Szent Tamás apostol ünnepén elmélkedjünk kicsit e
nagy szent példáján.
A napokban többen kérdeztétek tőlem, hogy miért
misézik itt Varbón a pap háttal a népnek. A varbóiak már sokszor hallottak
erről elmélkedést, magyarázatot, tanítást – így tőlük elnézést kérek. De még
mielőtt erre rátérnénk, vegyük szemügyre a mai evangéliumot. A feltámadt Jézus
megjelent az apostoloknak. De Tamás nem volt. Az apostolok azonban elmondták
neki, hogy ott járt az Úr, az Isten, beszélgetett velük, látták őt. De Tamás
nem hitte. Nem volt elég neki az, hogy másoktól hallja mindezt. Ő maga akarta
látni, a saját szemével, a saját kezével tapasztalni az Urat.
Talán mi is beszélünk néha egymásnak az Istenről,
az Isten-élményeinkről. Elmondjuk, hogyan tapasztaltuk meg az Urat, mit éltünk
át vele – tanúságot teszünk... Ez mind szép, jó, hasznos, magasztos. De
önmagában nem elég. Annak a másik embernek saját magának kell megtapasztalnia,
meglátnia az Istent. Az, hogy beszélünk neki erről az csupán egy eszköz lehet
ahhoz, hogy ő is meglássa az Urat. Hasonlóan, mint Tamás apostol volt. Az
apostoltársai elbeszélésének köszönhetően még nem hitt, de ottmaradt velük, s várta,
hogy újra megjelenjen.
És jött az Úr, újra megjelent. Tamás feléje
fordult, meglátta őt, megérezte, megtapasztalta – és hitt.
És valami hasonló játszódik le itt, templomunkban
is minden egyes nap. Beszélünk egymásnak Istenről – főleg a pap, mikor hirdeti
az igét, mikor prédikál. Egymással szembefordulva elmondjuk, amit tudunk, amit
tapasztaltunk, amit hiszünk. De mindez nem elég. Mikor maga az Isten jön el az
Oltáriszentségben, akkor mind feléje fordulunk – a hívők, s a pap egyaránt. A
pap olyankor nem nektek fordít hátat, hanem ő is az Isten felé fordul. Úgy,
mint ahogy ti sem mondjátok egymásra, hogy az előttem ülő háttal van nekem.
Nem. Mert ő is az Isten felé van fordulva. Mert mi úgy kapunk egyre nagyobb
hitet, ha az Isten felé fordulunk, őt nézzük, őt látjuk, őt tapasztaljuk.
S ha alaposan átnézzük Egyháztörténelmünket, minden
kétséget kizárva egyértelműen elmondhatjuk: a keresztények az első
évszázadokban nem úgy imádkoztak, hogy körbe álltak, és egymást nézték. Hanem
mind egy irányba, Kelet felé fordultak, ahonnan eljön felkelő Napunk a magasságból, s ahonnan mindannyian várták
Krisztus második eljövetelét – akit a felkelő nap is jelképez, amely Keleten
kel fel. Ezért igyekszünk mi is itt Ipolyvarbón visszatérni ehhez a gyönyörű
jelképhez, s mély tanításhoz. Ezért imádkozunk itt a templomban is egy irányba
fordulva, vagy ha bárhol máshol vagyunk a ministránsokkal is – imádság közben
mindig Kelet felé fordulunk. Így várták az első keresztények is, és így várjuk
mi is Krisztus második eljövetelét.
Ma Szent Tamás apostol is saját példájával mutatja:
Csupán általunk nem térnek meg az emberek. Csak akkor, ha mi megmutatjuk nekik,
hol van az Isten, merre van az Isten – ők pedig feléje fordulva meglátják,
megérzik, megtapasztalják.
