Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének napja és ünnepe. Igen keveset tudunk erről az eseményről – nem ismerjük a  körülményeit, pontos részleteit. Amit azonban tudunk biztosan, azt ünnepeljük: Szűz Mária „földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe” (MD).

Figyeljünk meg egy mindenképp érdekes és elgondolkodtató dolgot e mai ünnep megfogalmazásában. Egyházunk nem mondja ki, hogy Szűz Mária meghalt. Azt mondja: földi életpályája befejezése után vitetett a mennybe. Évszázadok óta tart a vita a teológusok között, hogy vajon Mária meghalt-e, és úgy került a mennybe, vagy élve, megvédve a halál „fullánkjától”. Ünnepünk régi, latin megnevezése sokat sejtető: Dormitio Beatae Mariae Virginis – az a Boldogságos Szűz Mária elszenderülése.

Nem tudjuk, és nem is a mi feladatunk bebizonyítani, hogy mi történt pontosan Mária élete végén, hogyan is történt a mennybe való felvitetés. Azonban egy gyönyörű tanítást, buzdítást, következtetést levonhatunk mindannyian a mai ünnep oly sok mondanivalójából. Azt ugyanis mindannyian tudjuk, hogy Szűz Mária élete a mennyben teljesedett be. A menny az ő életének mintegy következménye volt (Horváth István Sándor). S így biztosak lehetünk abban is, hogy az ő halála, vagy éppen elszenderülése nem valamiféle törés volt élete végén, nem valami teljesen új, teljesen más, hanem éppen ellenkezőleg. Szűz Mária mennybevétele éppen hogy a folytatása volt földi, de mindvégig istenes életének.

Aki az Istennel él a földön, annak a halállal nem egy teljesen új élet kezdődik, hanem a már itt megkezdett élet tökéletes beteljesedése. Az öröm, a béke, a boldogság, a szeretet teljessége. Aki viszont Isten nélkül él, az a halál után sem jut el az Istenhez, nem éli meg a végtelen boldogságot, a beteljesedést. Abban egy örökkévalóságon át megmarad a már soha ki nem elégíthető vágy a boldogság után – de a legkisebb remény nélkül. Az örök kárhozat ugyanúgy az ember, de az istentelen ember éföldi letének folytatása, következménye. S annak a halál nem valamiféle vég, mikor mindennek vége. De a véget nem érő fájdalom, gyötrődés és szenvedés kezdetet, beteleljesülése – a legkisebb enyhülés nélkül. Isten mentsen meg minket ettől.

Éljünk az Istennel, neki szolgáljunk, őt keressük, s különösen ma, az ő Szent, mennybe fölvett Édesanyjának ünnepén imádkozzunk, hogy olyan életünk és olyan halálunk legyen, melynek következménye és folytatása az itt megkezdett istenes élet véget nem érő beteljesedése.

Tekintsünk fel templomunk mennyezetére, ahol a mai nap eseményét és történését szemlélhetjük. S e gyönyörű freskót látva szítsuk fel szívünkben a vágyat, hogy mi is oda fel, a szent városba, a mennyei Jeruzsálembe vágyódjunk. S ha bármilyen nagy gond, nehézség vagy harc terhe erőt vesz rajtunk, mindig, gyakran nézzünk fel oda, lebegtessük meg szemünk előtt a célt, mely azoknak osztályrésze, kik az Istenért mindenre képesek.

Imádkozzunk és énekeljünk gyakran a mennybe fölvett Nagyboldogasszonyunkhoz:

Szűzanyám, Hozzád akarok menni, hogy az égben ott legyek Veled.

Jól tudom bár, hogy odakerülni szenvedések nélkül nem lehet.

Jó Anyácskám, nyerj nekem kegyet, hogy szenvedjek Jézussal s Veled.

Szűzanyám, Hozzád akarok menni, vedd magadhoz mennybe gyermeked!

Palóc Búcsú az m1-en

Amint arról már beszámoltunk, egyházközségünk is részt vett a balassagyarmati Palóc Búcsún ez év júliusában. Egy rövid összeállítás megtekinthető erről az eseményről mozgókép formájában is a Magyar Televízió videótárában.

Ide kattintva megtekintehtő az adás. 

Konkrétan a búcsú a 34. perctől látható.

Nagyboldogasszony - vigília

Szűz Mária Mennybevétele – Nagyboldogasszony napja az egész Egyház legrégebbi és legnagyobb Mária ünnepe. Amit ma ünneplünk tehát, ugyanezt a nagy eseményt ünnepelték minden évben már csaknem kétezer évvel ez előtt az első keresztények is. De ma nem csak mi ünneplünk, talán 60-70 ebben a templomban. Sőt, nem is csak ez a világ – az egész földkeregségen az összes katolikus. Együtt ünnepel ma a küzdő, vagy más néven zarándok Egyház, azaz mi, akik még a földön élünk; s ugyanúgy ünnepel ma a megdicsőült, a győzedelmes Egyház is – vagyis az egész menyország (az ÉE nyomán). Gondoljunk erre is ebben a szentmisében, hogy nem csak mi vagyunk jelen és ünneplünk, hanem több milliárd ember az egész világon, s az örökké boldog túlvilágon.

Szűz Mária feddhetetlen, bűntelen élete végén még egy kiváltságos kegyelmet kapott Istentől: Nem csak a lelke hagyta itt a földet, hanem testével együtt, egész lénye azonnal megláthatta Isten arcát az ő dicsőségében. A Szűzanya, aki mindvégig ott volt fiával a borzalmas szenvedésekor és halálakor, aki osztozott fia kínszenvedésében – Isten ajándékaként fia dicsőséges feltámadásában is részesülhetett.

Gyönyörű példa és ösztönzés lehet ez mindannyiunk számára. Ha földi szenvedéseinkben mi is egyesülünk Krisztus Urunkkal, akkor jutalmul és az ő kegyelméből dicsőséges örömében is részesülünk majd. Többek között erre tanít minket Nagyboldogasszony ünnepe.

Ma még azonban nem teljesedik ki teljesen ez az ünnep, hisz még csak annak előestéjét üljük. A nagy ünnepnap csak holnap van. Az előestének, amit vigíliának is hívunk, mindig az előkeszület a lényege. Így egy picit ez a mai előeste is kicsit másképp mutatja be az ünnepet, mondhatnánk a másik oldaláról – a nehezebbről. Hisz minden nagy ünneplést egy komoly és sokszor nehéz előkészület előz meg. „Ha ugyanis holnap az Istenanyával együtt az égbe kívánunk emelkedni, akkor ma szét kell szakítanunk minden földi köteléket, amely ehhez a világhoz köt minket” – írja liturgiánk egy magyarázata (Parsch Pius: Üdvösség éve). S folytatja: „Ha mi holnap Máriával együtt testünket és lelkünket az Istenfia méltó hajlékává akarjuk tenni, akkor ma minden szennytől meg kell tisztítanunk lelkünket.”

Készüljünk elő mi is méltóan, Istennek tetszően a holnapi nagy ünnepre, s egész napunkat hassa át az Egyház, a menyország és Szűz Mária öröme – mennybevételének ünnepe.

A nagy védelmező - XI. Ince pápa

XI. Ince pápa emléknapja van e mai napon. Egyházunk ma is egy olyan embert állít elénk, akinek élete példaértékű volt korában, majdnem négyszáz éve, s példaértékű ma is. Mikor XI. Ince pápát szentté avatták, a szentatya beszédében az egész Egyházért való fáradhatatlan buzgóságát emelte ki. Arról beszélt, hogy milyen erősen és kitartóan védte az Egyház ügyét.

„De hát ez természetes, hisz ő volt az Egyház feje – még szép, hogy védte azt!” – Gondolhatnánk. „Hisz ez volt a dolga!” Igen, ez is a dolga volt. De ugyanúgy nekünk is, akik ugyanebbe az Egyházba tartozunk, nekink is kötelességünk ugyanez. Hisz korunkban hallatlan mennyiségű és minőségű támadás éri – s nagyon sokszor jogtalanul – Egyházunkat. Mi is az Egyház tagjai vagyuk, mi alkotjuk azt! Nekünk is ugyanúgy kötelességünk elsősorban imádkozni Egyházunkért, hogy hibáit kijavítsa. De hasonló módon, mint szentatyáink tette, meg is kell védenünk azt szavainkkal is, ha bármely oldalról támadás éri. Hisz maga Krisztus alapította azt, ő tartja fenn, ő a láthatatlan feje. Isten Egyháza vagyunk, Krisztus testvérei.

Ezért gondoljunk minden ilyen kétes helyzetben Urunk szavaira: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.”

Miserend és hirdetések - Évközi 19. vasárnap

Évközi idő tizenkilencedik vasárnapja

A július és az augusztus sokak számára a kirándulás ideje. Vannak, akik már jóval előre kinézik a célállomást, ahová el szeretnének menni üdülni, világot látni. Talán mi is tervezzük még, vagy már elterveztünk, vagy már voltunk is kirándulni. Vannak azonban, akik hagyják szinte az utolsó pillanatra a döntést, s az ún. last minute utakat szemelik ki. Ez azt jelenti, hogy csak pár nappal az út előtt döntik el, hova mennek – így sokszor jóval olcsóbban jön ki a kirándulás. Az utóbbi években azonban egyre népszerűbbé váltak az ún. last second utak, amelyek úgy működnek, hogy az ember kimegy már csomagokkal a repülőtérre, de nem tudja, mikor és hová megy. Ott várakozik, s ha valamely utazócsoportnál megüresedik egy hely, akkor arra lecsap, s néha potom pénzért elmehet kirándulni – igaz, nem egy előre kiszemelt helyre. Itt azonban az a legfontosabb, hogy az ember készenlétben legyen – csomagokkal, mindennel, hogy ha kell, azonnal indulhasson.

S éppen egy hasonló készenlétről tanít minket a mai igeliturgia is. Igaz, nem egy kirándulásra kell felkészülnünk, de annál sokkal nagyobb, sokkal fontosabb, és végtelenszer hosszabb útra. „Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki.” A last second kirándulásra csupán egy-két-három napot kell készenlétben eltölteni, s majdnem biztos, eljutunk kirándulni. Jézus azonban állandó felkészültséget kér.

Mécs László, a nagy papköltő is hasonlóan elmélkedik egyik versében, melynek a címe: Nézem a menetrendet. Épp a szobájában ül, amikor előveszi a Kis Menetrendet, s azon gondolkodik, hová is mehetne kirándulni. Így ír: 

„Nézegetem. Hová kéne menni? 

Berlin. Párizs. Róma. Itt már voltam.

Bárhol jártam, bármit mutogattak,

azt éreztem, ezt már máshol láttam

utcán, szívben, múzeumban, boltban!

Tán a Holdban, Óperencián túl

újat tudnék látni? Elmerengek.

Kicsi világ. Csöpp a menetrendje,

s végtelen a vándorlási ösztön.” 

S talán mi is átéltük már: bárhova is megyünk, az sosem elég, sosem elégíti ki vágyunkat. Ha nagyon jó, akkor rövid. Ha hosszú, akkor már unalmas. S mégis mennyien egész évben ezt az egy nyári utat várják, erre spórolnak, erre várakoznak. Ez az év csúcspontja. De a papköltő egyszer csak bölcsen félreteszi ezt a Kis Menetrendet – inkább a másik útra készül. Arra a hosszabbra, arra a fontosabbra. S így folytatja: 

„Előveszem a Nagy Menetrendet,

melyet oly jól használtak a szentek,

útjuknál a Kereszt volt a bakter,

széttárt karral az irányt mutatta,

s örök tavasz felé meneteltek.

Előveszem a Nagy Menetrendet:

s újra nézem Bibliámat.

Csomagolok: amennyi hit, jóság

elfér egy kis gyarló emberszívben,

ennyivel megyek az Éjszakának.”

Milyen nagy bölcsesség, mely a kirándulás tervezése közben sem feledkezik meg arról, hogy arra a nagyobb és hosszabb útra fel legyen készülve, be legyen csomagolva.

Ha már voltunk kirándulni, most mégjobban legyünk készen a másik útra. Ha pedig még nem, csak készülünk, akkor a csomagolás közben jusson eszünkbe: mi kell a nagy útra? Tiszta, bűntelen szív – hit, jóság, amennyi csak belénk fér. S ha így indulunk útnak, vagy ha így várakozunk, nem félni fogunk az Istennel való szemtől szembeni találkozástól, a haláltól, hanem egyenesen várni fogjuk. Olyannyira, hogy az idővel az lesz nem csak az év, de egész életünk csúcspontja.

Az evangélium szava ma is időszerű. Az év minden napjában, de ilyenkor, útjaink tervezésekor talán még jobban. Ő akkor jön, mikor nem is gondoljuk. De éppúgy mi is akkor megyünk, amikor nem is gondoljuk. Legyünk készen, s már ebben a szentmisében csomagoljuk be magunknak Isten kegyelmét, mely nélkülözhetetlen arra az útra. A fontosabbra, a hosszabra. Amikor nem is gondoljuk, akkor is gondoljunk rá.