Elhunyt szeretteink napján

Különleges nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert ilyenkor így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal.
Találkozik a halállal a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számára izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál.
Találkozik a halállal fiatal, aki sokszor közömbösen és unottan van jelen, de talán valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen tudja, illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben.
Találkozik a halállal az élete delén túl lévő ember, aki ezen a napon elvesztett hozzátartozóit idézi fel.
S találkozik a halállal az idős ember, aki talán már egyre közelebb érzi azt magához (plebania.net).

De mi, nem csak gyerekek, fiatalok, középkorúak, vagy öregek vagyunk. Hanem keresztények is. És bizony találkozunk a halállal mi, keresztények, keresztényként is. De mi nem úgy, mint a hitetlenek. Mi nem csak emlékezve, de reménykedve. Nem csak fájdalommal, de hittel teli szívvel. Mi nem csak szokásból, hanem meggyőződésből. Legyen ez eszünkbe főleg ezekben a napokban. Nehogy reményt vesztve, hitetlenül álljunk szeretteink sírja fölött. Egyházunk ma is tanít, s ma is vigasztal, reménnyel tölt el, mikor így imádkozunk: „Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy Szent Fiad a halálból életre támadt.” Húsvéti, azaz a feltámadás hitével vagyunk ma itt e szentmisén, s ezzel a hittel álljunk szeretteink sírja fölött. Milyen jó kereszténynek lenni – még a halálkor is jó, még a temetőben is jó. Mert ilyenkor mi tudjuk igazán: ez nem a legvége, hanem az örökkévalónak a kezdete. Hisz Szent Pál apostol tanítja: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.” Nem írja ezt tovább, de mi továbbgondolhatjuk: „De mi nem csak ebben az életben reménykedünk, így boldogabbak vagyunk mindenkinél.”

A fekete sírok, s fekete ruhánk mellett, mely gyászunk jele, vegyük észre temetőinkben a fehér, élő, gyönyörű virágokat is, melyek viszont az életet üzenik nekünk. Az örök életet sugallják, s szinte odamondják a fekete halálnak: „Halál, hol a te győzelmed, hol a te fullánkod?” S ha ma este teljes sötétség borul fekete ruhánkra, fekete sírjainkra, fájdalmas gyászunkra: vegyük észre, csodáljuk meg a gyertyák csodálatos fényét, halk, de biztos pislákolását, s gondoljunk Krisztusra, aki a világ Világossága, s aki a legnagyobb sötétséget is fénnyel, a legnagyobb gyászt is reménnyel, biztos reménnyel hatja át.