Síremlék, sírkő megáldása

Lelkiatyák számára hasznos lehet a napokban:

Sír megáldása

Pap:        Dicsőség Istene, mindenható Atya, seregek Ura, Te az édenkert közepén álló életfájával azt az elevenítő keresztet jelképezted, melyre kedves Fiadat felfeszítették; –melyen meghalt s halálával megtörte a halált, megsemmisítette az ördög hatalmát s életet ajándékozott a világnak; – melyet Anyaszentegyházadnak legyőzhetetlen fegyverül, megszentelésül, hathatós védelmül, a hit erősségéül, ördögi támadások ellen védőpajzsul, s az örök élet és üdvösség elnyerésének csalhatatlan zálogául ajándékoztál. Azért mi, a te méltatlan szolgáid, annyi kegyelem ingyenes részesei, hálából dicsőítést, magasztalást, buzgó imádást ajánlunk Fölségednek, s mély alázatossággal könyörgünk hozzád, tekints kegyelmesen erre a keresztjelre, mely a te elhunyt, itt nyugvó, hűséges szolgád (szolgálód) sírját jelöli.

Áraszd erre a keresztjelre legszentebb Lelked kegyelmét; áldd † meg, szenteld † meg és add, hogy e sírkereszt félelmetes és rettegett jelvény legyen minden látható és láthatatlan ellenség előtt és biztos fegyver minden ördögi támadás és fondorlat meghiúsítására s elűzésére; népednek pedig szolgáljon hathatós oltalmára, a hitben való megszilárdulására, a reménység támasza gyanánt, a harcban győzelmül s az erények gyakorlásában vezércsillagul.

Mindenható Atya, esdve kérünk, hallgasd meg azokat, akik e kereszt előtt hozzád könyörögnek és bőkezűleg teljesítsd üdvösségükre szolgáló minden kérelmüket.

Te, aki kereszt által szabadítottad meg a bűn kárhozatától a világot, add, hogy szolgáid, kik dicsőséged előmozdításán fáradoznak, s akik a kereszt jelét az itt nyugvó szolgád (szolgáid) iránt való szeretetből felállították, kedvelt Fiad keresztjének erejével a bűnös kísértések felett mindig győztesek maradjanak. Ajándékozd nekik mennyei és földi javaidat, oktasd őket szent kereszteddel minden jóra és vezéreld a mennyei korona elnyerésére.

Mert te vagy a megszentelés kútforrása és minden jónak bőkezű adományozója és téged dicsőítünk, Atya és Fiú és Szentlélek, most és mindenkor és örökkön-örökké.

Nép:        Ámen.

Mindenszentek

Ahogy jöttünk e mai szentmisére, mindannyian megfigyelhettük, megérezhettük a már az ilyenkor szokásos hangulatot – az ősz, a lehulló falevelek, s már a temetőkben elhelyezett virágok, gyertyák halk üzenetét – halottak napja közeleg, szinte már itt is van. De csak szinte. Ma ugyanis elsősorban nem elhunyt szeretteinkre kellene gondlunk – szomorkodva, búslakodóan, fájdalmas szívvel. Ma ünnepünk, sőt főünnepünk van – Mindszentek napja.

Ez a mai nem a szomorúság, a fájdalom és a hiányérzet napja, hanem az öröm, a dicsőség, az ünnep napja. Igaz, azokat ünnepeljük, akik már meghaltak, de mindazokat, akik már a végtelen boldogságban vannak. Akik elérték életük célját: lelkük üdvösségét. Azt a megszámlálhatatlan sereget ünnepeljük, amelyről Szent János írt a ma hallott jelenéseiben – akik fehérre mosták ruhájukat (értsd: lelküket) a Bárány  vérében (értsd: Krisztus áldozatában). Azokat, akikért nem hiába halt meg Krisztus, de akik felismerték őt, megismerték őt, vele éltek a földön, s már vele élnek a mennyben, az új Jeruzsálemben, Isten városában. Azokat a sokakat, akikért Krisztus vére kiontatik a bűnök bocsánatára, s akik az isteni dolgokat cselekedték az ő emlékezetére. Nem a szomorúság, és nem a halottak emlékezete. De az öröm, és az élők ünnepe.

Még ebben a szomorúnak megszokott halottak napja körüli hangulatban is ünnepet hirdet Egyházunk. Igaz, testi szemmel halottakat, de mennyei szemmel már megdicsőülteket, örökké boldogokat láthatunk. Adjon erőt, adjon örömet, adjon reményt és bizonyosságot minden szentünk, köztük a Szűzanya példája, hogy őt, Jézust e számkivetés múltán mind meglássuk.

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén Mindenszentek tiszteletére. Kiknek ünnepén örülnek az angyalok és magasztalják az Istennek Fiát. Ez legyen mai énekünk, ez legyen mai örömünk!

Mindenszentek előestéje

Most van Mindenszentek ünnepének előestéje, vigíliája. A vigília (latin szó) annyit jelent, mint virrasztás. Ezt az előesti ünneplést az első keresztények példájára tesszük, akik már a második századtól megünnepelték mindenekelőtt húsvét vigíliáját (minden vigília anyját) – húsvétvasárnap előestéjén, éjszakáján. Hasonlóan, mint ahogy azt mi is megtesszük minden évben a feltámadási szentmisével. Vallásunkban a virrasztás pedig mindig az Úrra való vágyakozást és várakozást fejezi ki.

Egyfajta előkészület ez: már ma halljuk a nagy ünnep, Mindenszentek ünnepének olvasmányait, énekeit, evangéliumát – hogy így lelki éberséggel, lelki virrasztással már most ráhangolódjunk az ünnepre, hogy már most megértsük, mit is ünneplünk, miért ünneplük és hogyan kell ünnepelnünk. Hogy ha már az ünnep előtti este megérint minket az isteni szó, akkor az ünnep hajnalán úgy tudunk ébredni, hogy lelkünk az éjszaka folyamán magába szívhatta Isten külön ezekre a napokra adott kegyelmeit.

Látjuk, hogy egy ilyen szentmise nem az ünnep „letudása”, a szentmise-kötelesség elvégzése, hanem előkészület: hisz minden más fontos eseménybe sem csak úgy belecsöppenünk, hanem gondosan előkészülünk rá, ráhangolódunk, megszervezzük – így lesz teljes az ünnep.

Ma is hallgassuk szent énekeinket, szent imádságainkat, s halljuk meg Isten ma is időszerű, személyre szabott szavát. Azt, amin talán a mai este folyamán, vagy a holnapi szentmiséig el-elgondolkodhatunk, ami bátorítást, ösztönzést, buzdítást, reményt adhat. Készüljünk tevékenyen Mindenszentek ünnepére, hogy az ünnep öröme teljesen eltölthesse úgy gondolatainkat, mint egész érzésvilágunkat.

Évközi idő harmincegyedik vasárnapja

A bűnösöktől néha többet tanulhatunk, mint a bűntelennek látszóktól. Gondoljunk bele, milyen bűnös lehetett a vámosok feje, Zakeus? Mint arra később fény is derül: sokszorosan meglopta az embereket, behódolt az elnyomó rendszernek, elárulta saját népét. Önző volt, haszonleső volt, konok és szemtelen, csaló és hazug. Inkább ne is folytassuk tovább. Mégis ez a nyilvános bűnös, Zakeus lett a mai evangélium, azaz örömhír főszereplője, s nagy hőse. Ugyanis temérdek bűne mellett volt egy sorsdöntő, nemes, fenséges vágya. Egy olyan vágy volt ez, amely egészen a megtérésig vezette őt. Egy vágy, amely túltette őt minden bűnén, s amely mindenki más fölé emelte őt. S ezt a vágyát Szent Lukács így írja le: Zakeus látni szerette volna Jézust. Hallott róla, s talán őt magát is hallotta, hisz ott volt a nagy tömegben, ahol Jézus járt, tanított, prédikált... Hallotta, de nem látta. De látni akarta.

Egyházi énekeink, melyeket naponta éneklünk, ugyancsak sokmindenre megtanítanak. Mikor részt veszünk a szentmisén, s a pap felmutatja nekünk az Oltáriszentséget, az Úr Jézus testét, „ámbár nem látunk mást – fogalmazza meg énekünk –, mint csak kenyeret. De már Isten szava hangzott affelett.” S ha mi is vágyunk arra, hogy Istent lássuk, meglássuk, s rátekintünk a fehér szentostyára, az ő kegyelméből hitünk új és új erőre kaphat, újra és újra megerősödhet. Mert a hit nem csak az értelmünk cselekedete, hanem legalább annyira az akaratunké is: hogy hiszek-e, az nagyban függ attól, hogy akarok-e hinni, teszek-e érte. S nehogy azt gondoljuk, hogy az evangéliumban szereplő vámosnak, vagy Jézus kortársainak könnyebb volt hinnie, mint nekünk, hisz „ők szemtől-szemben láthatták Jézust, találkozhattak vele”. Olyan találóan folytatja énekünk: „Betlehem sem látott mást, mint kisdedet. Golgotán is kín közt ember szenvedett.” Testi szemükkel ők sem láttak többet: nem látták Istent. Ők egy embert láttak, akiről hinniük kellett, hogy az maga az Isten. Mi egy szentostyát látunk, s hinnünk kell, hogy az maga az Isten. Egyik-másik sem könnyebb vagy nehezebb.

A bűnös Zakeust, az ő hitét, az ő életét az mentette meg, hogy látni szerette volna Jézust. Minket, hasonlóan bűnösöket is ez a vágy menthet meg: ha szeretnénk látni Jézust, szeretnénk hinni benne, s teszünk is ezért.

Miserend és hirdetések - Évközi 31. vasárnap

Szent Simon és Szent Júdás Tádé

Isten az apostolokra bízta az evangélium hirdetését. Mindössze tizenkét emberre hagyta az emberi történelem legfontosabb tanítását és legnagyobb örömhírét: hogy Isten emberré lett, s megváltott minket. És mégis úgy alakult, hogy valóban elterjedt ez az örömhír az egész világra – az isteni Gondviselésnek köszönhetően.

S ha az Isten meg merte húzni ezt a rizikós lépést, mely az egész emberiséget lényegileg érintette, mennyivel inkább számolhatunk mi is az isteni Gondviseléssel mindennapi életünkben, apró ügyeinkben? Hisz azok megoldásához, sikeréhez sokkal kevesebb csoda kell, mint az evangélium tizenkét ember által történő töretlen elterjedéséhez! Buzdítson minket többek között az apostolok példája, hogy megatapasztaljuk: az Isten valóban minden ügyünkben gondunkat viseli.