Évközi idő harmincegyedik vasárnapja

A bűnösöktől néha többet tanulhatunk, mint a bűntelennek látszóktól. Gondoljunk bele, milyen bűnös lehetett a vámosok feje, Zakeus? Mint arra később fény is derül: sokszorosan meglopta az embereket, behódolt az elnyomó rendszernek, elárulta saját népét. Önző volt, haszonleső volt, konok és szemtelen, csaló és hazug. Inkább ne is folytassuk tovább. Mégis ez a nyilvános bűnös, Zakeus lett a mai evangélium, azaz örömhír főszereplője, s nagy hőse. Sok minden megváltozik az ő életében, s talán a mi életünkben is szükséges lenne néha egy-egy változás.

Zakeusnak temérdek bűne mellett volt egy sorsdöntő, nemes, fenséges vágya. Egy olyan vágy volt ez, amely egészen a megtérésig vezette őt. Egy vágy, amely túltette őt minden bűnén, s amely mindenki más fölé emelte őt. S ezt a vágyát Szent Lukács így írja le: Zakeus látni szerette volna Jézust. Látni szerette volna Jézust. Hallott róla, s talán őt magát is hallotta, hisz ott volt a nagy tömegben, ahol Jézus járt, tanított, prédikált... Hallotta, de nem látta. De látni akarta.

Az idősebbek talán emlékeznek még az évszázad labdarúgó mérkőzésére, a Wembley stadionban, az angolok ellen játszott és megnyert 6:3-ra 1953-ban. Olyan nagy mérkőzés volt az, hogy még film is készült belőle – egy mélyen vallásos, hívő szinész, Eperjes Károly főszereplésével. Éppen a múlt héten néztem meg újra ezt a klasszikus filmet, s nagyon megfogott benne egy mozzanat: 1953-ban a magyaraoknál nem volt még TV, ezért mindenki a rádió előtt ült – otthon, vagy az üzletben, vagy a borbélynál, ahol éppen volt, és hallgatta a mérkőzés rádiós közvetítését. A filmben lehetett látni, mennyire próbálja mindenki elképzelni az eseményeket, amit hallanak – de nem tudtak hová nézni. Ki erre, ki amarra, ki a másikra, ki a földre nézett. Próbálták elképzelni a csodálatos passzokat, hatalmas gólokat, kirobbanó ünneplést – Grosics, Buzánszky, Hidegkuti, Zakariás, Kocsis, Puskás... Hallották, mi történik, de sajnos nem láthatták. Próbálták átélni, s biztos, valamennyire sikerült is. De mennyivel jobban, könnyebben és tökéletesebben ment volna, ha a fülükkel való hallás mellett szemükkel is láthatták volna az aranycsapat varázslatát... Látni szerették, s talán ti is szerettétek volna, mint Zakeus Jézust, de nem volt rá lehetőség.

Ma már van lehetőség nem csak HD minőségben, otthon a kényelmes fotelból figyelni a legjobb mérkőzéseket, hanem arra is, hogy lássuk magát Jézust – minden szentmisében. Jézus itt van: hisszük, tudjuk, valljuk, de sajnos sokszor nem látjuk. Pedig láthatnánk. Minden szentmisében az „Úrfölmutatáskor” a pap nekünk mutatja az Oltáriszentséget, magát Krisztust. Minden szentmisében a pap nekünk mondja: „Íme, nézzétek, az Isten Báránya” – s fölmutatja Krisztust. Megmutatja Krisztust! Hogy őt látván megerősödjön hitünk, hogy e kis, fehér, egyszerű ostyában a nagy, fenséges, mindenható Isten van jelen. De látjuk mi ezt? Krisztusban szeretett testvéreim, asszonyok, férfiak, idősek, fiatalok, gyermekek: látjuk az Urat, látjuk Jézust? Van itt sok hely a templomban, ahonnan tökéletesen lehet őt látni. De ugyanúgy van sok van hely, ahonnét semmit sem látni az Istenből. Nem kellene mindannyiunknak olyan helyet keresnünk, ahonnét jól láthatjuk az Istent? Mi nem vágyódunk látni Jézust, mint Zakeus?

A mai evangélium hallatán tegyük fel a kérdést magunknak: mikor láttuk utoljára Krisztust az Úrfölmutatáskor? A pap kimondja Krisztus személyében: ez az én testem. És fölmutatja. És akkor éppen nekünk mutatja magát Jézus, azért szól a csengő hangja: Ember! Itt az Isten, figyeld, nézd meg, szemléld, meredj rá, tekintsd – és látván hidd! És ha hozzá szólsz, nézz rá: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...” Nézz rá! Neki mond!

Zakeus fára mászott – s talán majomnak, vagyis legalább bolondnak nézték. De meglátta Jéziust. Sőt, megismerte. Sőt, Jézus ezért elment hozzá. Sőt, barátja lett. Sőt, mindene lett. Mi lehet, szégyenlenénk máshova menni, mint ahová járunk – de ha tényleg szeretnénk őt látni, ne szégyenkezzünk. Akár most is, a szentmise közben is jöjjünk elő a láthatatlan helyről, hogy Krisztust megláthassuk. Itt a sok üres szék, pad: a legjobb helyek szabadon vannak. Egy focimeccsen vagy koncerten ezreket fizetnek, hogy közel legyenek kedvenceikhez, hogy jól lássák őket. Itt ingyen van a jó hely!

Ma már csak felvételről nézhetjük vissza a 6:3-at. Jézust azonban élőben nézhetjük minden szentmisén. Keressük Istenünk tekintetét, hisz miértünk van itt...

Halottak napja

Különleges nap ez a mai. Ilyenkor hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből vagy egyenesen határainkon túlról, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára. Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert ilyenkor így szokás. Tény azonban, hogy ezen a napon mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a halállal a gyermek, akinek legtöbbször csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre a mai napból, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik találkozik a halállal fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de talán valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik a halállal az élete delén túl lévő ember, aki ezen a napon elvesztett hozzátartozóit idézi fel. S találkozik a halállal az idős ember, aki talán már egyre közelebb érzi azt magához (plebania.net).

De mi, nem csak gyerekek, fiatalok, középkorúak, vagy öregek vagyunk. Hanem keresztények is! És bizony találkozunk a halállal mi, keresztények, keresztényként is. De mi nem úgy, mint a hitetlenek. Mi nem csak emlékezve, de reménykedve. Nem csak fájdalommal, de hittel teli szívvel. Mi nem csak szokásból, hanem meggyőződésből. Legyen ez eszünkbe főleg ezen a napon. Nehogy reményt vesztve, hitetlenül álljunk szeretteink sírja fölött. Egyházunk ma is tanít, s ma is vigasztal, reménnyel tölt el, mikor így imádkozunk: „Mennyei Atyánk, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, amikor húsvéti hittel valljuk, hogy Szent Fiad a halálból életre támadt.” Húsvéti, azaz a feltámadás hitével vagyunk ma itt e szentmisén, s ezzel a hittel álljunk szeretteink sírja fölött. Milyen jó kereszténynek lenni! Még a halálkor is jó. Mert ilyenkor mi tudjuk igazán: ez nem a legvége, de az örökkévalónak a kezdete. Hisz Szent Pál apostol tanítja: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.” Nem írja ezt tovább, de mi továbbgondolhatjuk: „De mi nem csak ebben az életben reménykedünk, így boldogabbak vagyunk mindenkinél.”

A fekete sírok, s fekete ruhánk mellett, mely gyászunk jele, vegyük észre temetőinkben a fehér, élő, gyönyörű virágokat is, melyek viszont az életet üzenik nekünk. Az örök életet sugallják, s szinte odamondják a fekete halálnak: „Halál, hol a te győzelmed, hol a te fullánkod?” S ha ma este teljes sötétség borul fekete ruhánkra, fekete sírjainkra, fájdalmas gyászunkra: vegyük észre, csodáljuk meg a gyertyák csodálatos fényét, halk, de biztos pislákolását, s gondoljunk Krisztusra, aki a világ Világossága, s aki a legnagyobb sötétséget is fénnyel, a legnagyobb gyászt is reménnyel, biztos reménnyel hatja át.

Mindenszentek

Ahogy jöttünk e mai szentmisére, mindannyian megfigyelhettük, megérezhettük a már az ilyenkor szokásos hangulatot – az ősz, a lehulló falevelek, s már a temetőkben elhelyezett virágok, gyertyák halk üzenetét – halottak napja közeleg, szinte már itt is van. De csak szinte. Ma ugyanis nem elsősorban nem elhunyt szeretteinkre kellene gondlunk – szomorkodva, búslakodóan, fájdalmas szívvel. Ma ünnepünk, sőt főünnepünk van – Mindszentek nagy ünnepe.

Ez a mai nem a szomorúság, a fájdalom és a hiányérzet napja, hanem az öröm, a dicsőség, az ünnep napja. Igaz, csak azokat ünnepeljük, akik már meghaltak, de mindazokat, akik már a végtelen boldogságban vannak. Akik elérték életük célját: lelkük üdvösségét. Azt a megszámlálhatatlan sereget ünnepeljük, akikről Szent János írt a ma hallott jelenéseiben – akik fehérre mosták ruhájukat (értsd: lelküket) a Bárány (értsd: Krisztus) vérében, áldozatában. Azokat, akikért nem hiába halt meg Krisztus, de akik felismerték őt, megismerték őt, vele éltek a földön, s már vele élnek a mennyben, az új Jeruzsálemben, Isten városában. Azokat a sokakat, akikért Krisztus vére kiontatik a bűnök bocsánatára, s akik az isteni dolgokat cselekedték az ő emlékezetére. Nem a szomorúság, és nem a halottak emlékezete. De az öröm, és az élők ünnepe.

Még ebben a szomorúnak megszokott halottak napja körüli hangulatban is ünnepet hirdet Egyházunk. Igaz, testi szemmel halottakat, de mennyei szemmel már megdicsőülteket, örökké boldogokat láthatunk. Adjon erőt, adjon örömet, adjon reményt és bizonyosságot minden szentünk, köztük a Szűzanya példája, hogy őt, Jézust e számkivetés múltán mind meglássuk.

Örvendezzünk mindnyájan az Úrban, ünnepi napot ülvén Mindenszentek tiszteletére. Kiknek ünnepén örülnek az angyalok és magasztalják az Istennek Fiát. Ez legyen mai énekünk, ez legyen mai örömünk!

Mindenszentek vigíliája

Most van Mindenszentek ünnepének előestéje, vigíliája. A vigília (latin szó) annyit jelent, mint virrasztás. Ezt az előesti ünneplést az első keresztények példájára tesszük, akik már a második századtól megünnepelték mindenekelőtt húsvét vigíliáját (minden vigília anyját)– húsvét előestéjén, éjszakáján. Hasonlóan, mint ahogy azt mi is megtesszük minden évben a feltámadási szentmisével. Maga a virrasztás pedig vallásunkban mindig az Úrra való vágyakozás és várakozás kifejezése.

Egyfajta előkészület ez: már ma halljuk a nagy ünnep, Mindenszentek ünnepének olvasmányait, énekeit, evangéliumát – hogy így lelki éberséggel, lelki virrasztással már most ráhangolódjunk az ünnepbe, hogy már most megértsük, mit is ünneplünk, miért ünneplük és hogyan kell ünnepelnünk. Hogy ha már az ünnep előtti este megérint minket az isteni szó, akkor az ünnep hajnalán úgy tudunk ébredni, hogy lelkünk az éjszaka folyamán magába szívhatta Isten külön ezekre a napokra adott kegyelmeit.

Látjuk, hogy egy ilyen szentmise nem az ünnep letudása, a szentmise-kötelesség elvégzése, hanem előkészület: hisz minden más fontos eseménybe sem csak úgy belecsöppenünk, hanem gondosan előkészülünk rá, ráhangolódunk, megszervezzük – így lesz teljes az ünnep.

Ma is hallgassuk szent énekeinket, szent imádságainkat, s halljuk meg Isten ma is időszerű, személyre szabott szavát. Azt, amin talán a mai este folyamán, vagy a holnapi szentmiséig el-elgondolkodhatunk, ami bátorítást, ösztönzést, buzdítást, reményt adhat. Készüljünk tevékenyen Mindenszentek ünnepére, hogy az ünnep öröme teljesen eltölthesse úgy gondolatainkat, mint egész érzésvilágunkat.

Miserend és hirdetések - Évközi 30. vasárnap

Évközi idő harmincadik vasárnapja

Egy újabb példabeszédet hallhattunk Jézustól: egy gőgös farizeusről és egy alázatos vámosról. És többször mefigyelhettük már, hogy Jézus a példabeszédeiben a legtöbbször két felet mutat be – melyek közül az egyik a jó, az igazságos, a könyörületest, az alázatos, míg a másik a hamis, az gonosz, konok, gőgös. Nagy pedagógus az Isten – pontosan tudja, hogy ha meghallunk egy ilyen történetet, azonnal, ösztönösen, szinte gondolkodás nélkül állást foglalunk: az egyik felet elítéljük, s a másikkal szimpatizálunk.

Éppen ez a célja a példabeszédeknek: hogy mindannyian meglássuk, észrevegyük a különbséget a jó és a rossz, a helyes és helytelen, a követendő és az elrettentő példa között. Hogy egyszerűen állást foglaljunk: kinek az oldalán állunk, azaz kihez, melyik félhez karunk jobban hasonlítani.

A mai példabeszéd azonban még ezen is túlmegy. Jézus tudja, hogy milyen könnyen elítéljük a negatív felet, azt, amely hibát követ el. Képesek vagyunk mi is lenézni a bűnöst. Hisz nem így gondolkodtunk a mai evangélium hallatán: hát, az farizeus, micsoda borzasztó? Milyen beképzelt volt! Hogy lenézte a másikat. De ha ilyeket gondolunk, akkor azonnal mi vesszük át az ő helyét – hisz ő is így kritizálta azt a vámost – s ugyanúgy a templomban.

Egyházunk napi-, heti rendszerességgel tanít minket Jézus szavai által, hogy egyre jobban megsimerjük saját magunkat, és egyben azt az utat, amely bűnös életünkből hozzá, a mennybe vezet. És ha mi tényleg elgondolkozunk ezeken a szavakon, ha tényleg számít nekünk Urunk szava, akkor bizony napról napra, hétről hétre tudunk előrehaladni az életszentség útján. Ma tanuljuk meg ne a másik hibáit nézni, hanem inkább a sajátjainkat beismerni. Hisz majd az ő színe előtt nem a mások bűneiért, de a sajátjainkért fogunk felelni. Alázkodjunk meg már most, hogy ő maga emeljen fel minket mindig teljesülő szava szerint: „Aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Aki pedig magát megalázza, felmagasztaltatik”.