Félelem nélkül /Lk 8,21-28/

Az emberiség történelmében sokszor felüti fejét a világvége hangulat. Legutóbb és legerőteljesebben ez az ezredfordulókor nyilvánult meg, de nem tűnt el teljesen. Sokakban sokféle aggódó gondolat fogalmazódik meg: Mi lesz velem, gyermekemmel, unokámmal, életemmel?

A félelem ott munkálkodik és bénít, de a keresztény ember nem lehet megkötözött. Felfelé kell tekintenünk és törekednünk. Ha így, emelt fővel járunk – szemünk előtt tartva örök életünket, akkor a félelem helyett a bizalom légkörét teremthetjük meg magunk körül. Tehát az, hogy félünk-e attól az utolsó naptól, vagy várjuk, az nagyban memutatja, mennyire élünk igazi keresztény életet…

plebania.net alapján

Várj egy kicsit... /Lk 21,1-4/

Igen furcsán kezdődik a mai evangélium: „Jézus egy alkalommal mefigyelte, hogyan dobják a gazdagok adományaikat a templom perselyébe...” Azért furcsa ez, mert talán mindannyian azt várnánk, hogy Jézus a templomban...mondjuk imádkozik, vagy a Szentírást olvassa, esetleg prédikál – és nem azt, hogy a perselypénzt lesi.

S ha nem olvasnánk tovább a történéseket, ha nem tudnánk meg később Jézus nevelői szándékát, képesek lennénk őt-, még a legszentebb embert is elítélni. Többek között ezt taníthatja meg nekünk a mai evangélium: egy-egy furcsa megnyilvánulásért, tettért, vagy szóért még ne ítéljünk el senkit, mert nem ismerjük a szándékot, a teljes történetet. Idővel, később azonban sok mindent megértünk – s akkor majd meglátjuk: milyen jó, hogy nem ítélkeztünk elhamarkodottan!

Miserend és hirdetések - Krisztus Király vasárnapja

Krisztus Király

E mai vasárnappal, Krisztus király napjával, hetével lezárjuk az egyházi évet. S ilyenkor mindig a végső időkre, az utolsó ítéletre, a világ végére figyelünk, azon elmélkedünk, gondolkodunk.

Az evangélium is a világvégéről, az utolsó ítéletről szólt, mikor Isten örökre szétválasztja egymástól a jókat és a rosszakat. Bizony szét kell választani, mert a jók elnyerik örök jutalmukat, a rosszak pedig örök büntetésüket. Ma még azonban mind együtt élünk – akár az egyikekhez, akár a másikokhoz tartozunk. És bizony sokszor nem látni különbséget – látszólag még az Isten sem különböztet meg minket, hiszen „felkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad az igazaknak és hamisaknak egyaránt.” De ez a mai nap figyelmeztet: nem lesz mindig így. Minden ember földi életének egyszer vége lesz – mindenkiének. Ahogyan népénekünk is hangsúlyozza: „Légy gazdag vagy koldus, szolga vagy király, Ifjú vagy elaggott, izmos vagy szikár, Egy csapással elejt, És rideg sírba rejt. A kemény halál.” S akkor megkapjuk életünk jutalmát, vagy büntetését. Egyházunk nem riogat, nem ijesztget, de tudva a tényeket: figyelmeztet. És valljuk be, mindig ott lappang benünk a halál, a vég gondolata. Dsida Jenő figalmazta meg gönyörűen: „Mért jut mind gyakrabban eszedbe? / Épp orvosságodat veszed be, / vagy sietsz az utcán a ködben, / amikor a lényedbe döbben. / Ujjad közt serceg az írótoll, / vagy a sötétben sugdosódol, / vagy nézed a havat a fákon, / vagy elmulatsz víg adomákon, / vagy sodródsz vágytalanul éppen / a munka forró ütemében, // amikor a füledbe borzad / egy furcsa hang, egy furcsa szózat, / egy kút mélyéből folyton hallik, / mint csendes fogfájás, nyilallik. / Valamin minden terved megdől, / valami kiment az eszedből, / elillant mint a könnyű légeny, / hogy lehetsz ilyen feledékeny. / Tudod, hogy éjszakai álmod / előtt ezt még meg kell csinálnod. / Parancs ez, tessék, vagy ne tessék, / meg kell tenni, mert kötelesség, / nem fogod tudni elkerülni, / nem tudsz előle menekülni, / pedig már majdnem elfeledted: / - Senki sem halhat meg helyetted.” Senki sem hallhat meg helyettünk – ezt sose felejtsük!

És jól gondoljuk meg, nézzük meg, vizsgáljuk meg, hogyan élünk, mert akkor, mikor Isten elé kerülünk, nem lesz harmadik csoport. Csak a szentek serege, és az elkárhozottak sokasága. Nem lesz közepesek-, félig szentek-, félig hitetlenek csoportja-, néha templomba járók-, néha segítők-, itt-ott imádkozók-, többé-kevésbé becsületesek-, csak kicsit hazudók csoportja. Csak ketté osztódunk akkor: Istenhez, vagy el Istentől. Akik ugyanis az Istenhez jutnak, azok elérik minden vágyuk kielégülését, szeretetük beteljesülését. Minden hiány, minden „árnyék nélkül”. Mert, ahogyan a papköltő, Mécs László írja: „Az Istennek nincs árnyéka”. Nála minden jó teljesen megvan, nála minden ember teljes boldogságra lel.  „ Az Isten jár a földtekén, / körötte fény, fölötte fény, / szeretet, jóság, szent erény: / (...) s a puszta fáj és fáj a táj, / és fáj a szem és fáj a száj, / a test miatt, a rest miatt, / a tisztátalan test miatt. / Fáj mindenem, csapzott a tincsem, / s az Istennek árnyéka nincsen! // Itt nem lehet pihenni, enni, / itt nem lehet csak hősnek lenni: / izzadni, aszni, tűrni, menni (...)”

De nem csupán az idők végezetén lesz csak két csoport. Ma sincs több: vagy Istennel, vagy nélküle. Vagy mindenre elszántan, mindent felkínálva neki, vagy csupán magunkat nézve az önzés csapdájában elveszni. Nincs út a kettő között. Krisztus Király mai ünnepén tegyünk elhatározást: Istenhez akarunk tartozni már most, földi életünkben, hogy azon az  utolsó napon, s azzal kezdve egy örökkévalóságon át Isten árnyékatlan fényében, a legkisebb szomorúság nélküli boldogságban élhessünk.

Áldozati bárány /Jel 5,1-10/

Mindig csodálatos olvasni, hallgatni Szent János apostol jelenéseinek könyvét. Lelki szemeink előtt megelevenedik a mennyei Jeruzsálem, a mennyország csodálatos-, szimbólumokban gazdag látképe. Ma a megölt, és mégis örökkön élő bárányról hallottunk, amint az egész mennyei sereg leborult előtte és imádta őt.

Tudjuk, maga az Isten, Jézus Krisztus az, akit János a feláldozott bárány alakjában látott meg (Itt templomunkban is, az oltár legtetején megvan ez a csodálatos szimbólum!). Jézus valóban áldozati bárány lett: feláldozta magát értünk. De milyen sokatmondó jelkép, sőt paradoxon: bár odaadta életét, mégis él! Halálával váltotta tettekre életében sokszor hirdetett szavait: Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt. De aki elveszíti életét énértem, megmenti azt... nincs nagyobb szeretete senkinek annál, aki életét adja barátaiért. Ezt hangsúlyozza, és erre figyelmeztet mindenkor a feláldozott bárány képe itt templomunkban, szóban pedig minden szentmisében.

Ne féljük mi sem feláldozni életünket, s ha kell boldogságunkat, jövőnket szeretteinkért: szüleinkért, gyermekeinkért, unokáinkért. Bár látszólag tönkretehetjük életünket azzal, hogy másokért élünk, valójában azonban így válunk mi is igazán boldoggá – mert ez örök boldogságot ad nekünk. Szent célért feláldozott áldozati báránynak lenni nem szégyen, de a legnagyobb kitüntetés. Maga Jézus ad erre példát.

Közeledik /Lk 19,1-10/

A mai evangélium történései csodálatosan bemutatják, hogyan viszonyul az Isten a bűnös emberhez.

Jézus meglátta a nyilvános bűnöst, Zakeust. Pontosan ismerte élethelyzetét, minden bűnét, egész életét... S megszólította: Ma hozzád akarok menni, veled szeretnék lenni. Nem elítélte bűnöst, hanem közeledni próbált hozzá – felkínálta a lehetőséget a bűnök elhagyására, megbánására.

Sokan pedig még ma is tévesen azt gondolják: mivel bűnös vagyok, az Isten elítél, nem szeret, nem is érdeklem őt. De a mai evangélium éppen az ellenkezőjét bizonyítja: Isten mindig hív, mindig közeledni próbál felém. Tegyünk Zakeus példája szerint: merjünk mi is lépni feléje (szólni hozzá)– akár bűnökkel telten is!