Húsvéthétfő

Egyházunk legnagyobb ünnepét nyolc napon keresztül ünnepli, ünnepelteti. Ezt tesszük mi is, ma is, mikor a húsvét nyolcadában jöttünk el erre a szentmisére. Nagy ünnepélyességgel bír ez a mai nap is, szinte ugyanolyannal, mint húsvétvasárnap: énekeljük dicshimnuszunkat a Dicsőséget, szekvenciát mondunk, ünnepélyes a mise végi elbocsátás... Egyházunk valóban ma is teljes ünnepélyességgel ünnepelteti Urának feltámadását.

Az előbb azonban meg is magyarázta nekünk a napi könyörgés, miért is ünneplünk ilyen sokat, miért is ünneplünk egyáltalán. „Istenünk, add jóságosan, hogy földi ünneplésünk segítsen el az örök boldogságra“. Ezért. Hogy ez a mai ünneplés is felszítsa bennünk a vágyat az Isten iránt, az isteni boldogság iránt, az örök haza, a feltámadás iránt. Hogy ilyenkor megérezzük, a saját bőrünkön tapasztaljuk, mily jó hozzánk az Úr. Hogy ezt a napot tényleg az Úristen adta, hogy ujjongjunk és vigadjunk rajta, és hogy a mennyeiekre vágyódjunk általa.

Ne fojtsuk el szívünk lángját, hanem tápláljuk: imáinkkal, énekeinkkel, ünneplésünkkel. Hogy e földi húsvétunkat az örök, véget nem érő húsvéttal folytathassuk majd – kezdve feltámadásunk napjával.

Miserend és hirdetések - Húsvétvasárnap

Húsvétvasárnap

„Scimus Christum surrexisse a mortuis vere; Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk” – hangzik el e mai napon, a szent húsvét vasárnapján az egész világ minden katolikus templomában. Milyen fontos és milyen pontos kifejezés ez: „tudjuk”. Nem csak érezzük, nem csak sejtjük, nem csak gondoljuk: tudjuk.

De vajon tényleg minden keresztény ember tudja, meg van győződve arról, hogy Jézus valóban feltámadt? Az is, aki csak egy évben egyszer – talán pont ilyenkor jön el a templomba? Jó lenne, ha ilyen erős hit lenne mindannyiunkban, abban a kb. 2,2 milliárd emberben, aki Jézus-követőnek, kereszténynek vallja magát. Mégis egy-egy húsvéti ünnep alkalmával Egyházunk minden szentmisén résztvevő katolikusnak a „szájába teszi” e gyönyörű himnusz szavait, hogy együtt valljuk meg: „Krisztus a halálból valóban feltámadt, tudjuk.” Oly csodálatos nevelés, tanítás ez, mikor Istenünk az általa alapított Anyaszentegyházon keresztül olyan mélységekbe vezet, és olyan magasságokba emel minket, melyeket talán fel sem fogunk, meg sem értünk, de mégis hittel vallunk. Ezt a közös, egyetlen hitet nevezzük katolikus, egyetemes hitnek. Itt ugyanis, biztosak lehetünk benne, hogy megannyi szent – beleértve a Szent Hagyományt is – biztosítja nekünk a töretlen, s tévedhetetlen hitet. Így biztosan megvallhatjuk azt is, aminek teljes tudatára még nem jutottunk el. Mint ahogy a gyermek sem ért sokat abból, amit mondania kell, amit a „szájába adnak”: „köszönöm; jó napot; Miatyánk...” – mégis megtanítják őt erre szülei. Mert tudják, később majd megérti – fokozatosan. Így van ez az effajta hitvallásokkal is. Először talán nem értjük (s kimondhatjuk: még talán nem is hisszük), de ha továbbmegyünk a hit útján, akkor ez a mástól tanult hit egyre jobban sajátjává válik az embernek. Így válik a mi gyenge kis hitünk az Anyaszentegyház egyetemes, katolikus hite által erőssé, biztossá, teljessé – eggyé.

Szent Benedek apát, kinek eszménye és tanítása ma is jelen van Egyházunkban, gyönyörűen írja: „Az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk.” Mennyi mindenre megtanít ez a gondolkodásmód... Hisz hányszor van örömünnep, mikor nekünk nincs hangulatunk, nincs kedvünk az örvendezésre? Hányszor hirdet böjtöt, bűnbánatot Isten, mikor mi nem érezzük a bűnt, és inkább örülni szeretnénk? Hányszor beszél a feltámadásról, mikor mi csak fájdalmat, reménytelenséget érzünk szerettünk elvesztése miatt? De ezen szent eszményt követve tudunk „parancsra” böjtölni, örvendeni, ünnepelni vagy gyászolni. A liturgiában nem egyedül az jelenti az őszinte imádságot, ha kimondjuk azt, ami bennünk van (ami a szívemen, az a számon), hanem a fordítottja is igaz, mert fordítva is történhet: az Istentől kapott imádságot mondja a szájunk, s ahhoz formálódik a szívünk. Ezt tanuljuk meg a feltámadás e nagy ünnepén is. Bátran mondjuk, énekeljük a szánkba adott szavakat, s immár tudatosan formáljuk hozzájuk szívünket.

Szent János apostol bement Jézus sírjába: „Látta (mindezt,) és hitt.” Milyen elgondolkodtató. Ugyanis Péter apostol, s a többiek nem hittek az üres sír láttán. Egyedül János. „Egyedül a szeretett tanítvány lelkében születik meg a húsvéti hit anélkül, hogy látta volna a feltámadt Krisztust” – írja Barsi Balázs atya. S hogy miért? Mert egyedül ő állt ott a kereszt alatt. Így az apostolok közül csak Szent Jánosban volt meg a folytonosság Jézus halála és feltámadása között. „Nélküle – írja ugyancsak Balázs atya – a kereszt és a feltámadás között áthidalhatatlan szakadék maradna.” De nem maradt, mert ő ott volt a kereszt alatt, s ott volt az üres sírban is.

Mi is ott voltunk Nagypénteken a kereszt alatt. Most pedig itt állunk az üres sír bejáratánál. Lépjünk be, lássuk mindezt, s előbb-utóbb Isten nekünk is megadja az igaz hit kegyelmét, mely ezt mondatja velünk „Scimus Christum surrexisse a mortuis vere!”

Húsvét vigíliája

Ezen a mai estén, ezen a mai éjszakán égő gyertyával a kezünkben álltunk, állunk itt a templomban. Ugyanis így – az evangélium intő szava szerint – hasonlók vagyunk azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére. A virrasztás persze egyfajta jelkép, de nem szabad csak átvitt értelemben felfogni (Barsi nyomán). Éppen ezért Egyházunk liturgiája gondoskodik arról, hogy egy évben legalább egyszer testileg is virrasszunk Istenünkre várva.

Az effajta virrasztással ugyanis Isten iránti hűségünket mutatjuk meg. Hogyha el is lankadunk, el is, vagy bele is fáradunk dolgainkba, igyekezetünkbe, harcainkba, életünkbe vagy éppen hitünkbe, mikor megkérdőjeleződik az egésznek az értelme, amit eddig csináltunk – egyszóval ha kritikus pontra érünk, akkor azon át kel esnünk. A virrasztás mindezen fáradtságok, holtpontok legyőzésének a jelképe. Mi is ilyen szívvel virrasszunk, és éljük meg Urunk feltámadását, mely reménytelennek látszó harcainkhoz is reményt és erőt adhat. Urunk feltámadása segít, hogy túl lássunk a síron – túl lássunk a halálon – túl lássunk az akadályokon.

E mai, nagyszombati virrasztásunk is erre ébresszen rá, ehhez adjon hitet, ebben erősítsen. Ez a mondat oszlasson el szívünkben minden homályt és kételyt: Krisztus a halálból valóban feltámadt!

Nagycsütörtök – mise végi magyarázat

Nagycsütörtök – mise végi kommentár

Most, a szentmise után az Oltáriszentséget átvisszük a mellékoltárhoz. Gyönyörű jelkép ez is, ugyanis ezzel a mozzanattal elkísérhetjük az Úr Jézust a Getszemáni kertbe. Ezután következik az ún. „oltárfosztás”. Ez is jelkép: Jézus ruháitól való megfosztását jelképezi. De ugyanúgy jelképezi a lecsupaszított oltár Jézus teljes önkiüresítését is – aki teljesen kifosztottan, üresen marad, hisz még az apostolok is elhagyják. Ő pedig így elhagyatottan hal meg értünk. E szentmisétől előttünk lesz a csupasz oltár – csendben szemléljük azt, hisz Jézus megváltó halálára mutat. De ha ennek vége, ne siessünk el a templomból – a nyitott oltárszekrény, tabernákulum, a megfosztott oltár, a közelgő éjszaka – mind arra hívnak, hogy virrasszunk Jézussal, hogy mi ne hagyjuk őt egyedül. Az oltárfosztás után elolvassuk majd az Úr Jézus búcsúbeszédét. Azokat a szavakat, melyekkel halála előtt tőlünk búcsúzott, s amely egyben az értünk meghaló Isten végrendelete is. Ennek végeztével imádkozzuk a zsolozsmát – a befejező imaórát, melynek végén csendben távozunk. Szenteljük Istennek ezeket az órákat – ne hagyjuk megzavarni lelkünket se pl. rádióval, TV-vel, internettel, hanem az itt hallott szavakkal eltelve térjünk nyugovóra. Holnap hajnalban, fél 6-kor imádkozzuk a zsolozsmát, Jeremiás próféta siralmait, 9 órától Jézus utolsó hét szaváról tartunk ájtatosságot, 12 órától keresztutat végzünk, 15 órától pedig a nap fő szertartása lesz