Bingeni Szent Hildegárd

Egy héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, miként tudott szentként élni Nagy Szent Gergely pápa abban a hatodik században, amikor a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották, s az emberek életét a népvándorlás és a háborúk keserítették.

Gondolatban ma elérkeztünk egy következő századhoz, s következő – immár ugyancsak „saját” – szentünkhöz, akit Bingeni Szent Hildegárdnak hívnak. Azért említettük meg újra Szent Gergely korát, mert ezen új szentünké, Szent Hildegardé sem volt könnyebb. A 12. század az egyháztörténelem egy igen viharos korszaka volt. Megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között heves viták dúltak, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, sőt egy „ellenpápa” fellépésével az Egyházon belül is megoszlás támadt. És éppen ezt a kort élte meg Hildegárd szentül, ami újra csak azt bizonyítja, hogy minden korban lehet szentül, szentként élni.

Szentünk Németországban született és élt. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárdot egészen kis korától a bencés apácák nevelték – hasonlóan, mint Nagy Szent Gergely pápánál, itt is Szent Benedek regulája volt a mérvadó – , de nem akarata ellenére lett apáca: 17 éves korában önként, saját elhatározásából lépett be a kolostorba. A csodálatos nevelésnek köszönhetően már gyermekként fejből tudott nagyon sok zsoltárt – méghozzá énekelve. Ez is példaadó lehet számunkra: mi is heti rendszerességgel imádkozzuk-énekeljük a zsoltárokat zsolozsmázáskor – milyen szép és hasznos lenne, ha egy-egy zsoltárt saját magunk is már fejből ismernénk és énekelnénk, és erre tanítanánk és biztatnánk gyermekeinket is...

Szent Hildegárdot később kolostorának „főnökévé”, apátnőjévé választották. Zseniális tehetség volt, a „tizenkettedik század csodájának” is nevezik őt – nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is. Rengeteget olvasott, s így óriási műveltségre tett szert. Különösképpen a természettudományok terén jeleskedett: gyógynövénykertet létesített a kolostor körül, s – korában rendkívülinek számító – megfigyeléseit, gyógymódait írásban meg is örökítette (egyik művét ide kattintva lapozhatjuk). Ám mégis inkább művész, mint tudós volt. Olyan művész, akit Isten rendkívül gazdag képzelettel és művészi értékkel áldott meg. Saját maga leírta, hogy Istentől már gyermekkorától fogva látomásokban részesült: nem földi, de mennyei dolgokat látott. Feljegyzéseiben megemlíti, hogy látomásaiban többször valami fenséges, természetfölötti, minden földinél erősebb fényt látott – s hogy ez nem volt más, mint az Élő Fény, az Isten „árnyéka”. Milyen mélységes üzenet: Istennek csak az árnyéka is fényesebb, világosabb minden földi fénynél, azaz: Istenhez itt a földön semmi sem fogható, még csak nem is hasonlítható. Ezeket a látomásokat pedig képekben is lerajzolta: az „Isten árnyékát”, azt a csodálatos fényt mindig kör alakúnak festette meg, ami egyben a végtelennek, a végtelenségnek is a szimbóluma: s ugyanezt festette meg Lencsés művész úr a mi képünkre is. Bingeni Szent Hildegárd mögött megjelennek az Isten fényei-árnyékai körök formájában.

Szent Hildegárdhoz vigaszért, bátorításért özönlöttek az emberek: egyszerű hívek és papok, püspökök, császárok, sőt a pápa is többször felkereste őt és tanácsát levél formájában. Csodatevő hatalmat is kapott Istentől: rengeteg beteget meggyógyított. Elhihetjük: nem túlzás őt ilyen fenséges jelzőkkel illetni: minden korabeli dokumentum ugyanis szuperlatívuszokban beszél róla. Nem „közönséges” ember volt: olyan közel állt Istenhez, hogy mindenki elragadtatással beszélt róla. Pedig messze nem igyekezett az emberek „kedvében járni”. Sok fájdalma, vájúdása is volt az elmondandó kritikák miatt. Ugyanis állandóan a – sokszor – kemény igazságot tartotta szem előtt és azt hirdette, bár ahogy ő maga fogalmazott: „Különleges látomásaim miatt sokszor egészen más tanácsokat kellett adnom az embereknek, mint amilyeneket vártak tőlem.” Mégis „szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.”

Azonban nem csak apátnő, misztikus látnok, teológus és csodatevő volt, de kiváló énekes, zenész, zeneszerző is. Ezért választottuk őt énekeseink-Scholánk-stallumunk-templomunk védőszentjévé. Páratlanul magas fokon művelte a szent zenét, s tanította, buzdította erre társait is. Nemcsak elsajátította a korában virágzó gregorián, „Gergelyi Ének”-et, de ő maga is új himnuszokat írt, ezekhez zenéket szerzett, s „mennyei” dallamvilágával – ahogyan egész életével is – valóban az Isten fenségének és magasztosságának megközelítésére és megéneklésére hív mindannyiunkat. Zenéje igen közel áll a gregorián énekhez, mégis valamiben más: nagyobb hangterjedelme és dallamainak valamiféle titokzatossága mintha egy új világot, dimenziót nyitna meg előttünk. „Éppenhogy” többszólamú zenéjét hallgatva és énekelve kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha lábaival a földön állna (ezt érezteti az állandóan tartott alaphang), hangjával és szívével azonban már az égbe, Istenhez törekszik (ezt énekli meg a lépegető dallam).

E mai szentmisében is elhangzik egy Bingeni Szent Hildegárdtól származó mű, melyben a zeneszerző az Egyház szépségét énekli meg mélységes biblia jelképek formájában:

”Ó, egyház,

látom zafírszemed,

és Bethel hegyében érzem hallgatásod.

Az orrod maga az illat:

a mirha és a tömjén,

hangod messzire zengő,

mint nagy folyamok robaja.”

Köszönjük meg Istennek mai szentünket. Életének és zenéjének szépsége pedig ihlesse meg a mi életünket és énekünket is. Bingeni Szent Hildegárd, könyörögj érettünk!

Az említett himnusz egy korunkbeli interpretálása: