Oda-vissza

A mai szent evangélium az Úr imádságát tárja elénk.De hiszen azt már fejből tudjuk, ezerszer elimádkozztuk – minek újra felolvasni?

Minden egyes nap törekednünk kell a lelki előrehaladásra. Hogy minden egyes nap ne csak a munkánkban, a tudásunkban, de az imádságban is tökéletesedjünk. De vajon a Miatyánk imádkozásában hogyan tökéletesedhetünk? Hogyan lehet azt jobban imádkozni? Szent Ciprán, az ókeresztény Egyház nagy szentje így tanít: „Isten nem a szavakra, hanem a szívekre hallgat.”

Vajon az eddig elmondott több ezer Miatyánkunkból mennyiben volt ott a szívünk is? Vigyázzunk, hogy a mindennapi imánk ne váljon közönségessé, hétköznapivá. Hogy a szavak mindig a szívünkből, és soha ne a megszokásból fakadjanak. De ugyanúgy, hogy a kimondott szavak még jobban késztessék szívünket a kimondottakon való elmélkedésre.

Ha a Miatyánkot, vagy bármely más imádságot is mondunk tehát, a szívünk erősítse kimondott szavunkat. S a kimondott szó erősítse szívünket.

A sorrend /2Kor 8,1-9/

Szent Pál apostoltól hallhattuk a mai nap Szentleckéjét, amikor igen felbuzdulva ír az első keresztények egy csoportjáról Macedóniában. Többek között ezeket a szavakat közölte: „Minden reményünket felülmúlva előbb az Úrnak adták magukat, aztán Isten akaratából nekünk.”

S ha már Szent Pál ilyen csodálkozva, örömmel és büszkén néz erre, valami nagyon nagy dologról van itt szó! Először Istennek adták magukat, aztán pedig az embereknek. Mi is sokat tanulhatunk az első keresztényektől, akik tudták, hogy csak úgy lesz teljes az életük, ha először teljesen Istennek adják, ajánlják, áldozzák magukat. Ők tudták, hogy ez nem csak a papok, vagy a szerzetesek sajátja. Minden kereszténynek először is az Isten szolgálatában kell állnia, s csak ezután a férj, a feleség, a gyermek, a szülő szolgálatában. Mindig elsősorban az Istennek kell tetszenünk – az ő akaratát kell keresnünk, s „csak” ezután az emberekét.

Többek között erre tanít ma minket Szent Pál, erre tanítanak az első keresztények is: Ne csak mondjuk, de éljük meg, hogy nálunk, keresztényeknél tényleg az Isten van az első helyen.

Hiába?

Ne vegyétek hiába Isten kegyelmét - int minket is Szent Pál a mai olvasmányban. Mit jelent hiába venni a kegyelmet?

Mint tudjuk, látjuk és tapasztaljuk, ez a hónap, a június idén is nagyon gazdag a kegyelmekben. Jézus Szíve hónapja, valamint a papszentelések ideje. Tegnap mi is többen részesülhettünk abban a kegyelemben, amelyet Isten egy-egy elsőmise alkalmával bőségesen osztogat az újmisés áldás által. Mi talán fel sem fogjuk, mennyi természetfölötti segítséget kaptunk tegnap is Istenünktől.

Szent Pál azonban figyelmeztet: bizony még az ilyen nagy kegyelmeket is lehet hiába venni. Ha mindez nincs hatással az életünkre, ha mindezek után nem szolgáljuk még odaadóbban az Istent, ha tegnap óta nem tudtunk előbbre lépni az istenes életben, akkor talán mi is hiába vettük Isten kegyelmét.

Emlékezzünk vissza az e hónap nagy eseményeire, s belőlük merítve, az elhangzott gondolatokat megvalósítva tegyük minden napunkat még jobban Istennek tetszővé, s egymásnak gyümölcsözővé.

Miserend és hirdetések - Évközi 11. vasárnap

Néhány nap szünet...

Technikai okok miatt a blog néhánynapig csak csökkentett üzemmódban működik.

Évközi idő tizenegyedik vasárnapja

Naponta hallhattuk a hírekben, hogyan dönti meg a víz az abszolút rekordmagasságokat. Alegtöbb helyen sikerült komolyabb károk nélkül kivédeni a víz pardont nem ismerő útkeresését. De hogyan sikerült? Hisz már sokkal kisebb mennyiségű víztömeg is okozott sokkal nagyobb károkat. Minek köszönhető? Annak, hogy nem jött váratlanul - készültek rá.

         Egy farizeus meghívta Jézust, hogy étkezzék nála - olvastuk a mai evangéliumban. A farizeus, akinek a nevét is tudjuk, Simon, biztos várta Jézus érkezését. Tudta, hogy jön - s talán készült is rá. De vajon felkészült?

 Jézus belépett a házába, s asztalhoz ült. Simonnak biztos megtisztelő volt, hogy ott van nála az a Jézus, akiről annyit beszélnek. De valami olyan történt, amit nem várt, amire nem volt felkészülve. Bejött egy "bűnös asszony", s odament Jézushoz. De nem ez volt a meglepő, hanem Jézus magatartása. Nem űzi el az asszonyt, nem néz rá ferde szemmel, hanem elfogadja szolgálatát, kedvességét, s ezzel azt fejezi ki: megbocsát a "nagy bűnösnek", vagy, ahogy a többiek látják: a legnagyobb bűnösnek. S kicsit időszerűen ezt így is mondhatnánk: Simon nem volt eléggé felkészülve, nem számolt egy ekkora nagy kegyelmi árhullámmal. Nem bírták az általa felépített gátak, mert ezzel nem számolt. Ezt nem várta. Ez túltett minden várakozásán. Érdekes történés volt ez akkor.

 De ma talán másképp van? Talán minden hívő ember, aki imádkozik az Istenhez, aki kéri az Istent, elképzeli a dolgokat, hogy tudná azt Isten megtenni. Sőt, még sokszor azt is elképzelik, elképzeljük, hogy mennyi is az, amit az Isten meg tud még tenni. Várjuk, készülünk is érkezésére, de meg vannak a gondolatbeli gátjaink, amiken - gondoljuk - nem fog átlépni. Sokat megtehet, de azért mégis csak bizonyos határok, támfalak között mozog. A világ teremtésénél sem volt így, az idők teljességében, azaz Jézus földi életében sem volt így, s ma sincs így. Az Istennek senki sem szabhat gátat, senki nem irányíthatja, senki nem korlátozhatja, senki nem terelgetheti... Ő arra megy, és úgy megy, és addig megy, és addig lesz, amerre és ahogyan és ameddig akar. Lehet érkezésére készülni, lehet (és kell is) őt várni, de ő mindig túltesz elvárásainkon.

 Simonnak nem tetszett, nem kedvezett a "gátátlépés" - morgott magában, méltatlankodott, nem tudott örülni a többnek, hogy éppen az ő házában történt meg a csodálatos lelki gyógyulás, lelki felszabadulás, feltámadás a bűnből. Pedig ez a nagy esemény benne is végtelen bizalmat ébreszthetett volna Isten irgalma iránt. Nem tudott jobban szeretni, pedig ezek szerint neki kellet volna, mert az ilyen hozzáállás messziről nem kedves Isten előtt.

 Sok dologra az életben fel lehet készülni, de talán még több van, amire nem lehet. Ami azonban nagyon fontos, hogy ha Istentől valamiből többet kapunk - legyen az jó, vagy legyen az rossz -, mindig jól tudjunk reagálni, mindig azt nézzük, mit tudunk azzal a többel kezdeni, hogyan és mire tudjuk azt a többet felhasználni. Ne szabjunk gátakat Istennek, s úgy a több jó, mint a több rossz is legyen kedves nekünk. Hisz ha tudjuk, Istenről kaptuk, akkor minden a javunkra válik. S ha róla van szó, ha hívjuk és várjuk, akkor ne gátakat építsünk, ne homokzsákokat pakoljunk, hanem bontsuk meg a gátat, nyissuk ki az ajtónkat, s homok helyett bűneinkkel töltsük meg a zsákokat, s hagyjuk, hadd vigye el a tetőzés az összeset, s a kegyelem minden piszkot elmosó ereje tisztítsa ki alaposan házunk, családunk, lelkünk legeldugottabb rejtekét is.

Szent Barnabás

Szent Barnabás apostol Szent Pál társa volt a kereszténység első éveiben. Nem volt azonban felhőtlen az ő együttműködésük sem. Szent Pál második missziós útja során eléggé összekaptak - azon, hogy kit vigyenek még magukkal. Emeritus pápánk, XVI. Benedek az egyik katekézisében, amelyet éppen mai szentünkről, szent Barnabásról tartott, többek között a következőket írta: „A szentek között is létezik tehát eltérés, viszály, vita. Ez számomra nagyon megnyugtatónak tűnik - folytatja a szentatya - , mert azt látjuk, hogy a szentek sem az égből pottyantak le. Ugyanolyan emberek, mint mi, hasonlóan összetett problémákkal. Az életszentség nem abban áll, hogy soha nem tévedünk, hogy soha nem követünk el bűnt. Az életszentség a megtérés, a megbánás, az újrakezdés képességében növekszik, de főleg a kiengesztelődés és a megbocsátás képességében.”

Tanuljunk szentatyánk szavaiból és Szent Barnabás meg Szent Pál életéből. Akarjunk szentek lenni, s ezért mindig és mindenkinek meg kell bocsátanunk, újra és újra be kell ismerni hibáinkat, s minden alkalommal előre kell tekintenünk - végső célunk, a menny felé.

Miserend és hirdetések - Évközi 10. vasárnap

Évközi idő tizedik vasárnapja

A mai evangéliumot általában temetéseken szoktuk hallani. A Naimi ifjú feltámasztásáról szóló szavak a temetéseken erős reményt tudnak ébreszteni a gyászolókban, hogy úgy, amint Jézus kétezer éve feltámasztott egy halottat – úgy tud és fogja azt is feltámasztani, aki éppen eltávozott közülünk. De mikor egy közeli szerettünket veszítjük el, annyira mély a fájdalmunk, hogy talán meg sem halljuk, meg sem értjük az isteni szót – a Szentírás buzdító és reményt ébresztő szavait.

Most nem temetésen, de szentmisén vagyunk. S talán most jobban el tudunk mélyedni e gyönyörű történéseken.

Egy özvegyasszony egyetlen fiát kíséri a temetőbe. Sokan tudjátok, mit jelent gyermeket eltemetni, s még többen, milyen az, özvegynek lenni. Ez a kettő egyben pedig talán az egyik legnagyobb megpróbáltatás egy édesanya, édesapa életében. Egy ilyen, élete legnehezebb pillanatait megélő asszonnyal találkozik Jézus. Igaz, az édesanya nem volt egyedül, hisz „sokan kísérték őt a városból” – írja Szent Lukács. De mikor valaki elveszti férjét, feleségét, gyermekét – hiába vannak körülötte sokan, mégis egyedül van. S Isten nagyon jól tudja ezt. Ezért megszólítja: „Ne sírj!” S nem kérésre, de önszántából lép oda. Megérinti a koporsót, megszólítja a halottat, s újra életet ad neki – majd átadta őt anyjának.

Vajon kinek szerezte a legnagyobb örömet és a legteljesebb vigaszt Jézus? Nem a gyermeknek, hisz mi is sokszor mondjuk: a meghaltnak már jó, ő már nem szenved. Nekünk a rossz, akik itt maradtunk. A fiát is elvesztett özvegyasszonynak segített Jézus, neki adta vissza egyetlen gyermekét. Pedig már megszokhattuk, Jézus akkor gyógyít, akkor tesz csodát, ha kérik őt erre. De látjuk: ő nem egy program, rendszer, aminek betáplálunk valamit, s az a parancsot teljesíti. Az Isten együtt érez velünk, sokszor „megesik rajtunk a szíve”, s mindenekelőtt a mi oldalunkon áll. A mi javunkat akarja, s még akkor is segít, ha nekünk erőnk sincs már fohászkodni hozzá. Ő ugyanúgy, mint kétezer éve köztünk jár – közöttünk él, s látja, tudja minden fájdalmunkat, bajunkat.

Valószínű, mi is fogunk még sírni egy-egy temetésen, mikor valamelyik szerettünk hagy itt. Lehet olyan nagy fájdalmunk is, hogy imádkozni sem fogunk tudni. De majd a mai evangélium szavait újra hallva emlékezzünk vissza: az Isten itt van, velünk van, megesik rajtunk a szíve, s odalép hozzánk. S ha nem is földi életre, de annál sokkal jobbra és sokkal teljesebbre: örök életre támasztja fel minden szerettünket, aki úgy élt, hogy hitt benne.

Jézus Szentséges Szíve

Az egész világon ma Jézus Szentséges Szívét ünneplik. S biztos, számunkra is az egyik legkedvesebb ünnepünk egyike. Sok érzés, s néha még érzelgés is van Jézus Szíve-énekeinkben. Az evangélium Jézust, mint a jó pásztort tárja elénk. De könnyen felfedezhettük: nagyban összefügg a jó pásztor és ez a mai ünnep. Hisz Jézus az, aki – mikor elveszik az egyik báránya – otthagyja a kilencvenkilencet, s elmegy az egy után. Mert – mondhatjuk talán így – nem az eszére hallgat, hanem a szívére. Nem méricskél, nem csinál statisztikát s valószínűség számítást, hanem elmegy az egy után.

Így imádkoztunk a szentmise elején: Istenünk (...) megemlékezünk arról, hogy mennyi jótéteménnyel mutatta meg Fiad irántunk való szeretetét. Arra emlékezünk, és azt ünnepeljük tehát, hogy az Isten nem azt adja, ami jár, hanem jótéteménnyel kegyelmeit, azaz ingyenes ajándékait adja. Az ő végtelen jóságából.

Szelíd és alázatos szívű Jézus – imádkozzuk főleg elsőpéntekeken. Jézusom irgalmas Szíve – hangzik a könyörgés. Miben szelíd? Miben irgalmas? Így tanít a Szentírás egyik zsoltára: „Az Úr irgalmas és könyörületes, szelíd a haragban és gazdag az irgalomban. (…) Nem bűneink szerint bánik velünk, és nem vétkeink szerint fizet vissza. Mert amilyen magas az ég a föld felett, olyan nagy az irgalma az igaza iránt. Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk bűneinket.”

Ilyen a mi Istenünk, s ezt ünnepeljük ma. Ő nem egy az egyben visszaadja, ami járna, hanem a bűnt elengedi, a kegyelmet megadja. Jézus irgalmas Szíve felülír minden törvényt, minden igazságszolgáltatást, s a szeretetet és megbocsátást veszü alapul. Az a mai ünnep legszebb és legfontosabb üzenete, hogy mi: Jézus Szívét dicsérni jöttünk el misére, jöttünk el misére. Azt a Szívet, mely nékünk új törvény szekrénye. Nem az Ószövetségnek régi szolgasága, hanem a kegy, bocsánat s irgalom forrása. Szent Szív légy áldva!

Kinek mi jár? /Mk 12,13-17/

Mára már szállóigévé váltak Jézus szavai: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.”. Sokan ezt úgy értelmezik, hogy nyugodtan élhetjük mindennapi, világi, pogány életünket – ha úgy adja csalva, hazudva, lopva, de ha vasárnap elmegyünk a templomba, s akkor le is van tudva mind a kettő. Megadtuk a világnak is, meg az Istennek is, ami jár.

Nagy tévedés. Hisz mi az, ami „jár” az Istennek? Mi testestül-lelkestül az Istenéi vagyunk, hisz az ő képére lettünk teremtve. Nem csak életünk egy része tartozik hozzá, nem csak a hét egy napja, mikor templomba megyek, vagy a nap egy fél órája, mikor imádkozok – hanem a nap 24 órája. Istenéi vagyunk, s mindenünk az Istené. Minden időnk, minden vagyonunk. Így ha tényleg meg akarjuk adni az Istennek, ami az „Istené”, akkor ez életünk minden területét és minden idejét érinti. Azt is, amikor dolgozok, azt is, amikor tanulok, amikor pihenek, amikor szórakozok…

A „császárnak” tehát csakis Isten parancsainak és tetszésének megfelelve adhatom meg azt, ami jár neki. Bármit is teszünk, azt csakis Istennek tetszően tehetjük. Mert csak így adhatjuk meg az Istennek, ami az Istené.

Mi történt Rómában az elmúlt héten?

Bárhogy is esik... /Mk 12,1-12/

„Megértették, hogy róluk mondta a példabeszédet. Otthagyták tehát, és eltávoztak.” Milyen keményszívűek lehettek azok a zsidók, akik magukra ismertek ugyan Jézus, az Isten szavában, de a megtérés, javulás helyett otthagyták őt.

De talán mi sem, ma sem fogadjuk el könnyebben, mikor egy-egy példázatban, isteni szóban magunkra ismerünk. Mikor érezzük és tudjuk, mi vagyunk a képmutatók, mi vagyunk a haszontalan szolgák, mi vagyunk a gonosz szőlőmunkások, mi vagyunk a fehérre meszelt sírok…

Mindig fogadjuk el Jézus szavát, bárhogyan is „esik”, bárhogyan is érint minket, mert ő nem azért jött, „hogy elítélje a világot, hanem hogy megmentse”.

Miserend és hirdetések - Évközi 9. vasárnap

Évközi idő kilencedik vasárnapja

Nem az első csoda, amit ma Jézusról hallunk. De minden egyeset érdemes külön-külön megfigyelni, átelmélkedni, mert mindig és mindegyik tartogat új mondanivalót, új üzenetet, személyre szóló tanulságot – s Isteni kegyelmet.

A mai csodában egy nagyon érdekes dolgot figyelhetünk meg. A százados, aki kérte a gyógyulást a szolgájának még csak nem is találkozott Jézussal – s mégis elnyerte kérésnek teljesülését. Az elején a szolgáit küldi Jézushoz, majd a barátait – írja a Szentírás.

Úgy gondolom, különös üzenet és biztatás ez mindannyiunk számára. A százados szeretne Jézussal találkozni, de nem érez rá bátorságot és méltóságt. Nem tud vele személyes találkozni, nem tudja személyesen kérni. De mégis megoldja: a véneken, és a barátain keresztül. Őket küldi, s ők járnak közben érte – nem kis sikerrel. Jézus elfogadja az ő közbenjárásukat, s teljesíti a kérést. S ha Jézus, az Isten akkor elfogadta az efféle közbenjárást, az efféle „lobbit”, ma sem tesz másképp. Hisz ő nem változik, hanem mindig tökéletes.

De vajon ma kik azok a barátok, akik értünk is közbenjárhatnak? Isten angyalainak az a feladatuk, hogy szolgálják az Istent, s dicsérjék őt. Éppen ezért ők lehetnek azok, akiket mi is kérhetünk: menjetek el az Istenhez, s terjesszétek elé kérésünket. A leghűségesebb és legsegítőkészebb barátaink pedig nem mások, mint az összes szentek a mennyben. Ők már elnyerték életük célját, s most már teljesen önzetlenül az Isten imádása mellett értünk, emberekért járnak közben az Istennél.

Az angyalok és a szentek hasonlóan, mint az evangéliumban közbenjárnak értünk. Ne feledkezzünk el róluk s ne féljük őket naponta, rendszeresen kérni. Isten bizonnyal meghallgatja az ő kéréseiket. Az ő közreműködésük kedves az Isten előtt. Éljünk ezzel a lehetőséggel, s a mennyből szerezzünk magunknak igaz barátokat.