Évközi idő huszadik vasárnapja

„Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait.”

Szent Pál apostol tanítja ezt nekünk a mai szentleckében. Mit jelent ez? Elmélkedjünk...

Isten nem bánja meg kegyelmi ajándékait. A kegyelemről tudjuk, hogy az Isten természetfölötti, ingyenes, azaz nem kiérdemelt ajándéka. Ajándék, tehát nem köteles nekünk adnia, de ő mégis adja – végtelen szeretetéből. És nem csak egyeseknek osztogatja, hanem mindenkinek. Csak éppen (az összes teremtmény közül egyedül) mi, emberek vagyunk azok, akik nem fogadjuk el azokat, nem élünk velük, vagy ami a legrosszabb: visszaélünk velük. Ahogy a költő, Mécs László írja egyik versében (Tavaszi zsoltár): 

„Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:

sziklából, földből, állatokból

hangokat, színeket, szirmokat,

változást csihol ki Valaki.

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!”

Minden teremtmény élvezi, és létével megköszöni Isten ajándékát, csupán az ember, a „teremtés csúcsa” az, aki egyedül hálátlan. Ahogy folytatja a költő: 

„Mert te volnál az Isten dicsősége: 

- és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!

Te volnál az Isten gyönyörűsége:

- és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te voltál a teremtés koronája:

- és te vagy a teremtés csődje, Ember!”

És mégis azt mondja az apostol: Isten nem bánja meg kegyelmi ajándékait. Isten mégsem bánja meg, hogy annyi jót ad nekünk. Kell, hogy ezen gondolkodjunk, elmélkedjünk, hogy valamenyire felfogjuk és megérezzük Isten végtelen jóságát. Ilyen hozzánk az Isten: pontosan tudja, előre tudja, hogy kegyelmeiből mily keveset használunk fel, de mégsem csak annyit ad, amennyit elfogadunk. Ő nem fukar, hanem bőkezűen ad: még ha tudja is, a mi részünkről hiába. Hisz ugyancsak ő a Magvető, aki még az út szélére is szórja a magot.

A jó ember szívesen ad. S mi is bizonyára szívesen adunk javainkból mindenkinek, akiről tudjuk: hálás lesz érte, megköszöni, s majd viszonozza is. Olyan jóleső érzés ily módon adni: hallva a köszönetet talán még a szívünk is ellágyul, még a szemünkből is kicsordul egy-egy könnycsepp, mert érezzük: jót tettünk, s a másik hálás érte, örül neki, boldogabb lett tőle. De mi a helyzet, ha az a másik ember hálátlan: meg sem köszöni, ránk sem néz, s esze ágában sincs valahogy is viszonozni, mikor látjuk, hogy jótett helyébe ne várjunk semmit? Sőt, mikor az, akinek adtunk, a vesztünket akarja, kizsákmányol, becsap, átver... Ilyenkor aztán gyorsan megbánjuk, hogy adtunk. Mert a másik erre nem volt méltó. S talán Dávid királlyal azonnal indulatos ítéletet hozunk: „halál fia az az ember, aki ezt cselekedte...” Pedig mi hányszor „viszonoztuk” így Isten nekünk adott ajándékait? Hányszor visszaéltünk velük, de ő mégsem bánja meg kegyelmi ajándékait. Nekünk pedig ezt kell megtanulnunk tőle.

Meg kell tanulnunk „isteni módon” adni ott is, akkor is, ahol és amikor tudjuk, viszonzást nem várhatunk. Ezen gondolkodva fülünkbe csengehetnek Urunk szavai: „Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek?” Sokkal nehezebb az „isteni módot” alkalmazni. Ugyancsak a papköltő, Mécs László szemlélteti igen hatásos képekkel (Piros virág a pusztán): 

„Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!”

Milyen nehéz a legjobbat adni a „legrosszabbnak”... Milyen nehéz szépen szólni annak, aki szemtelen... Milyen nehéz segíteni annak, aki kihasznál... S milyen nehéz nem megbánni a jót, amit ilyennek tettünk.

A kereszténynek mindenkor Krisztusra kell hasonlítania. A mai napon, s ezen a héten ezt a magatartást tanuljuk el Teremtőnktől. Így tesszük teljessé a költő szavait: 

„tavaszodj végre akarata szerint, Ember,

és légy az Isten boldog békessége. Amen.”