„Ne féljetek az emberektől” – kezdődött a
mai evangélium. S talán be is fejeződhetett volna ezzel az egy mondattal, mert
Jézus ezen szavaiban benne van minden, amit később megmagyaráz. „Ne féljetek az
emberektől!”
Nincs ember,
aki soha sem érzett volna még félelmet. Mindannyiunkban ott van ez az érzés – egyszer
erőteljesebben, máskor gyengébben. És azt is tudjuk, hogy sok mindentől lehet
félni. Ma azonban Jézus szavai értelmében arra a félelemre kell gondolnunk,
amely azért van bennünk, mert attól félünk, valaki más elveheti életünket,
elveheti anyagi javainkat, vagy földi jólétünket. A félelem attól, hogy amit
összegyűjtöttünk az életben, amit elértünk, amink van: azt valaki bizony
elveheti. És minél több mindene van az embernek, annál többet veszíthet. Egy
szegény, nincstelen ember bizonyára nem fél attól, hogy kirabolják – de annál
inkább fél ugyanettől az, aki nagy gazdagságra tett szert. Ezért int oly
gyakran és oly határozottan minket Istenünk a Szentírás szavával, ahogy e héten
is hallhattuk: „Ne gyűjtsetek magatoknak
kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, a tolvajok meg (...)
ellopják.” Mert jól tudja ő, hogy „ahol
a kincsünk, ott van a szívünk is”. Amit ugyanis a legfontosabbnak,
legnagyobb kincsünknek tartunk, ahhoz ragaszkodik a szívünk, és az lesz a
szívünk irányítója, sőt istene. Ezért a felszólítás: „Ne féljetek az emberektől” – mert elvehetnek sok mindent, de azt,
ami objektíve, Isten szemében a legfontosabb: hitünket – nem vehetik el.
Másodsorban
pedig ezt tanítja Urunk: „És ne féljetek
azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni”. Milyen
világosan kimondja: Nem a testünk a minden, a legfontosabb! Nem a testünk
szépsége, ereje, egészsége. De tudunk-e így gondolkodni, „isteni”-, krisztusi,
keresztény módon? Hisz hányszor halljuk, s talán mondjuk is: „Csak egészség legyen, s akkor minden megvan.”
Az a legfőbb, az egészség? Lehetünk hitetlenek, lehetünk Isten-káromlók,
lehetünk csalók, csak egészség legyen? Ugye mennyire nem így van! „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik” –
más szóval: még a betegségtől sem szabad félnünk. Attól sem, amely elveheti
egészségünket, sőt egész életünket. Mert nem az a legnagyobb rossz, ha az ember
beteg. Hisz előbb-utóbb úgyis vége lesz testünknek. Olyan sokat számít, hogy
húsz, ötven, vagy száz évet élünk? Mi az az örökkévalósághoz képest? Akárhogy
is vigyázunk, testünk „szavatossága” lejár. Nem fektethetünk ezért minden
reményt, boldogságot csak abba, hogy „egészség
legyen, s akkor minden van”. Mert akkor bizony boldogtalanok leszünk nem
csak itt, de odaát is – s ez az, ami mindennél rosszabb. De van itt valami más,
aminek nem jár le a szavatossága, ami nem ér véget, ami nem romlik meg, ami nem
vész el.
„Inkább attól féljetek, aki a lelket is, a
testet is a pokolba taszíthatja”. A lelkünk. Itt már nem azt mondja az
Isten: ne féljetek ettől sem, ne féltsétek lelketeket sem. Pontosan az
ellenkezőjét mondja: féljetek mindattól, ami lelketeket megronthatja, szó
szerint a pokolba taszíthatja. Mert ő tudja, hogy az örök. A lélek örök. Tudja,
hogy az nem csak egy kevesig lesz a miénk. Nem ötven, nem száz, nem ezer, hanem
egy örökkévalóságon át. Biztos, ezt nem tudjuk felfogni, de gondolkozzunk
rajta. És mi féltjük lelkünket? Félünk azoktól, akik a lelkünkben kárt
tehetnek? Nem csak egészségünket, vagyonunkat féltjük? Mit teszünk lelkünk
védelmében, hogyan védekezünk a lélekromboló-, a lélekpusztító műsorok,
tartalmak, közösségek, befolyások, kapcsolatok, gondolatok ellen? Hogyan
védekezünk? Vagy pont azoktól nem félünk, amitől egyedül kellene?
Imádkozzunk
ma, és imádkozzunk minden nap lelkünkért. Imádkozzunk férjünk, feleségünk,
gyermekünk, szüleink, barátaink lelkéért. Ne csak egészségükért, ne csak
jólétükért, de lelkükért, lelki üdvükért. Az imádság mellett pedig távolítsunk
el mindent, ami a mi lelkünket a pokolba taszíthatja. Féltsük lelkünket,
féltsük örök életünket, mert – és előbb-utóbb rájövünk – ez a legfontosabb
minden ember életében. Semmi mástól nem kell félnünk, mert keresztényként mindannyian
elmondhatjuk Jeremiás prófétával, amit a mai Olvasmányban hallottunk: „Az Úr, mint hős harcos, mellettem áll.
Ellenfeleim meginognak, s nem bírnak velem, szégyent vallnak, és elbuknak”.
Így harcoljunk Isten-, és az imádság erejével mindenekelőtt lelkünk ellenségei
ellen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése