Ami nélkülözhetetlen az igazi Ádventhez

Az ádvent várakozás az Úr eljövetelére. De biztos, hogy mindannyian tudjuk (vagy legalább is érezzük), hogy csakis tiszta szívvel lehet várni az Istent. Ezért az ádvent többek között a lelki megtisztulás, a szentgyónás ideje is. A sok külsőség mellett számunkra ez a belső felkészülés kell, hogy a legfontosabb legyen.

Remélhetőleg mindannyian elmegyünk gyónni, de sokszor felmerül a kérdés: Mit is mondjak? Van-e egyáltalán bűnöm?

Ezekben a kérdésekben segíthet a következő lelkitükör (főleg a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség oldaláról merítettem). Segíthet rámutatni olyan dolgokra is, amelyeket talán nem veszünk észre, nem tudatosítunk - pedig ott vannak életünkben.

Nincs "benne" minden bűnünk, de jó kiindulópont lehet...csak olvassuk el alaposan...

Lelkitükör (főleg szülőknek)

Isten

Fontosnak tartom-e az imát? Szánok-e időt (és mennyit) a rendszeres imára? (Napi negyed vagy félórát?) Tudok-e figyelmesen és odaadóan imádkozni vagy elábrándozom? Az imádságom mélyíti-e személyes kapcsolatomat Jézussal? Nyitott vagyok-e evangéliumának befogadására? Jelenlétében élek-e a Vele való töltekezés után is, hogy a munkám is ima legyen? Áthatja-e imámat a személyes szeretet? Szeretetből fakadó ajándék tüzesíti-e imámat naponta? Tudok-e napközben néhány pillanatra csendet teremteni és rágondolni az Úrra? Vannak-e Jézus szíve szerinti vágyaim? Imám tükrözi-e az Ő szándékait, vagy csak a magam akaratát kívánom-e szentesíteni? Kikért és hogyan imádkozom (testvér, család, közösség, munkahely, betegek, ellenség)? Imádkozom-e Isten országának növekedéséért? Vagy csak földi (világi) gondokat tárok-e Isten elé? Gondolok-e hálaadásra, dicsőítésre, vagy csak kérni tudok? Milyen a bizalmam?

Akarom-e mindig újraéleszteni, vagy hagyom magam kihűlni? Tudok-e készségesen igent mondani Jézusnak  veszélyhelyzetben is, hűségesen, mellette? Keresem-e a mennyei Atya rám vonatkozó akaratát? Figyelek-e a Szentlélek vezetésére, indításaira? A szentségek vételében nem vezet-e megszokás, emberi tekintet? Napjaim szétfolyók-e, vagy reggeli imám tartalmazza a nap tervét is? Végiggondolom-e este Isten előtt, hogy hogyan használtam fel időmet, anyagi javaimat, hogyan szerettem és teljesítettem kötelességemet? Ismerem-e bűneim forrását (félelem, harag, elnyomottság, céltalanság stb.)? Tudok-e ünnepet teremteni lelkiéletemben? Jézussal való kapcsolatom hozzásegít-e a helyes önismerethez?

Otthonunk

Igyekszem-e egyre szebbé, kedvesebbé, barátságosabbá tenni otthonunkat? Törekszem-e arra, hogy családom tagjai a lakásban igazán otthonosan érezzék magukat? Türelmes vagyok-e családtagjaim, különösen az idősek és a fiatalok életstílusa iránt? Szívesen töltöm-e otthon a szabadidőmet? Házastársam és gyermekeim barátait szívesen látom-e otthonunkban? Vallásos légkör uralkodik-e otthonunkban? Rendben tartjuk-e otthonunkat? Megosztjuk-e az otthoni feladatokat? Buzdítom-e gyerekeimet, hogy önzetlenül is segítsenek? Figyelek-e arra, hogy segítségük ne legyen terhes számukra? Ha olyan házimunkát kell végeznem, amit nem szeretek, nem végzem-e aszkéta arccal? Másfelől: nem vagyok-e rabja otthonunknak? Nem tartok-e túlzott rendet, ami múzeummá, kiállító teremmé teszi a lakást, és akadályozza, hogy otthon legyen? Okosan gazdálkodunk-e a pénzzel? Az ezzel kapcsolatos kérdéseket megbeszélem-e házastársammal? Segítünk-e másokat anyagilag? Minek tartanak engem a többiek a csatádban? Basának? Házisárkánynak? Vagy édes szülőnek? Biztos lehetek ez utóbbiban? Étkezéseink közben boldog, vidám hangulat uralkodik-e? Egyáltalán: vannak-e közös étkezéseink? Van beszélgetés ilyenkor, vagy talán ekkor is rádiót hallgatunk, tévét nézünk? Igyekszünk-e akkor is ízlésesen teríteni, amikor nem várunk vendégeket? Nem rontjuk-e a családi étkezések hangulatát mogorva hallgatással, zsörtölődéssel, haraggal? Nem vagyunk-e az étkezésben kényeskedők, válogatósak (az esetleg szükséges diéta kivételével)? Elismerjük-e házastársunk, gyermekünk konyhaművészetét? Érdeklődünk-e mindenki és minden után? Nem hozakodunk-e elő az asztalnál kellemetlen dolgokkal? Olyan-e a társalgás szelleme, hogy a gyermekek nyugodtan hallgathatják, és részt is vehetnek benne? Szeretettel tanítom-e gyermekeinket az illemszabályokra, főleg saját példámmal? Meghitt-e az esti családi együttlétünk?

Hivatásbeli munkám

Szeretem-e a munkámat, hivatásomat? Igyekszem-e benne örömet találni akkor is, ha a kényszerűség állított helyemre? Igyekszem-e magamat szakmámban művelni, tökéletesíteni? Pontos vagyok-e a munkahelyemen, és lelkiismeretesen végzem-e a munkámat? Megbízható vagyok-e abban, amit vállaltam? Ha külön munkát is vállalok, nem történik-e ez saját egészségem és családi békém rovására? Nem vagyok-e a munkahajsza miatt ilyenkor ideges, és sok távollétemnek nem látják-e kárát végső soron családom tagjai? A többletmunka csakugyan szükséges családom javára? Nem pusztán az erőnket meghaladó luxus vágya, a korunkra annyira jellemző anyagiasság vágya sugallja-e? Munkahelyemen hitem szellemében viselkedem-e? Igyekszem-e eloszlatni a munkatársak közti ellentéteket, és nem szítom-e én magam is azokat? Nem adtam-e másnak erkölcstelen tanácsot? (pl. válás, abortusz) Nem terjesztek-e erkölcstelen légkört? (viccekkel, ivászattal, trágár szavakkal stb.) Beosztottjaimat nem vagyok-e önfejű, hatalmaskodó? Engedem-e kibontakoztatni tehetségüket? Kollégáimat igyekszem-e barátságos viszonyban lenni? Elismerem-e képességeiket, tehetségüket? A kezdőket, ügyetlenebbeket segítem-e? Van-e érzékem ahhoz, hogy észrevegyem, ha valami (talán családi ügy) nyomasztja őket? Őszintén igyekszem-e ilyenkor segítségükre lenni? Főnököm ellen nem szítom-e a hangulatot? Mások bizalmával nem élek-e vissza: megtartom-e mindenki iránt a teljes diszkréciót? Másnemű kollégáim iránti viselkedésem megfelel-e a házassági hűség szellemének? Munkahelyi kellemetlenségeimet nem azzal vezetem-e le, hogy családomban vagyok ideges, indulatos? Házastársam és gyermekeim munkahelyi-iskolai problémáit készségesen meghallgatom-e? Tudom-e, hogy ha nekem elmondhatták bajaikat, ezzel részben már meg is könnyebbültek, még ha közvetlenül nem is tudok helyzetükön változtatni? Viszont: gyermekeim iskolai bánatain nem azzal könnyítek-e, hogy indokolatlanul aláásom a pedagógus tekintélyét?

Külsőm, egészségem

Ügyelek-e arra, hogy külsőm mindig gondozott legyen? Ügyelek-e testem, hajam, körmöm, ruhám tisztaságára? Mosakszom, fürdöm-e rendszeresen? Ízlésesen és koromhoz illően öltözködöm-e? Nem viszem-e túlzásba a luxust az öltözködés terén? Megvan-e bennem az evangéliumi "szegénység szelleme" oly értelemben, hogy kész legyek mástól elfogadni jó állapotú, de már hordott ruhát, vagy ragaszkodom a mindig újhoz? Odahaza nem hanyagolom-e el a külsőmet? Nem ülök-e le étkezni munkaruhában, piszkos kézzel? Jól érzi-e magát férjem-feleségem, ha velem látják? Ügyelek-e testi egészségemre? (elegendő mozgás, fizikai munka, sport) ügyelek-e épségemre? (közlekedés) Amennyiben nem érzem magam egészségesnek, elmegyek-e orvoshoz, vagy felelőtlenül fertőzöm környezetemet? Alszom-e eleget? Nem vagyok-e rabja valamilyen szenvedélynek? Nem dohányzom-e olyan helyen, ahol ez másoknak kellemetlen, sőt káros?

Szellemem

Igyekszem-e magam nemcsak szűkebb szakmámban, de az általános műveltség terén is tovább képezni? Hitbeli ismereteim nem rekedtek-e meg kezdetleges fokon? Igyekszem-e magam e tekintetben is tovább képezni: könyvek, vallási folyóiratok, rendszeres olvasásával, Szentírás olvasásával, közösségi összejövetelekkel, előadások hallgatásával? Igyekszem-e jó társalgó lenni? Merek-e közösségben, pl. templomban is felolvasni? Társaságban merek-e megszólalni? Vagy ellenkezőleg: nem igénylem-e, hogy mindig én beszéljek? Tudok-e másoktól tanácsot, véleményt, kritikát kérni vagy elfogadni? Nem sértődöm-e meg a kritika miatt; nem feltételezem-e, hogy csakis nekem lehet igazam? Tudok-e hallgatni akkor, ha beszédemmel esetleg ártanék? Nem pocsékolok el túl sok időt haszontalanságokkal? Magam és családom tagjai előre kijelöljük-e a tévé-műsorból a nézni kívánt részeket, és utána van-e erőnk a készüléket kikapcsolni? Nem előbb kapcsoljuk-e be a tévét, és csak utána nézzük meg, mi is megy a műsorban? Tisztában vagyok-e azzal, hogy az állandó tévénézés lassacskán megbomlasztja a családtagok közti szerető érintkezést?

Lelkem

Vallási meggyőződésemben nem vagyok-e megalkuvó? Péter apostol szavai szerint mindig készen állok-e arra, hogy reménységünkről megfeleljek mindenkinek, aki kérdez? (Pt3,15) Mások vallási, világnézeti meggyőződését tiszteletben tartom-e? Nem gúnyolom-e? Nem adok-e helyt lelkemben olyan érzésnek, hogy vallásom, származásom, nemem, műveltségem miatt felsőbbrendű, értékesebb vagyok más embereknél? Vagy nincs-e valami miatt kisebbségi érzésem? Ismerem-e a vallásom tanítását? Problémáim esetén tanácsot kérek-e olyasvalakitől, aki jobban ért hozzá? Hálás vagyok-e Istennek hitemért? Ha kell, kiállok-e védelmében? Viszont túl kenetes magatartásommal nem riasztok-e tőle vissza másokat? Járulok-e évente többször szentgyónáshoz És minden szentmisén szentáldozáshoz? Pontosan érkezem-e vasár- és ünnepnapi misékre? Megvárom-e a mise végét? Mise alatt hol foglalok helyet a templomban? Félreértett alázatból olyan hátul, amennyire csak lehet, mert nem érzem át, hogy másokkal itt közösségben vagyok? Vagy (hacsak nem vagyok mozgássérült) udvariatlanul a pad szélén, akadályozva másokat? Járok-e hétköznap is misére? A miséken részt veszek-e a közösség imájában, énekében? Vállalok-e aktív szerepet a misén (pl. felolvasás)? Családom tagjaival időnként megbeszéljük-e a beszédben hallottakat? (Nem kritikai, hanem lelki szempontból). Hogyan alakítjuk a családi, közös imát? Imádságom kizárólag kérő ima vagy kötött imaszöveg, vagy próbálok-e Istenhez saját szavaimmal is fordulni, neki mindenért köszönetet mondani, vagy akár csak kis ideig a jelenlétére gondolni? Tudok-e a család előtt a jó Istentől hangosan is bocsánatot kérni? Imádkozom-e házastársamért és gyermekeimért külön-külön is? Szoktunk-e legalább néha közösen egy kis részt olvasni a Szentírásból? A felebaráti szeretet megnyilatkozik-e szavaimban és tetteimben családom, rokonaim iránt? Barátaim, munkatársaim iránt? Rosszakaróim iránt? Észreveszem-e saját környezetemben, hogy kik szorulnak testi-lelki segítségemre gyermekeket, öregeket, betegeket, magányosokat? Érzem-e, hogy kiket vagy kit bízott rám különösen is az Úr? Törődöm-e (az ajándékozáson kívül) keresztgyermekeimmel? Beszélgetek-e velük: érdeklődöm-e egyéniségük fejlődése iránt? Kész vagyok-e rugalmasan változtatni terveimen, ha másoknak szükségük van segítségemre? Van-e érzékem ahhoz, hogy észrevegyem mások ki nem mondott gondjait, és igyekezzem segítségükre lenni? Van-e lelkivezetőm? Nem élek-e vissza mások bizalmával? Tudok-e titkot tartani? Kerülöm-e beszédemben a közönséges, káromló, szitkozódó, gúnyolódó, trágár szavakat, kifejezéseket? Nemcsak családomban, de a munkahelyemen is, - még akkor is, ha ott ez a stílus? Könnyen és gyakran elvesztem-e önuralmamat? Kész vagyok-e másoktól bocsánatot kérni, és magam is kész vagyok szívből kiengesztelődni, még akkor is, ha valaki forma szerint nem kért bocsánatot?

Egyházközségem

Részt veszek-e valamelyik egyházközség munkájában? Igyekszem-e jó viszonyban állni papjainkkal, merek-e nekik szeretettel tanácsot adni? Meghívjuk-e őket néha asztalunkhoz, hogy közelebbről megismerjük egymást, és feloldjuk elszigeteltségüket? Törekszem-e arra, hogy legyen "nagyobb családom", szellemi hátterem, élő és bátorító közösségem? Részt veszek-e az egyházközségi programokon? (lelkinap, lelkigyakorlat, zarándoklat, templomban meghirdetett programok, kirándulás stb.) Bekapcsolódom-e valamelyik munkacsoport életébe, tevékenységébe? Csak néző vagyok, kritizálok, szeretetlen megjegyzéseket teszek ("saját fészkembe piszkítok"), vagy mindent megteszek, segítek, szeretek, hogy gyógyuljanak a sebek? Megköszönöm-e a közösségünkért fáradozók szolgálatát vagy csak "kritikus szemmel" nézem őket? Imádkozom-e minden nap egyházközségünkért, szenvedéseim, fájdalmaim felajánlom-e érte? Az anyagiak terén is - mivel önfenntartók vagyunk - magaménak érzem-e egyházközségünket? A munkában is lehet rám számítani? (templom és plébánia körüli munkák, takarítás? stb.) Önként jelentkezem?

Férjem - feleségem - házasságom

Tisztában vagyok-e azzal, hogy a tartós jó házasság nem magától értetődő, természetes dolog, hanem Isten természetfeletti segítségének köszönhető? Megteszek-e minden tőlem telhetőt e kegyelem kieszközlésére? Szoktam-e hálát adni Istennek a jó házasság kegyelméért? Szeretem-e házastársamat úgy, mint régen? Igyekszem-e neki még most is tetszeni, és szívében ébrentartani irántam való vonzódását? (Tudatában annak, hogy a "szerelem" más kezdetben, és ismét más 20-30 év múlva). Megemlékezünk-e házassági évfordulónkról (lehetőleg szentmisével) és egymás születés- és névnapjáról? Külső jelét is adom-e szeretetemnek? Megőriztem-e iránta az oltárnál esküdött hűséget? Nem tettem-e ki veszélynek ezt a hűséget könnyelmű flörtöléssel? Észrevesszük és megköszönjük-e egymásnak az apró figyelmességeket is? Érdekel-e házastársam munkája, előmenetele, és segítek-e neki, amennyire tehetem? Bátorítom-e, ha csügged? Elnézem-e emberi gyengeségeit, nem hánytorgatom-e fel azokat? Elismerem, észreveszem-e értékeit, lelki-szellemi-testi tekintetben egyaránt? Nem tartok-e vele haragot? Nem beszélem-e ki hibáit mások előtt? Nem akarom-e állandóan javítgatni? (Saját hibáimat pedig nem ismerem be.) Teljesen bízom-e benne, és nem vagyok-e rá féltékeny? Nem titkolok-e el előtte dolgokat, amelyeket joga van tudni? Nem döntök-e családi kérdésekben az ő megkérdezése nélkül, kivételes vagy sürgős eseteket nem számítva, vagy ha ő nem is igényli a döntést? Kedves vagyok-e rokonai iránt? Nem akadályozom-e, hogy lelkiismerete szerint éljen? Nem kifogásolom-e házastársamnál, ha házon kívül, hivatásszerű munkáját is szeretettel végzi? Nem vagyok-e munkájára féltékeny? Házaséletünkben nem utasítom-e vissza ok nélkül hitvestársam jogos kívánságát? Nem keresem-e önzőn csupán saját kielégülésemet anélkül, hogy neki is örömet akarnék szerezni? Ha erkölcsi kérdés merül fel házaséletünkben, kitől kérek tanácsot? Ha közöttünk nézeteltérés támadt, képes vagyok-e vele nyugodtan beszélni, higgadtan meghallgatni kifogásait, érveit? Ha házasságom megromlott, észreveszem-e saját hibáimat is ezzel kapcsolatban? Készen állok-e és megteszek-e minden tőlem telhetőt házastársi békénk helyreállítására? Gondolok-e néha komolyan az élet múlandóságára, és arra a lehetőségre is, hogy nem én, hanem házastársam hal meg előbb? Kész vagyok-e fenntartás nélkül a jó Isten kezébe tenni jövőnket? Házas szeretetünk megfelel-e Szent Pál szavainak? "A szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, Nem kérkedik, nem gőgösködik, Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, Haragra nem gerjed, a rosszat fel nem rója, Nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, Mindent eltűr, mindent elhisz, Mindent remél, mindent elvisel." (1Kor13,4-7)

Gyermekeim

Átérzem-e az édesanyai-édesapai hivatás nagyságát, szépségét? Azt, hogy a jó Isten munkatársa lehetek, amikor nemcsak életemet, de lelki-szellemi értékeimet is továbbadom? Tisztában vagyok-e azzal, hogy a szülői hivatás áldozatot, sok lemondást is jelent? Tudatosult-e bennem ez a felismerés házasságom kezdete óta? Szívesen vállalom-e ezt az áldozatot? Kényelemszeretetből, luxusigény miatt nem igyekszem-e kerülni a gyermekáldást? Csatádtervezésünkből nem hagytuk-e ki a Gondviselésbe vetett bizalmat? Törekszem-e magam továbbképezni nevelési kérdésekben? (Olvasással, tanácskéréssel, előadások hallgatásával, kisebb közösségekben kölcsönös megbecsüléssel.) Tisztában vagyok-e azzal, hogy gyermekem nevelése (vallási nevelése is!) már egész piciny korában kezdődik? Találok-e időt arra, hogy gyermekeimmel külön is beszélgessek, ezernyi kérdésükre válaszoljak? Törődöm-e érzelmi nevelésükkel? Kimutatom-e szeretetemet irántuk? Jó példát adok-e gyermekeimnek: önzetlenségben, igazmondásban, kötelességteljesítésben, másokért élésben? Következetesek vagyunk-e a nevelésben? Egységesen neveljük-e gyermekeinket hitvestársammal? A nevelési problémákat megbeszéljük-e egymással? Nem veszekszünk-e a gyermekek előtt? Vagy ha mégis veszekedtünk előttük, utóbb érzékeltetjük-e velük, hogy ennek ellenére a szeretet, egymás megbecsülése megmaradt? (Így legalább annyi haszon lesz belőle, hogy a gyermek megtanulja: szülei is gyarló emberek!) Törődöm-e azzal, hogy gyermekeim mit olvasnak. milyen filmeket néznek meg, mit néznek a tévében és mennyi ideig, kik a barátaik és játszótársaik, mikor jönnek haza esténként? Nagyobb gyermekeinket bevonjuk-e közös családi ügyek megbeszélésébe? Igyekszünk-e szellemi-lelki értelemben is "nagykorúvá", azaz érett, felelős emberré nevelni? Gondoskodunk-e arról, hogy valamilyen hitoktatásban részesüljenek? Igyekszünk-e gyermekeinknek megfelelő társaságot szerezni, főleg a velünk hasonló felfogású családok összefogásával? Gyermekeim iskolai eredményeinek értékelésénél figyelembe veszem-e képességeiket? Sikertelenségük, kudarcaik esetén mellettük állok-e és segítem vagy csak szidom őket? Bevezetjük-e gyermekeinket, egész kicsi koruktól kezdve fokozatosan az élet titkaiba? A nemi élettel kapcsolatos természetes és ártatlan érdeklődésükre igyekszünk-e egész őszintén, feszélyezettség nélkül felelni? Inkább elébe megyünk-e kérdéseiknek, semhogy velük egykorú pajtásaiktól kérjenek felvilágosítást, és megrendüljön a szülők iránti bizalmuk? Másnemű gyermekeinkkel is nyugodtan, természetesen és okosan tudunk-e a nemi életről beszélni? Egészségesen szemérmes légkör uralkodik-e családunkban, álszemérmes túlzások és prűdség nélkül? Önuralomra, edzettségre neveljük-e gyermekeinket? Nem adunk-e nekik e tekintetben rossz példát? (Dohány, alkohol stb.) Ha valami kérdésükre nem tudunk felelni, nem féltjük-e tekintélyünket attól, hogy ezt elismerjük? Nem akarjuk-e tekintélyünket azzal biztosítani, hogy gyermekeink előtt megjátsszuk a "mindentudót"? Tiszteletben tartom-e gyermekeim egyéniségét, akaratát? Ha velük nem vagyok azonos nézeten, tudok-e megfelelő, okos nagyvonalúságot tanúsítani? Rendelkezem-e a gyermekneveléshez feltétlenül szükséges humorral? Túlzott óvással, kényeztetéssel nem gátolom-e meg azt, hogy gyermekeim a későbbiekben el tudják viselni az élet kisebb-nagyobb kellemetlenségeit, csapásait? Ránevelem-e őket, hogy az étkezésben igénytelenek legyenek (mint mi, a szüleik), és ne legyenek válogatósak, kényeskedők? Igyekszem-e velük megértetni, hogy a család, a testvérek, a szülők korlátozott anyagi helyzete miatt sokszor le kell mondaniuk olyan játékokról, luxustárgyakról, utazásokról, amikben osztálytársaiknak esetleg részük van? Viszont: ráneveljük-e őket, hogy igényesek legyenek szellemi, kulturális értelemben? Tudjuk-e, hogy legjobb nevelés a saját példánk? Hitelesen mutatjuk-e be nekik, hogy életünk középpontjában Isten áll? Mi magunk is tisztelettel vagyunk-e saját szüleink és házastársunk szülei iránt? Türelmesen el tudjuk-e viselni idős szüleink emberi gyengeségeit? Igyekszünk-e gyermekeinket ránevelni a nagyszülők iránti szeretetre, szolgálatkészségre? Kifejezzük-e hálánkat a nagyszülők iránt, hogy sok mindenben segítségünkre voltak és vannak? Nem vagyunk-e velük szemben hálátlanok? Törődünk-e velük, támogatjuk-e őket anyagilag is? Ha - saját hibánkon kívül - rossz viszony állna fenn házastársam és szüleim közt, házastársam oldalán állok-e? Igyekszem-e saját szüleimet jobb belátásra bírni? Tisztában vagyok-e azzal, hogy ezzel ellentétes magatartásom házasságom békéjét veszélyeztetheti? Nem vetem-e gyermekeim szemére az esetleges hálátlanságot? Nem kívánok-e tőlük túlzott tiszteletet szüleik iránt? Tudom-e, hogy gyermekeikben a szülők megláthatják saját erényeiket és hibáikat?

Félúton /Iz 40,25-31/

Körülbelül most vagyunk az ádventi idő felénél. Remélhetőleg tettünk valamilyen elhatározást, s igyekszünk is azt megtartani. De ezen várakozás közben könnyen elfáradhatunk, könnyen feladhatjuk a harcot, s egyben elhatározásainkat. Könnyű még a nehéz dolgot is elviselni egy kis ideig, de a kevésbé nehezet is már sokkal fárasztóbb hosszú ideig.

Éppen ezért könyörögtünk ma így szentmisénk elején: „Istenünk, ne engedd, hogy gyöngeségeink letörjenek minket, míg mennyei Orvosunk érkezését várjuk.“ Ez legyen mindannyiunk kérése Istentől a mai napon. Erőt kérjünk, hogy ki tudjunk tartani. Hisz Istenünk, mint az olvasmányban is hallottuk, s talán már ezerszer tapasztaltuk, erőt ad a fáradtaknak, és gyámolítja a kimerültet... akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak…

Már a jövőre gondolva

Figyelmetekbe ajánlom 

plébániánk 2013-as, hajtogatós falinaptárát. 

Megvásárolható bármelyik templomunkban, imaházunkban (Ipolyvarbó, Nagykér, Kiskér, Szécsénykovácsi), 

illetve megrendelhető e-mailen, telefonon. 

Az elérhetőségeket megtaláljátok a főoldalon jobbra.

Ára 3€.

Folytatás - "Először csak nézd meg ezt a rövid videót..."

Hívják, de nem veszi fel. Egész életében elérhető volt, most meg nem válaszol. Mi történhetett? "A hegyimentők megtalálták annak a két hegymászónak a holttestét, akik most hétvégén tűntek el a Moncayón." Kirándulni ment a hegyekbe, és meghalt. 42 évesen. Róla szól ez a megragadó dokumentumfilm. Pablo Domínguezről, a katolikus papról, aki éjjel-nappali szolgálatot vállalt, aki ég és föld találkozási pontja volt, és ezt az emberek megérezték. A múlt tárul fel, hisz mindenki Pablóról beszél, mégis a jelen kérdéseire kapunk választ a szereplők szájából: Mi a boldogság? Lehet-e boldog, aki szenved? Van-e teljes élet? Mi a halál? 80 perc izgalom, 50 szereplő, spanyolos lendület, megragadó képek és zene, ráadásul nyomasztó légkör helyett derűs, őszinte, reménykeltő vallomások. Ez volt Pablo, és ilyen maga az élet.

Amint már korábban közzétettem, egy  "mozis-akcióra" hívok mindenkit. Megjelent "Az utolsó hegycsúcs" című keresztény film. Sokat elmond róla, hogy ennek a spanyol készítésű filmnek "hazai" fővédnöke maga Erdő Péter bíboros.

A mai vetítés, melyre mindenkit szeretettel várok, este nyolc órakor kezdődik a balassagyarmati Madách moziban. Aki velünk szeretne jönni: fél nyolckor indulunk a plébániáról (előre tessék szólni, hogy tudjuk, hogyan leszünk az autókkal). 

Kicsit bővebben a filmről:

Az utolsó hegycsúcs (La última cima) című film egy spanyol katolikus pap, Pablo Domínguez életét mutatja be, aki 2009-ben hegymászóbalesetben halt meg. A filmben megszólalnak családtagjai, barátai, tanárai, tanítványai, akik Pablóval kapcsolatos személyes élményeiket mesélik el, és megtudhatjuk róla, hogy olyan humoros, élettel teli személyiség volt, aki megtalálta a hangot gyerekekkel, fiatalokkal, idősebbekkel, hívőkkel és ateistákkal egyaránt.

A film rövid interjúk formájában felvillantja az utca emberének véleményét is olyan ma divatos előítéletekkel teli témákkal kapcsolatban, mint például a papság, egyház, cölibátus, gazdagság és az imádság.

Az alkotás nem ragad le Pablo személyénél, hanem a szereplők és az ő megnyilatkozásait bemutatva egyfajta képet kapunk arról is, hogy mi a boldogság, lehet-e boldog, aki szenved, van-e teljes élet, mi a halál… És mindezt megragadó képekkel, zenével, spanyolos lendülettel tárják elénk az alkotók.

A film már a premier hétvégéjén, ráadásul mindössze 4 kópiával elérte az első helyet a spanyol mozikra eső nézettséget illetően. Közel hatezer ember látta Juan Manuel Cotelo filmjét már akkor, amikor még csak 4 moziban ment a vetítés egész Spanyolország területén. Kétszeres nézőszámmal előzte meg a második helyen álló Szex és New York 2-t, és háromszor körözte le nézettségben a Perzsia hercegét és a Robin Hood-ot. (IMDb)

Miserend és hirdetések - Ádvent 2. vasárnapja

Ádvent második vasárnapja

„Nos, embertársam, hagyd abba egy kissé az elfoglaltságodat. Egy kicsit zárd ki magadból zsibongó gondolataidat. Tedd félre most nehéz gondjaidat, és hagyd későbbre súlyos kétségeidet. Szentelj egy kevés időt Istennek, és pihend ki magad nála kis időre.”

Az elhangzott szavak különösképpen időszerűek a mai napon, ezen az ádventi vasárnapon. Szent Anzelm püspök vetette ezeket a gondolatokat papírra, hogy figyelmeztesse a minden kor emberét: Állj meg, ember! Hagyd most abba elfoglaltságaidat! Állj meg, hisz talán azt sem tudod, hová sietsz annyira!

Az ádventi idő, melyből ez évben már eltelt egy hét, a várakozás időszaka. Mint arról egy hete elmélkedtünk, Krisztus eljövetelét várjuk. S Egyházunk arra int, hogy ilyenkor többet, s jobban imádkozzunk, hogy több és nagyobb jócselekedeteket vigyünk végbe. Az idei ádvent kezdetén így figyelmeztetett minket Jézus: „virrasszatok és imádkozzatok szüntelenül”! De vajon sikerült-e ezalatt az egy hét alatt virrasztanunk, s imádkoznunk, legalább egy kicsit többet, mint máskor? Virrasztani – tehát lelkünket megtisztítani a bűntől, és azt tisztán tartani. Imádkozni – tehát a szokottnál több időt szánni Istenre, ha csak napi 10 perccel is. Szakítottunk rá időt? Mert az idő nem jön csak úgy, ha nem szakítjuk. Ugyanis ha azt várjuk, hogy majd csak lesz valahogy egy kis plusz időnk, valami fölösleges időnk az ádventben, amit Istenre tudok majd szánni, akkor bizony nagyon sokáig fogunk várni. Egy nap ádventben is csak 24 óra, tehát 1440 perc, úgy, mint máskor. Így ha én meg akarom tartani pl. a napi 140 percet a családra, 120 percet a tévére, 60-at az internetre, 480-at a munkára, ugyanennyit az alvásra, 60-at az evésre, 100-at a pihenésre, akkor az imádságra marad pontosan 0 perc 0 másodperc. Nem lesz több időnk, ha valami másból nem veszünk el!

A szentmise elején együtt imádkoztunk ezekkel a szavakkal: „Nevelj minket Istenünk, hogy e világi elfoglaltságaink ne akadályozzanak találkozásunkban Szent Fiaddal.”

Valami másból, valami más elfoglaltságból kell tehát időt elvenni, hogy ezt Istenre tudjuk szánni. Egy percet az alvásból, egyet a munkából, hármat a tv-ből, internetből… s máris összejön az idő Istenre, s máris meg tudunk állni, félre tudjuk tenni nehéz gondjainkat, s „ki pihenhetjük magunkat” Istennél.

Nagyon fontos, hogy ha most valamilyen elhatározást teszünk az ádvent még ránk váró idejére, hogy ez az elhatározás ne csak általános legyen, ne csak annyi, hogy „jó, majd akkor jobb leszek, jó, majd akkor többet fogok imádkozni”… Nagyon fontos, hogy konkrét, tárgyi elhatározás legyen. Mondjuk most meg, határozzuk most meg, mi lesz.  Pl. hogy naponta fogom a Szentírást olvasni 5 percig, minden reggel tartok 10 perc elmélkedést, 5 perccel előbb jövök minden szentmisére, hogy jobban rá tudjak készülni”…

 „Nos, embertársam, hagyd abba egy kissé az elfoglaltságodat. Egy kicsit zárd ki magadból zsibongó gondolataidat. Tedd félre most nehéz gondjaidat, és hagyd későbbre súlyos kétségeidet. Szentelj egy kevés időt Istennek, és pihend ki magad nála kis időre.”

A Boldogságos Szűz Mária szeplőtelen fogantatása - vigília

Alighogy elkezdtük öt nappal ezelőtt az új egyházi évet, már több „szentes“ ünnepünk is volt – hétfőn egyházmegyénk védőszentjét, Xavéri Szent Ferencet, tegnap kedvelt szentünket, Szent Miklóst ünnepeltük. Ma pedig már a Szűzanyára irányítjuk figyelmünket, tekintetünket – őt ünnepeljük. De biztosak lehetünk, így van ez rendjén, ugyanis kell, hogy gyakran álljanak előttünk szent elődeink, mint követésre szánt-, és követésre nagyon is lehetséges példaképeink. Találóan fogalmazta meg Szent Bernát: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk.“ Fiatal gyermekeink sokszor popsztárokat, élsportolókat, színészeket választanak példaképül. De a legtöbbször gyorsan kinőnek belőlük. Nekünk azonban itt vannak szentjeink, akikből soha nem növünk ki, mert egész életünkön keresztül buzdítanak, példát adnak és közbenjárnak értünk.

Ma az olvasmányban nem véletlenül az első emberpár bűnéről, annak következményeiről hallottunk. Tudnunk kell ugyanis, mi is az a szeplő, amitől Szűz Mária mentes, szeplőtelen volt. Erkölcsi, bibliai és vallási értelemben a szeplő nem egy szépséghiba, hanem a bűn képe, a bűnt jelenti. S ebben az értelemben az áteredő bűnt, amely minden embertől elveszi a kegyelem állapotát, elveszi az örök életet. Szűz Mária ettől a szeplőtől, ettől a bűntől volt mentes. Isten kiemelte őt közülünk, bűnösök közül, öröktől fogva kiválasztotta a legszentebb istenanyaságra.

Szűz Mária tehát, kinek ünnepét üljük ma, úgy született, hogy nem volt rajta az áteredő bűn. Állandóan bűntelen, állandóan szent volt. Ezért ő az első a szentek között, ezért jár neki más, megkülönböztetett tisztelet a szentek között. Ezért van neki sokkal több ünnepe az egyházi év folyamán, mint a többi szentnek. Ezért jöttünk ma el ide és ezt ünnepeljük: Hogy Isten Szűz Máriát megóvta minden bűntől. Ezt jelenti a mai ünnep: Szűz Mária szeplőtelen fogantatása.

De ahogy az elején Szent Bernát tanított mondta: „Kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk.” Nem elég megemlékezni erről az eseményről, nem elég ezt megünnepelni, énekelni róla. Segítségével fel kell emeltetnünk. Fel kell, hogy keltse bennünk újra a vágyat azon állapot után, melyben az ősszülők voltak a paradicsomban, s melyben Mária is volt. A bűn nélküli állapot, mikor az ember szinte Istenhez van nőve, Istennel van – mindig. Melyben nincs bűn, ami elszakítana Krisztustól, így nincs sem fájdalom, se halál. Csak az Isten, kinek jelenléte végtelen örömmel tölt el.

Számunkra biztos, nem tűnik reálisnak, valószerűnek ez az állapot. Itt a földön sosem fogjuk elérni. De kell, hogy vágyódjunk rá, hogy legyen motivációnk, mert ha az Úr látja bennünk ezt a vágyat, akkor megadja kegyelmét, s földünk megtermi gyümölcsét. Azaz irgalmából befogad minket örök országába.

A szeplőtelen Szűz Mária példája ösztönözzön, s emeljen fel, hogy majd vele együtt örvendezhessünk – azon a helyen, melyet Isten azoknak készített, akik szeretik őt.

Először csak nézd meg ezt a rövid videót...

aztán kattints ide.

Ádventi mesterünk /Iz 55,6/

Ezt az ádventi várakozást, melyben ma is élünk már nagyon sokan átélték az emberiség történelmének folyamán. Egészen az ősszülőktől, akiknek az Isten megígérte a Megváltót az első bűn után, a pátriarkákon keresztül, az ősatyák, a választott nép – mind várta a Megváltót. S miután először eljött – gyermekként, a keresztények már teljes bizonyossággal várják második eljövetelét annak, akit már 2000 éve megismerhettek. Mi már pontosan tudjuk, kit is várunk, ki az a Megváltó.

Így mai várakozásunkban nem vagyunk egyedül. Vannak nagy mestereink, akik már végigjárták ezt az ádventi utat. Akik jól, hűségesen végigjárták, s megkapták jutalmukat. Az egyik legnagyobb ádventi vezetőnk maga Izajás próféta. Ő adja naponta szánkra e szavakat is: „Harmatozzatok, égi magasok…” Ma pedig az ő buzdítását hallhattuk az Allelujás versben: „Keressétek az Urat, amíg rá nem találtok.”

Izajás tapasztalatból tanítja ezt nekünk, hisz ő is várt az Úrra, kereste az Urat, aki végül megtalálta, s benne élte le földi életét. Tanuljunk szent elődeinktől, akik az egész ádvent folyamán példájukkal, a szentmiséken felolvasott szentírási szavaikkal oktatnak minket, és vezetnek a helyes útra.

Kinek az érdeme? /Mt 15,29-37/

Az, hogy ma eljöttünk a szentmisére, kinek az érdeme? Vajon a miénk? Hogy miért ez a kérdés? Nézzük meg a mai evangéliumot.

Úgy tűnhet, a népsokaság volt az, aki közeledni akart Jézushoz, hisz így olvastuk: „Nagy sokaság jött hozzá“. Így – gondolhatnánk – az ő érdemük, hogy Jézust hallgathatták. De emlékezzünk vissza az ezt megelőző történésre: „Jézus a Galileai-tengerhez érkezett.“ Azaz: Jézus volt  a kezdeményező, aki nem maradt otthon, hanem önszántából a nép közé ment, hogy taníthassa, nevelhesse őket. Ő kezdett el közeledni.

A mai evangélium gönyörűen szemlélteti azt a tényt, amit sokszor nem veszünk figyelembe, amelyre sokszor nem figyelünk oda, s nem is tudatosítunk: minden jóttetünknél, minden imádságunknál az Isten az, aki először lép. Ő sugallja Szentlelkéből a jóra való készséget, a meghívást, a késztetést a jóra. Így minden jótettünk, minden imádságunk csupán válasz Istenünk hívására.

Ezt is meg kell értenünk ebben az ádventi időben, hogy folytonosan lássuk, érezzük kicsinységünket. Így látjuk be igazán: milyen fontos számunkra Urunk eljövetele, aki a megváltásunkat hozza.

Könyörgések Marián püspökatyánkért

Néhány könyörgés magyarul, melyek közül egyet mindig be kell iktatni a hívek könyörgésébe:

Egyetemes könyörgések új főpásztorunkért,

Marián püspökatyáért

(Minden szentmisén az egyetemes könyörgésekbe

be kell illeszteni egyet a következő fohászok közül.

Sorrendben a 2. helyen legyen.)

a)  Istenünk, add, hogy Marián püspökatyánk életszentségével elnyerje tetszésedet, s hogy apostoli buzgalommal és szeretettel gondoskodjon népedről.

b) Urunk, adj püspökatyánknak bölcsességet, hogy felismerje minden rábízottja szükségét, és elvezesse őket hozzád.

c)   Jézusunk, köszönjük, hogy meghallgattad könyörgéseinket és nekünk ajándékoztad Marián püspökatyát; kérünk, töltsd el őt Szentlelked ajándékaival, hogy szolgálata áldás legyen egyházmegyénknek, és a te nagyobb tiszteletedre és dicséretedre szolgáljon.

d) Jézus, Jó pásztor, add, hogy Marián püspökatyánk tanítson minket az evangélium szerint élni, és élete tanúbizonyságával mutassa nekünk a hozzád vezető utat.

e)  Erősítsd meg kiválasztottadat, Marián püspökatyánkat lelkipásztori szolgálatában, hogy képes legyen utánad menni, bárhová mész.

Ádvent első hete

Az igazi kicsinyek /Lk 10,21-24/

„Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és a kicsinyeknek jelentetted ki.“ Ezekkel a szavakkal imádkozott Jézus. Gyönyörűen kifejezik Isten – számunkra sokszor érthetetlen –  szándékait. Azoknak mutatja meg magát, azoknak adja a legtöbb kegyelmét, akik beismerik kicsinységüket, bűnösségüket, tehetetlenségüket. Akik nem csak álszent módjára mondják magukat kicsinek, de valóban beismerik azt.

A Megváltó eljövetelére várunk, aki a megváltást hozza. De ahhoz, hogy eljöjjön, be kell ismernünk, be kell látnunk, mennyire szükségünk van rá. Bűneink miatt, melyekkel Istenünket bántjuk, ki kell engesztelnünk az Istent. De mi nem vagyunk rá képesek, hisz naponta csak újabb és újabb bűnöket szülünk. Vegyük észre ebben az ádventben: egyedül az Istenember az, aki ki tudja engesztelni az Istent a mi nevünkben, hogy bocsánatot tudjanak nyerni bűneinket.

Várjuk Urunkat, megváltásunkat hozza.

Xavéri Szent Ferenc

A besztercebányai egyházmegye védőszentje, Xavéri Szent Ferenc a 16. században élt, s megismerkedett egy másik szenttel, mégpedig Loyolai Szent Ignáccal. Együtt alapították meg a jezsuiták rendjét, mely mindmáig nagy tiszteletnek örvend, és a szent tudományok továbbadásának, a tanító munkának szenteli tevékenységét – több ezer papot, szent életű embert adott már az egyháznak.

Micsoda találkozás lehetett az, amikor a két szent találkozott. Nem voltak egyformák sem természetben, sem tulajdonságokban. Mégis nagy munkát, Istennek tetsző munkát vittek véghez – ugyanis egy célért küzdöttek. Isten országának építése volt mindkét szent életének célja.

Adventi utunkon, melyet tegnap kezdtünk el, lássuk meg a másikban azt a jót, a jó célt, amiért küzd. Ne csak a kevésbé tetsző tulajdonságait nézzük, hanem azt, miért van itt ő is a templomban. Hamar rájövünk, hogy ugyanazért, amiért mi. Tehát egy a célunk, ezért fogjunk össze – mindenekelőtt mi, keresztények, s együttes erővel, egymás segítve haladjunk ma ádventi utunkon, s minden nap Istenhez vezető utunkon.

Miserend és hirdetések - Ádvent 1. vasárnapja