Mécs László írja le egyik versében, amint egy
vonaton utazik és egy kisgyermeket figyel. Ez a gyermek pedig – ahogy a vers
címe is elmondja – „játszani akar”. A gyermek nézte a körülötte levőket, próbált
mindenkire tiszta szívből – ahogy egy gyermek tud – mosolyogni, de senki sem
mosolygott rá vissza: „A gyermek szeme
tükröt keresett: / anyjára mosolygott és várt egy keveset, / az anya arc nem
tükrözte vissza, / szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.” Nézte a bankárt,
a kalauzt, a többi embert, de nem viszonozták szeretetét. Végül a költőre
nézett: „A gyermek szeme tükröt keresett:
/ a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset / tükröztem, mint kék tó a teli
holdat / s ringattam. Valahol angyalok daloltak. // Ó, én ráérek. Nincs semmi
dolgom itt a Pénzzel. / Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel, / sem kenyérrel.
Ha megharcoltam a bűnnel a harcom; / a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.”
Milyen csodálatos dolog, mikor a szeretet szeretettel találkozik, mikor a
szeretetért szeretetet kapunk.
Jézus is a mai evangéliumban egy gyermeket állít
tanítványai elé – és így egyben mielénk is – példaképnek. Gyermeket, mert a
gyermekben ott van a szív teljes tisztasága, a tiszta szeretet iránti vágy, és
a szeretet tiszta kifejezője – ami csak a gyermeknek van igazán: az őszinte,
minden bűntől mentes ártatlan és tökéletes mosoly. A kisgyermek szívében még
nincs ott a bűn szennye. Makulátlan, hófehér, s mindezt egyetlen mosollyal ki
tudja fejezni, meg tudja mutatni.
Talán mindannyiunknak volt már része hasonló
élményben – mikor egy kisgyermek tiszta mosolyát megcsodáltuk. Sík Sándor az
egyik ilyen élményét így írja le: „A nyári busz fullasztó melegében, / Kék-bóbitás
sapkája keretében, / Anyja mellére békén odabújva, / Szemben velem egy
esztendős fiúcska. // Szeme azúrját kerekíti tágra, / Úgy néz a furcsa idegen
világra, / Ami én vagyok, aki mostan boldog / Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
// Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig, / Míg szirom arca gömbölyűre válik,
/ Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán, / És édesdeden visszamosolyog rám.” De a költő nem áll meg a felszínen, a mélységbe
veti magát, s megkérdezi: „Egy új
emberke, ki nem is beszél még, / Hogyan érti meg mosolyom beszédét? / Hogy érzi
meg, - hisz csak egy éve ember! - / Hogy a szeretet szólítja szememben! // Ó milyen
titok, milyen csodaszép ez! / Egy csöpp
agy, mely még gondolni se képes, / A szeretetet már fel tudja fogni / S a
mosolyra vissza tud mosolyogni!”
Valóban, a szeretet az a nyelv, mellyel együtt
születtünk, mivel Isten még a születésünk, fogantatásunk előtt szeretett minket
– s nekünk teremtette az egész világot – bár még a világon sem voltunk. Ezt
bizonyítja a gyermek mosolya is. Így minden nap egy új lehetőség arra, hogy
viszonozzuk Isten végtelen szeretetét: közvetlenül neki, valamint a körülöttünk
lévő embereken keresztül. Hogy „visszamosolyogjunk” az Istenre – a gyermek
tiszta mosolyával. Hogy mindenben észrevegyük Isten szeretetét, s azt
továbbadjuk, viszonozzuk. Ehhez tiszta szív kell. Használjunk ki minden
alkalmat arra, hogy megtisztítsuk-, tisztán tartsuk szívünket. Tiszta szívvel
ugyanis sokkal jobban észrevesszük és felfogjuk a világ jeleit, melyek Isten
szeretetét hordozzák magukban. Erre vágyjunk, és tegyünk is ezért mindannyian. Naponta
szóljon a mi imánk is úgy, mint a papköltő versének záró szavai: „Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja / Minden
mosolynak, nekem is megadja, / Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek: / Friss
antennája minden szeretetnek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése