Mindenszentek ünnepe

Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet rokonainkra – szeretteinkre. Hisz mindannyian kimegyünk a temetőbe – gyertyát gyújtunk szeretteink sírjánál s remélhetőleg imádkozunk is értük. Ugyanakkor elő rokonainkkal is találkozunk ugyanott, hisz elhunytaink is közösek – így ők is ugyanazoknál a síroknál állnak meg. Talán ilyenkor, Mindenszentek napján gondolunk a legtöbbet szeretteinkre rokonainkra.

Mécs László egyik versének ezt a címet adta: Rokonkról beszélgettünk. Azt az élményét írja le benne, mikor a harmincas években egy idős papot látogatott meg Párizsban, s a szentek életeiről kezdtek el beszélgetni. A magyar Mécs László büszkén emlegette Lisieux-i Szent Terézt, a franciák nagy szentjét – míg a francia pap a magyar Szent Erzsébet életét méltatta. S ekkor döbbent rá a költő: Rokonnak tartják ők is – a franciák is a magyar szenteket is. S hogy valóságban nekünk, keresztényeknek minden szent a rokonunk. Ugyanis Krisztus, a mi közös Megváltónk és Isten, a mi közös mennyei Atyánk tesz minket egymás testvérévé, rokonává. A költő pedig, mint igaz költő, ezt egy csodálatos képben mondja el. Krisztust egy hárfához haosnlítja, a szenteket pedig művészekhez, kik mind ugyanazon a Hárfán játszanak – de mind más és más módon, más és más húrokon:

„S rajongva emlegettük a zenészek királyát,

Krisztust, ki a keresztfán függvén, vérezve, árván

hárfát csinált magából s az égig érő hárfán

elzengte az örömnek örök szimfóniáját.

Sok húrja van: erős hit, jóság, tűrés, lemondás,

szeretet, megbocsátás, böjt, fájdalom, szerénység.

A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség,

akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás.

Ki megpengette szívvel, világhírű zenész lett:

Magdolna tiszta könnyek ezüst húrját becézte,

Ferencke a szegénység arany húrját, Terézke

szüzesség szirom-húrját, más húrt meg más művészek.”

Szentnek lenni nem egy bizonyos társadalmi réteg feladata és hivatása, nem csak az idősek, vagy nem csak a fiatalok feladata, nem csak a szegényeké és nem csak a gazdagoké, nem csak a városiaké és nem csak a falusiaké, nem csak a másé, de az enyém is – éljek bárhol, bármilyen körülmények között, ahogy az előbb hallottuk: „A Hárfából boldogság csendül ki, tiszta szépség, / akár király nyúl hozzá, akár tanyán a kondás...” Nem csak így lehet szentté válni, vagy csak úgy: a mennyei Hárfának rengeteg húrja van, s minden ember élete egy külön szimfónia – ha Istennek tetsző húrokon játszuk azt.

Ma ne csak elhunyt szeretteinkre gondoljunk. Mindenszentek ünnepén Egyházunk lelki szemeink elé tárja azt a milliónyi szentet, akik itt éltek, de már a mennyben vannak. S mi, útonlévők feltekintünk a már célbaérkezettekre – így meríthetünk motivációt, öszönzést, biztatást. Hisz láthatjuk, hogy mindenféle nemből, korból, állásból, nemzetből jutottak el – nem kevesen – oda, ahová mi is tartunk. Ők mind a mi rokonaink. Legyünk az ők méltó utódai, hogy egykor ránk is így, szentként emlékezzenek. Legyünk életművészek, ahogy a költő zárja sorait:

„Mert szentnek lenni annyi, mint nagy művésznek lenni

és rokonságban lenni a többi hárfa-zenésszel,

a többi nagy művésszel s Krisztussal az Egésszel…”