Évközi idő huszonnyolcadik vasárnapja

"Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten Országába!" a tanítványok megdöbbennek Jézus eme szavain, mert Jézus korában a zsidóság körében meggyőződés volt az, hogy ha valakinek vagyona van, jóléte, az Isten áldása.

Azonban Jézus szavaiban a gazdagság nem is annyira az anyagi jólétet és vagyont jelenti, hanem sokkal inkább azt az állapotot, mikor az ember el van telve önmagával, és úgy gondolja, jó neki úgy ahogy van, nincs szüksége senkire és semmire. El lehet telve azzal, hogy keresztény, és hogy megtartja Isten parancsait.

Az első században a laodíceai egyház is gazdagnak érezte magát ebben. S meg is kapta az üzenetet Krisztustól, a Jelenések könyvében: "Azt mondod: Gazdag vagyok, dúsgazdag, nincs szükségem semmire. - Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?" Persze ez nem azt jelenti, hogy nincs bennünk komoly törekvés, szándék, hogy jó keresztények legyünk. Csak sosem szabad megelégednünk – a lelki életünkben – önmagunkkal. Sosem mondhatjuk azt: ez már így jó, ez már így elég, ettől nem kell több. Soha ne képzeljük azt, hogy itt a földön valaha is már elértük a célt, hogy már tökéletesek vagyunk. A szentek mindig magukat tartották a legnagyobb bűnösnek, mert minél inkább tökéletesedtek, minél inkább lemondtak magukról, annál inkább látták, hogy még milyen messze van az igazi tökéletesség, az Isten. Éppen ezért soha ne a másikhoz viszonyítsuk magunkat, hogy én tökéletesebb vagyok mit ő. Hisz éppen ezt tette a farizeus is, amikor így imádkozott: "Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan bűnös, mint a többi ember, mint ez a vámos is." Mi mindig Istenhez viszonyítsuk magunkat, s akkor látjuk meg igazán, mennyi hiányzik még tökéletességünkből. /plebania.net nyomán/

A gazdag ifjút maga Jézus is – hallottuk – megkedvelte, de ő mégis leverten távozott. Mi ne leverten, de felbuzdulva távozzunk majd innét, hogy Istenben gazdagodjunk.

Miserend és hirdetések - Évközi 27. vasárnap

Rózsafüzér Királynője

„Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk!”

Ezt a jól ismert imádságot imádkoztuk mai szentmisénk elején. És talán ez az egyetlen ilyen könyörgés, amit mindannyian fejből tudunk. Ugyanis az Úrangyala imáságot szoktuk befejezni ezekkel a szavakkal. Amit azonban gyakran elmondunk, fejből megtanultunk, könnyen megszokottá és üressé válhat. Ezért most néhány pillanat erejéig figyeljük meg ezt a gyönyörű imát, hogy lényege minden egyes elmondásnál az eszünkben legyen. Röviden így foglalhatnánk össze: nekünk, akik megismertük Jézus életét, el kell jutnunk az örök életre is. Először is tehát meg kell ismernünk Jézus életét, gondolkodását, tanítását, tetteit. Ezt pedig úgy tehetjük meg, hogy rendszeresen, egész életünk folyamán olvassuk a Szentírást, vagy legalább hallgatjuk itt a szentmiséken – hogy megismerve Istenünket el is juthassunk hozzá.

Az októberben különös buzgósággal imádkozott rózsafüzér is Jézus életét mutatja be: a fogantatástól kezdve egészen a Szűzanya mennyei megkoronázásáig. Figyeljünk rá oda, s naponta kérjük a Rózsafüzér Királynőjét, hogy mutassa be nekünk Fiát, engesztelje meg nekünk Fiát, ajánljon minket Fiának, és mutasson be minket is Szent Fiának – a rózsafüzér által is.

Soha /Lk 10,38-42/

„Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha” – hallottuk az evangéliumban. Jézus nem azt mondja, hogy azok a mindennapi teendők, amiket Márta végzett, nem voltak fontosak, hasznosak, vagy nem voltak jók. Ő azért emeli ki Mária tevékenységét, az Istennel eltöltött időt, mert – mint mondta –, azt nem veszíti el soha, az nem veszi kárba soha.

Ha Istenhez imádkozunk, ha Istent hallgatjuk, ha szentmisére-, rózsafüzérre jövünk, az erre szentelt idő sosem veszik el. Csakis kamatozik. Ma ezt tanuljuk meg.

Évközi idő huszonhetedik vasárnapja

Sokan mondják – főleg az idősebb emberek közül –, hogy az élet olyan rövid. Hogy olyan gyorsan telnek a napok, a hónapok, az évek, hogy szinte követni sem tudják. A legtöbbünknek van egy megszokott életformája, életstílusa, napirendje, ami alig változik. S így mennek el a hetek, hónapok, az évek. Amihez hozzászokunk, az természetessé válik.

Ez részben jó, mert kb. tudjuk, mire számíthatunk. A másik részről azonban mindez veszélyes is lehet, mert előbb-utóbb szürkévé válhatnak napjaink, s elfelejthetjük értékelni a körülöttünk-, velünk élőket, vagy éppen Isten gondviselését. Nem vágyunk az újra, a jobbra, a másra – belefásulunk. Egyházunk azonban az ilyen helyzetekben sem hagy minket egyedül és tanácstalanul – feltéve, ha hallgatjuk őt, figyelünk rá. A mai – egy egyszerű évközi vasárnapon – ezt az imát adja szánkra és szívünkbe: „Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk”. Egyházunk – más szóval – azt mondja: állj meg, ember, nézz körül, nézd meg az életed, és vedd észre, mennyi mindent kaptál Istentől. Vedd észre, hogy mennyi mindent megmegkaptál, amit nem érdemeltél meg, s amit talán nem is kértél. Vedd észre Isten jóságát, törődését, szeretetét!

Mert kell az ilyen. Kell, hogy ne múljon el életünk nyomtalanul, lényegtelenül, hanem egy-egy ilyen megállásnak köszönhetően felkeljen szívünkben a hála, szívünkben a remény, s újra legyen célja életünknek. Hogy ne szürküljünk meg, ne lankadjunk el. Hogy vissza tudjunk nézni életünkre, és fel tudjuk benne fedezni azt, hogy Istenünk mennyire szeret minket, és mennyire gondunkat viseli. Hogy észerevegyük, mennyi mindent tesznek értünk szeretteink, hogy most is mennyire szeretnek minket. Hogy mindezt ne hagyjuk figyelmen kívül, ne lássunk mindent szürkének, s ne zárkózzunk magunkba – a mi kicsiny világunkba.

A nagy papköltő, Sík Sándor is ismerte ezt a helyzetet, azért ír a következő képpen: “A virágtalan, gyümölcstelen ágtól, / A meddőségtől, lanyhaságtól, / A naptalan és esőtelen égtől: / Ments meg Uram a szürkeségtől! / (...) Csak attól ments meg, keresők Barátja, / Hogy ne nézzek se előre, se hátra.  / Tartsd rajtam szent, nyugtalan ujjad, / Ne tűrd, Uram, hogy bezáruljak! / Ne hagyj Uram, megülepednem, / Sem eszmében, sem kényelemben. / Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, / S nem vágyni többre kis mái magamnál.”

Ez a mai vasárnap segíthet nekünk, hogy merjünk és akarjunk többre vágyni, hogy életünkben mindig keressük – lehetőségeink szerint – az újat, a szépet, a tökéletesebbet – az előrehaladást. Isten boldogságot akar adni – sokszor szinte tálcán kínálja, csak nem vesszük mindig észre. Ma megállhatunk, körülnézhetünk, s megtalálhatjuk azt. Isten mindig többet ad nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Találjuk meg azt a többet, s legyünk hálásak érte.

Végezetül a költő szavait véssük szívünkbe, s vigyük át életünkbe: „Ha jönni talál olyan óra, / Hogy megzökkenne vágyam mutatója, / Kezem kezedben ha kezdene hülni, / Más örömén ha nem tudnék örülni, // Ha elapadna könnyem a más bűnén, / A minden mozgást érezni ha szűnném,  / Az a nap, Uram, hadd legyen a végső: / Szabadíts meg a szürkeségtől!”

Meg őket is - Őrangyalok

A kisiskolásoknál így év elején arról tanulunk a hittanórákon, hogy Isten mennyire szeret minket. Hogy nekünk teremtette a földet, a vizeket, az eget, a növényeket, az állatokat. Azért teremtett minden földi jót, hogy mi emberek használjuk azokat, éljünk velük, s azok mind a mi javunkra legyenek – s így jól élhessünk a földön. S ha ezt valaki megérti, megérzi már iskolásként, akkor biztosan felkel benne a vágy, hogy mindezt a jót meghálája Istennek. Ma azonban még mélyebbre áshatunk ebben az igazságban.

Ma az angyalokat, az őrzőangyalokat ünnepeljük. Az angylokat pedig bizonyára mindannyian felsőbbrendű, tökéletesebb lényeknek tartjuk. Hisz természetfeletti lények, s így természetfeletti hatalmuk is van. Erről tanúskodik az is, hogy imádkozunk hozzájuk olyan helyzetben is, amikor mi már tehetetlenek vagyunk. És mégis: Isten őket nem (csak) maguk miatt, hanem értünk teremtette. Így imádkoztunk a mai fő könyörgésben: „Istenünk, te határtalan gondviselő szeretettel szent angyalokat rendeltél, hogy őrizzenek minket”. Isten arra rendelte, (többek között) arra teremtette őket, hogy minket segítsenek, minket őrizzenek. Hát nem csodálatos ez?! Isten nem csak az egész földet teremtette nekünk, de még a mennyeket is! Még az angyalokat is!

Ha ez sem, akkor már talán semmi sem buzdít minket arra, hogy hálásak legyünk Istennek, megköszönjük minden ajándékát. Ez a mai nap is hálára indítsa szívünket: hálákodjunk Istennek gondolattal, szóval és cselekedettel egyaránt.