ez a fontos. Számunkra ő hitvalló volt! Hitvalló. Aki hitének megvallásául nekünk templomot építtetett. Sőt, azt mondhatjuk, ő magát az Egyházat adta nekünk. A latinban, Egyházunk nyelvében mély tanításként ugyanaz a szó jelöli az Egyházat, mint a templomot: Ecclesia. Szent Iványi Ferencz nekünk Ecclesiát, templomot, Egyházat adott. S ahogyan szilárd és biztos hely e templom, úgy hitünk is – persze végtelenszer jobban – szilárd, töretlen, mert biztos alapokon áll. Sík Sándor folytatja: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény. /
Nem tünde tan, nem pille vélemény. /
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: /
Igen és nem, kereken, magyarán. /
Semmi csűrés és semmi csavarás, /
Ínyeskedés és köntörfalazás: /
Hiszem és vallom, szeretem és élem, /
Amit az Egyház hinni ád elébem. /
Ebben a hitben élek és halok: /
Katolikus vagyok.”

Az apostolok Jézustól megkapták a hit kegyelmét. S ezzel a krisztusi hittel mintegy szárnyakat kaptak. Hiszen másként hogyan indulhattak volna el tizenketten az egész világra hirdetni az evangéliumot? Ők Istentől nem egy kis-, természetfeletti segítséget, támogatást kaptak. A ma élő tizenkettőből lett több mint két milliárd keresztény tanúsítja: Isten képes volt egy tucat emberrel az egész világot megszólítani. Olyan csodálatosan gondolkodik a papköltő: „Élő hitemmel vagyok én szabad. 
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.” Az apostolok isteni erőt, mintegy szárnyakat kaptak, s ez a szárnyaló hit

A szent Húsvét nyolcadának utolsó napja van. A feltámadt Krisztus itt jár közöttünk is. Kérjünk tőle mi is ilyen szárnyaló hitet, mely mindennapi gondjaink közepette is felemel minket, és segít az Úr-, a menny szemszögéből látni életünk sokszor akadályokkal teli, kanyargós, útvesztőnek tűnő ösvényét. Élő hitünkkel kössünk mi is szárnyakat, s legyünk hitvallók. Valljuk meg: „Hiszek, és hitem súlyos és kemény. 
Nem tünde tan, nem pille vélemény. 
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán: 
Igen és nem, kereken, magyarán.”