"Amim van, azt neked adom..." /ApCsel 3,1-10/

Az olvasmányban egy béna ember alamizsnát, tehát pénzt kért Pétertől, ő azonban ezt mondta neki: „Aranyom, ezüstöm nincs. De amim van, azt neked adom…”. Ha Péter adott volna pénzt annek a bénának, az biztosan segített volna rajta – talán egy napig, de továbbra is béna maradt volna egy egész életen át.

Sok ember körülöttünk is szükséget szenved. De ezeknek az embereknek a legtöbbször nem pénzre van szükségük, hanem valami másra…

A húsvét örömével a szívünkben elgondolkodhatunk most azon, vajon mit tudnánk mi adni a körülöttünk és velünk élő embereknek? Mit tudunk ezen a mai napon adni azoknak, akikkel találkozunk? Ne hagyjuk abba ezt az elmélkedést addig, míg rá nem jövünk, Krisztussal a szívünkben és gondolatainkban mi mit adhatunk ma másoknak…

Miserend és hirdetések - Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnap

Nem tudom, ünnepelte-e már valaki közülünk a születésnapját teljesen egyedül. Ha igen, valószínű, nem készakarva. Ugyanis ha valamit ünneplünk, ha egy fontos napot megülünk, akkor azt lehetőségeink szerint mindig szeretteink körében tesszük. Gondoljunk csak egy-egy – mint mondtam születésnapra – egy elsőáldozásra, vagy egy esküvőre. Szeretünk ünnepelni, s a zsoltáros kimondottan dicsér ezért, mikor így szól: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni“ /Zsolt 88/ Mikor tehát ünneplünk, vendégeket hívunk. Remélhetőleg nem csak szokásból, vagy mert úgy illik, hanem azért, mert tényleg szeretnénk egymással megosztani örömünket, osztozni benne, hogy a mondás szavai valóra váljanak: a megosztott öröm kettős, dupla öröm.

Ma is egy ünnepet ülünk. De nem is akármilyet! Ez a mai, a húsvét, az Egyház legnagyobb és legfontosabb ünnepe. Krisztus feltámadott, üljük meg e napot – énekeljük, s folytatjuk: üljük meg e napot szent örvendezésekkel, minden hívő ember alleluját zengjen. Krisztusunk erre a mai napra minden hívő embert elhívott. Nem szokásból, vagy mert úgy illik, hanem őszinte, tiszta vággyal velünk akar ma ünnepelni. Ez ugyanis nem csak az ő ünnepe, nem csak az ő feltámadásának az örömnapja! Mert ő – mint arról oly sokszor elmélkedtünk a nagyböjt folyamán – mindent miérettünk tett, és semmit sem tett önmagáért. Miattunk szenvedett, miattunk halt meg, és „nekünk” támadt fel, ezért akar velünk ünnepelni! Ez az a nap, melyet az Úr szerzett nekünk. Nekünk! Nekünk alkotta, hogy örvendezzünk és vigadjunk rajta. Erre tanít ez a mai liturgia is, hogy emlékezzünk rá – újra mondom –, Isten mindent miattunk és értünk tett.

Elmúlt a nagyböjt negyven napja, elmondhatjuk, hogy felértünk a győzelem hegyére. Szent Pál apostol pedig ma is tanít: „Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van.” Úgy tudunk ma ünnepelni, jól ünnepelni, ha felemeljük szívünket és az égiekre, az égi dolgokra irányítjuk figyelmünket. Ha szemünk előtt tartjuk a mennyei Jeruzsálemet, a megdicsőült-, feltámadt szentek seregét a mennyországban, és egyre jobban vágyódunk oda.  Örvendjünk, mert ez a húsvét a mi feltámadásunkat is jelenti. Krisztus halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új-, örök életet szerzett nékünk. Ezt ünnepeljük, együtt ünnepeljünk ma Urunkkal, és az egész világon elterjedt Egyházzal. Ez a mi ünnepünk, és ez legyen valóban a legnagyobb ünnepünk!

Húsvét vigíliája

Ezen a szent éjszakán a világosság győzött a sötétség fölött, az Isten a sátán fölött, a jóság a gonoszság fölött, a feltámadás a halál fölött.

Megáldottuk az új tüzet kérve, hogy Isten „mennyei vágyakra gyújtsa föl a szívünket”. Feldíszítettük és meggyújtottuk a húsvéti gyertyát. Az Alfa, az Omega s az évszám mind-mind azt jelképezik, hogy Isten az örökkévalóság Ura, maga az Örökkévaló, kinek nincs kezdete, s nincs vége. Az öt tömjénszem Krisztus sebhelyeire emlékeztet, melyek állandóan őriznek és védenek minket. Rengeteg jelkép, melyet nélkülözhetetlen megértenünk és szemünk előtt tartanunk. Hisz „ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre.” Most a jelképek azok, melyek az örök húsvétot előre vetítik nekünk.

Krisztus világossága. Ez volt az első szó, amely ezen az éjszakán elhangzott ebben a templomban. Krisztus világossága. Istennek legen hála – válaszoltuk. De hisz erre a csodálatos tényre, eseményre, felszólításra szinte nem is tudunk mit válaszolni. Mi mást mondhatnánk? Mikor Krisztus az életét, az istenségét feláldozva meghalt borzalmas körülmények között a kereszten, harmadnapra pedig feltámadt csak azért, hogy nekünk megnyissa a mennyet! Mit mondhat erre a bűnös ember? Mit mondhatunk mi, bűnösök? Mit? Talán jobb lenne, ha szótlanok maradnánk, ha semmit sem mondanánk. Vajon mit válaszolhatunk az Isten végtelen szeretetére? Talán mindannyian érezzük, hogy most szólni kell, de szólni nem lehet.

Szent Ágoston: „Ha kimondani képtelen vagy, és hallgatnod sem szabad, nem marad más, mint hogy ujjongj!”

Ujjongva énekeljünk mi is ezen a szentmisén, s majd a feltámadási körmenetben is, melyben gyertyáink és szívünk világosságát visszük el oda is, ahol még talán a sötétség az úr.

Ezen az éjszakát felragyogott számunkra az üdvösség, a végtelen Isten fénye. Íme, ez Krisztus világossága! Istennek legyen hála!

Nagycsütörtök

Pár perce elkezdtük a húsvéti Szent Három Nap megünneplését. Az év legfontosabb három napja van most. Ebben a szentmisében arra emlékezünk, azt elevenítjük föl, hogy a szenvedésre induló Jézus búcsúestet tart övéivel. Amint halljuk az evangéliumban, ő „vágyva vágyott” erre. Mint ember évek óta, mint Isten az örök idők óta készült erre a vacsorára.

De figyeljük csak meg, mit tett Jézus ezen a vacsorán, az Utolsó Vacsorán. Előre tudta, hogy az apostolok elhagyják őt, előre tudta, hogy az egyik még el is árulja, a legmagabiztosabb háromszor megtagadja… Tudta, hogy másnap keresztre feszítik… És mit csinál az utolsó találkozón? Ad. Odaad mindent, a legnagyobb ajándékokat adja oda. Végtelen szeretetének jeléül megmossa az apostolok lábát. A hűtlen emberiségnek odaadja a Legméltóságosabb Oltáriszentséget – saját Testének és Vérének szentségét. Az apostoloknak megadja a papi átváltoztató hatalmat, hogy az ő szavaikra bármikor lejön a földre a kenyér és a bor színe alá. Teljesen kiszolgáltatja magát a papoknak! Hisz amikor a pap kimondja: „Ez az én Testem…” – az Isten engedelmeskedik a pap szavának, és lejön a földre. Végül pedig elmondja búcsúbeszédét és az Egyházért könyörög.

Látjuk, érezzük, milyen magatartás ez? A kivégzése előtti estén az Istenember szétoszt mindent, a legnagyobb ajándékokat adja a világnak – nekünk! Mennyi minden történt néhány óra alatt ezen az estén!

Tegnap este a budapesti Magyar Állami Operaházban jártam, ahol Bach János passióját adták elő. Rendkívül felemelő, és egyben a lélek mélységeibe varázslatosan elkalauzoló előadás volt. Ez az oratórium ugyanazt a szentírási elbeszélést tartalmazta, amelyet jól ismerünk, és hallani is fogunk a holnapi-, nagypénteki szertartáson. Azonban nem csak azt. Bach, a zenetörténet egyik legnagyobb személysiége azonfelül csodálatos-, saját maga által megfogalmazott betétekkel gazdagította az evangéliumi elbeszéléseket. Nem csak előadta zeneileg tökéletesen, elbeszélte, hanem átelmélkedte a Szentírás szavait, és azokra reflektált, azokra reagált, azokhoz szólt hozzá. Az egyik számomra legmeghatóbb és legerőteljesebb rész közvetlenül Jézus halála után követkzetett, s így hangzott: „Ó szívem - miközben az egész világ szenved / osztozva Jézus kínjain, / a Nap gyászba öltözik, / a kárpit kettéhasad, leomlik a szikla, / a föld remeg és sírok nyílnak meg, / mert látják a Teremtőt holttá dermedni / - te mit teszel a magad helyén?” Eredetiben így hangzott: „Mein Herz, in dem die ganze Welt bei Jesu Leiden gleichfalls leidet.” Ó szívem - miközben az egész világ szenved, ó szívem, te mit teszel? Milyen csodálatos gondolat! A zeneszerző megmutatta, hogy nem elég csak hallgatni a Jézus szenvedéséről szóló szavakat, nem elég csak tudomásul venni a megváltás beteljesülését, nem elég részt venni ezekben a napokban a liturgiákon, de cselekednünk kell! Vajon mindezeket hallva megindul-e bennünk a szív fájdalma? Hisz jól ismert énekünk is tanítja: „Nincsen abban irgalom, hozzád buzgó fájdalom, aki téged meg nem szán, ó Jézus, a keresztfán.” Bach is így folytatja: “Ó szívem, folyjon a könnyek árja a / Legmagasabb tiszteletére.” Ez a Bachhoz hasonló elmélkedés, reflexió jellemezze a mi „viselkedésünket” is ezekben a napokban.

Mi is megrendült lélekkel, megkomolyodva és elmélkedve, éppen ezeknek az eseményeknek az átélésével kezdjük el a Szent Három Napot. Legyünk Urunkkal szenvedésében, hogy a feltámadásra ő maga vigyen el minket! Ugyancsak Bach gondolatával fejezzük be ezen elmélkedésünket: „Ó, mérhetetlen szeretet csodája! / Az vitt a kínok, fájdalmak útjára! / Én múló földi örömökben éltem, / S véred hullt értem.”

Nagykedd

„Az utolsó vacsorán” – mint hallottuk – „Jézus mélyen megrendült lelkében”. De nem csak ő, hanem az apostolok is, hisz olyakat mondtak, hogy még az életüket is odaadják Jézusért. A különbség közöttük az volt, hogy Jézus nem csak érzelmeivel, szavaival kötődött oly szorosan az Atyához, hanem elsősorban akaratával. Tudta, hogy mi a feladata, és azt meg is akarta valósítani – így képes volt a legnagyobb kísértéseknek is ellenállni.

Gyakran kérjünk Istentől ne csak egészséget, jólétet, „szerencsét”, de erős akaratot is, hogy szépen hangzó jóföltételeinkhez, nemes elhatározásainkhoz mindig hűek maradjunk – különösképpen most, az év legszentebb hetében.