Évközi idő harmincharmadik vasárnapja

A technika rohamszerű fejlődése folytán rengeteg képpel, vizuális kifejezésmóddal halmoz el minket a világ, ami a másik oldalon nagy mértékben csökkenti az ember fantáziájának fejlődését. Míg évekkel ezelőtt egy kisgyermek édesanyja meséjét hallva, behunyt szemmel teljesen szabadjára engedhette képzelőerejét, saját maga alkotta meg a képeket, az egész történet minden szereplőjét, színeit, hangulatát, addig a mai kor gyermekének egy-egy mese történései, világa, színei pontosan meghatározódnak a mások által már megalkotott képben: HD minőségben, 3D-ben – gátat szabva így a gyermek saját kreativitásnak, kibontakozásnak. Kevés gyermek elégszik meg ma egy felolvasott mesével.

S hasonló módon van ez a szimbólumok, a jelképek világával is. Ma kevesen értik a szimbólumok nyelvét. A mindennapi életben kevésszer használunk hasonlatokat, vagy olyan jelképeket, amelyek nem maradnak meg az egyszerű, felszínes tényközlés szintjén, de a dolgok lényegébe, mélyebb mondanivalójába vezetnének be minket. A híradóban a képek sokaságát és csupasz tényközlését szinte kikapcsolt agyműködéssel is végignézhetjük. De mit jelent egy idős ember kalapemelése a templom előtt, mit jelképez a templom oltárán csonkig égő gyertya, mit jelent, mikor a vihar idején szóló templomi harang, mit jelent az esküvői fehér ruha?

Malakiás prófáta nem csak tényeket közöl. Csodálatos szimbólumokkal, válogatott irodalmi nyelvezettel egyben tanít is, figyelmeztet is, bátorít is, és ugyanúgy fantáziánknak is teret ad. „Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.” Ha valaki ezeket a szavakat meg szeretné érteni, s a mélyebb mondanivalóját is fel szeretné fedezni, szabadjára kell engednie a fantáziáját. A prófáta azt a végső időt, melyről olyan sokan „jövendöltek” már, egy izzó kemencéhez, forró naphoz hasonlítja. Azokat pedig, akik életükben nem éltek Istennek tetszően, nem tartották magukat Isten törvényeihez és mellett, azokat az a nap elemészti, mint a szalmát a kemence. S ha még továbbgondoljuk, ezt a hasonlatot, eszünkbe juthat, hogy amint a szél ide oda-hordja a szalmát, úgy sodorja az istentelent is a világ szele éppen arra, amerre fúj – az éppen aktuális divat, hóbort szerint. Mert nem ragaszkodik Istenhez. S ez lesz a veszte: szalmaként viselkedett, szalmaként végzi.

De milyen gyönyörűen fejezi ki a prófáta a továbbiakat: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Ugyanaz a végső nap, melynek sugara heve nem éget, de felragyog. Ugyanaz az Isten ítél meg mindenkit ugyanazzal az igazságossággal és irgalommal: mégis milyen ellentétes hatással bír az igazra, s a hamisra. Az egyik fél a nap forró sugarától, a másik várja. Az egyiknek pusztulást, a másiknak életet ad. Ahogyan Jézus egy más helyen szemlélteti: „Azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” Akik félik az Isten nevét, azoknak annak a napnak a sugarai üdvösséget árasztanak. Ugyanaz a nap, s egynek élet, a másiknak halál. „Ítéletnek végső napja e világot lángba dobja, prófétáknak szava mondja” – szól középkori himnuszunk.

De hogy ki lesz a „szalma”, akit „otthagynak”, az akkor válik világossá, de nem akkor dől el. Az most dől el. Nem halálunkkor, de életünkben. Ne hagyjuk magunkat a világ szelétől szalmaként bármerre sodorni, de ragaszkodjunk Urunk törvényeihez, szeretetparancsához, hogy az a nagy nap, az a végső legyen nekünk üdvözítő.

A láthatatlan /Lk17,20-25/

„Mikor jön el az Isten országa?” – kérdezték Jézust a farizeusok. Máskor pedig arra kíváncsiak, hogy ki üdvözül. Jézus mai válasza minket tanítva egy fontos tényt bizonyít: „Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van, vagy amott”. Nem lehet így külsőre, a látszat, vagy külső jel alapján megmondani, ki jut a mennybe.

Talán mi is kíváncsiak vagyunk arra, ki üdvözül, vagy ki van az üdvösség útján. S vajon, hogy én azon vagyok-e, az üdvösség felé tartok-e. Senki másról nem tudjuk, hogy tényleg szent életet él-e, vagy legalább törekszik-e arra. Saját magunkról azonban pontosan tudhatjuk. Azon legyünk, hogy Isten országa növekedjen bennünk – lehet, nem is látható módon, de rejtetten, a szívünk legmélyén. Ott, ahol gyakran és rendszeresen kettesben tudunk lenni: Isten és én. Építsük Isten országát, hogy Isten bennünk legyen, s így mi is Istenben.

Aut - aut... - Szent Márton

Szent Márton életrajzában olvassuk, hogy pogány katona volt. De miután megismerte a kereszténységet és megkeresztelkedett, megvált katonai szolgálatától. Olyannyira, hogy még csak hasonló szolgálatot sem vállalt: egyenesen beállt szerzetesnek. Két teljesen különböző feladat, életvitel – közvetlenül egymás után. Vagy talán mégsem?

Miből áll a katonaélet? Fegyelemből, kitartásból, s ha kell, kemény harcokból. Az ókortól egész az újkorig a katonáknak ez volt a jelszavuk: aut vincere aut mori – vagy győzni, vagy meghalni.

S nem ugyanez a szent ember, a szentéletű lelki ember élete? Fegyelem, kitartás, és sokszor kemény harc. Igaz, nem a test ellen, de a gonosz lélek ellen. Liseuxi Szent Teréz is ezt az elvet vallotta és élte: inkább meghalok, mint hogy halálos bűnt kövessek el. Nem hasonlít ez a katonák jelszavára: aut vincere aut mori – vagy győzni, vagy meghalni?

Vegyünk példát Szent Mártontól, aki a test elleni harcmezőről a lélek harcmezejére lépett át. S éljük meg a jelmondat lényegét: még a testi halál is jobb a léleknek, mint mikor megadja magát a halálos bűnnek.

Miserend és hirdetések - Évközi 32. vasárnap

Évközi idő harminckettedik vasárnapja

Bátor emberekről olvastunk az imént. Vagy talán inkább vakmerőkről, hisz egyszerűen szembeszálltak Jézussal, az Istennel. A mai evangélium történései több dologra is figyelmeztetnek, megtanítanak. Vegyük komolyan, s jól jegyezzük meg ezeket, hisz tudjuk: más hibáján tanul az okos, az ostoba még a sajátján sem. Mi ne legyünk ostobák.

A szadduceusok, a zsidók egy csoportja, azért mentek Jézushoz, hogy próbára tegyék, hogy tőrbe csalják őt. Egy más helyen olvassuk, hogy mikor Jézus a feltámadásról, az örök életről beszélt, ők kinevették. Most sem jószándékkal közeledtek hozzá, nem azért, hogy válaszát meghallgatva elgondolkozzanak a feltámadáson. S már maga ez a hozzáállás is mélyen elgondolkodtató lehet. Megmutatja, hogy ha hiányzik valakiből az igazi jó, nemes szándék, az Isten szavára való nyitottság, vagy csak a józan gondolkodás, akkor annak aztán beszélhetünk az igazságról, az Istenről, érvelhetünk hitünk mellett – mit sem ér. Ha valaki nem niytott az igazságra, akkor (mint az evangéliumból is látjuk) maga az Isten sem változtatja őt meg. Hisz ő respektálja döntésünket, nem tesz szabad akaratunk ellen.

A másik dolog maga a feltámadás ténye. A szadduceusok nem hittek benne. S talán azt is mondhatnánk: joggal. Hisz addig soha senki nem támadt még föl. Csupán beszéltek róla, hogy majd, egyszer, valahogy, valamikor,/ a test és a lélek újra összeforr./ Hogy a földi, bús élet után,/ jön egy másik test, melyben örök vér csordogál./ De ember nem látta még,/ csak egy ígéret volt, mely szépnek szép./ De hogy tényleg lesz-e,/ nem tudta, csak az ég.

De ez az idő elmúlt. Ma már senki sem mondhatja, hogy nem hiszek a feltámadásban, az örök életben. Hisz Jézus, s ezt történelmi tények bizonyítják, ellenségei megerősítik, apostolai életükkel pecsételik, Jézus elsőként feltámadt a halálból. Nem csak beszélt róla, nem csak ígérte, hanem megcselekedte, megtette, beteljesítette. Szent Lukács, aki éppen a mai evangéliumi részt is megírta, így mutatja be magát, legfontosabb hivatását: Én a feltámadás tanúja vagyok /ApCsel 1,22/. Nem evangélista, tanítvány, hithirdető, de a feltámadás tanúja. Ugyanis a feltámadásról szóló krisztusi tanítás hitünk alapja, reménye és lényege. Ez egy keresztény számára sem lehet már kérdés.

Én is azért lettem pap, mert hiszem a feltámadást. Azért adom életemet értetek, mert hiszem, hogy ha megismertetem veletek, és közvetítem nektek az Istent, akkor nem csak itt a földön lesztek boldogok, hanem feltámadtok, s örökre azok lesztek. Hisz az örök élet az alapja mindennek. Az egész vallásunknak, hitünknek, életünknek. Van menyország, s az a mi hazánk. Így mondja a hívő költő:

Két hazám van,

első és második hazám.

Mindkettőt szeretem.

A másodikat akkor igazán,

ha az elsőből él az életem.

A második a föld

és az első az ég.

A második a közel,

az első: nem tudom,

közel vagy messze még.

           

Azt mondja: az első az ég. Nem a föld az első, hanem az ég! Hisz mi, keresztények is nem azért tesszük a jót, nem azért vagyunk becsületesek, nem azért szeretünk, nem azért járunk szentmisére, mert a mennybe akarunk jutni? Nem az az első és legfontosabb, amiért mindent teszünk, amiért élünk? S folytatja Túrmezei Erzsébet: 

A második hazám

virágot ad nekem,

kenyeret ad nekem,

kaszanyéllel s építőkövekkel

miatta kérgezem a tenyerem.

Belémélyesztem az ekém vasát,

s terem.

De ha az első nem ragyogna rám,

nem volna más a második hazám,

csak sírverem.

           

Ha nem lenne a halál után örök élet, mi, keresztények lennénk a legszánalmasabbak. De van. A szadduceusok azóta már megtudták, saját bőrükön tapasztalják, van föltámadás. Mi ne várjunk, hanem ránk már most ragyogjon első hazánk fénye és reménye, hogy e második, földi hazát úgy rendezzük be, vagyis úgy éljünk itt, hogy az első mindig is első marad, ahová minden keresztény lassan, de biztosan halad.