Szent István király

Augusztus 20. minden évben az egyik legnagyobb magyar ünnep. Az ilynekor szokásos nagyszabású rendezvények, tüzijátékok, ünnepi műsorok mutatják, hogy ez a nap a mai kaotikus világban sem veszít fényéből, pompájából. Az anyaországban és annak határain túl is százezrek-milliók ünneplik Szent István királyt. Pedig a legtöbb ember igen keveset tud róla. Az ő élete-, annak gyümölcse, munkássága, érdeme ugyanis leírhatatlan. Mégis, a mai nap egyik imádsága (vigíliás vesperás) egyetlen mondatban össze tudja mindezt foglalni, mikor így fogalmaz: “Két talentumért cserébe kétszer kettőt forgatott, hoz Urának öt helyébe kétszer öt talentumot.”

Szent István király itt a Kárpát-medencében a 10-11. században Magyarország királyaként élt és vált szentté. Jól ismerjük a Szentírásból Jézus talentumokról szóló példabeszédét. Szent István “Két talentumért cserébe kétszer kettőt forgatott, hozott Urának öt helyébe kétszer öt talentumot.” A szó nemes értelmében kihasználta élethelyzetét, kihasználta korát, kihasználta azt a földet és azokat az embereket ahol és akikkel élt, hogy valami nemeset, szentet, maradandót hozzon létre. Kihasználta tehetségét, felhasználta talentumait. Hogy pontosan mi mindent tett? Arról talán hónapokat  lehetne beszélni, vannak arról könyvek, tanulmányok, előadások... Mégis egy a fontos: “Két talentumért cserébe kétszer kettőt forgatott, hoz Urának öt helyébe kétszer öt talentumot.”

Talán mi is keveset tudunk Szent István királyunkról. De nekünk, ma, követendő példának ennyi elég lehet.

Szent férfiak

A mai szent zsolozsmát a szent férfiakról imádkoztuk – énekeltük. Ma ugyanis Szent Bernát apátot ünnepeljük, de egyben már Szent István, első szent királyunk előestéje is van. Így két szent tiszteletére is szólt ma a zsolozsma hangja. Ezzel kezdtük: „Az igazak tanácsában s gyülekezetében nagy az Úrnak műve.” Mit jelent ez?

A Biblia „igaz embernek” a szenteket hívja. Az igazak tanácsa és gyülekezete tehát a szentek serege. Mert éppen a szentek életében mutatkozik meg leginkább Isten műve, Isten tevékenysége – az, mikor a bűnös ember együtt tud működni Isten kegyelmével. Hisz gondoljunk csak bele: egyetlen szentünk sem volt bűntelen ember, de mégsem beszélünk az ő bűneikről, mert azok mellett annyi jót tettek, hogy óriási fölénybe került náluk a jó, a szent, az Istennek tetsző. S ahogyan Szent Pál tanítja (elsősorban saját életéről): „Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” /2Kor 12,9/

Nagy az Úrnak műve szentjei életében. Mi is azért imádkozzunk és dolgozzunk, hogy a mi életünkben is minél inkább megynyilvánuljon Isten ereje és Isten kegyelme.

Szent Ilona

Mai szentünk életéről, Szent Ilonáról nagyon sok legenda és csodás elbeszélés maradt ránk, melyekből azonban nehéz megállapítani, melyik történet melyik része igaz, s melyik csak az emberi fantázia szüleménye. De nem is ezért kutatjuk és olvassuk szentjeink életét, hogy ezt eldöntsük. Nem az a lényeg, hogy minden pontosan úgy történt-e, ahogyan az le van írva.

Ami biztos, hogy Szent Ilona példaszerű keresztény életet élt az erények és az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Császárnő létére gyakran egyszerű ruhában vegyült el a hívők között, így vett részt a szentmiséken, s így segített anyagilag és kétkezi munkájával a szegényeken, rászorulókon.

Így ma újra egy olyan élet szent megélése tárul elénk, amelyet talán mi is élünk. Szent Ilona nem mint császárnő akart segíteni az embereken, nem úgy, hogy közben mindenki tudja, ki is ő. Hanem elvegyülve a tömegben, „ismeretlenül” tette a jót. Talán minket sem tartanak különlegesnek, s sokak szemében csak egy átlagos ember vagyunk. Ez azonban nem akadály a jó megtételére. Sőt a mai szent életpélda bizonyítja: ez egy kiváló alkalom, hogy a jót megtegyük így ismeretlenül-, a viszonzás elvárása nélkül is. De ne féljünk, Istenünk a rejtekben is lát minket, és ő jutalmaz majd meg… Az örök élettel. Ez ösztönözzön, ez legyen a motivációnk.

Hát akkor ki? /Mt 19,23-30/

„Hát akkor ki üdvözülhet?” – kérdezték az apostolok Jézus kemény szavait hallva. Pedig Péter és a többi apostol tényleg mindenüket – családjukat, előző életüket, munkájukat, otthonukat – elhagyva követték Jézust, a legszorosabb munkatársai lettek Jézusnak, de mégsem lehettek biztosak abban, hogy üdvözülnek, hogy a mennybe jutnak. S ezeket hallva – ha komolyan gondoljuk életünket – mi is feltehetjük a kérdést: akkor ki üdvözülhet?

Saját erejéből tényleg senki. Ugyanis nem vagyunk képesek teljesen bűn nélkül élni, mert mindannyiunkban ott van megromlott emberi természetünk, ami miatt sokszor nem egyezik a vágyunk és az akaratunk – ezért követünk el bűnt. Mégis van, aki üdvözülhet: az, aki kudarcai ellenére sem esik kétségbe, mert mindenek felett bízik Isten jóságában és Isten irgalmában.

Miserend és hirdetések - Évközi 20. vasárnap

Nagyboldogasszony

Nagyboldogasszony, a Boldogságos Szűz Mária mennybevételének napja és ünnepe. Keveset tudunk erről az eseményről – nem ismerjük a  körülményeit, pontos részleteit. Amit azonban tudunk biztosan, azt ünnepeljük: Szűz Mária „földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe” (MD). Nem tudjuk, hogy pontosan mi történt Mária élete végén, hogyan is történt a mennybe való felvitetés. Azt azonban tudjuk, hogy Szűz Mária élete a mennyben teljesedett be. A menny az ő életének mintegy következménye volt (Horváth István Sándor). S így biztosak lehetünk abban is, hogy Szűz Mária halála, vagy elszenderülése nem valamiféle törés volt élete végén, nem valami teljesen új, teljesen más, hanem éppen ellenkezőleg. Szűz Mária mennybevétele éppen hogy a folytatása volt földi, de mindvégig istenes életének.

Aki az Istennel él a földön, annak a halállal nem egy teljesen új élet kezdődik, hanem a már itt megkezdett élet tökéletes beteljesedése. Az öröm, a béke, a boldogság, a szeretet teljessége. Aki viszont Isten nélkül él, az a halál után sem jut el az Istenhez, nem éli meg a végtelen boldogságot, a beteljesedést. Abban egy örökkévalóságon át megmarad a már soha ki nem elégíthető vágy a boldogság után – de a legkisebb remény nélkül. Az örök kárhozat ugyanúgy az ember, de az istentelen ember éföldi letének folytatása, következménye. S annak a halál nem valamiféle vég, mikor mindennek vége. De a véget nem érő fájdalom, gyötrődés és szenvedés kezdetet, beteleljesülése – a legkisebb enyhülés nélkül. Isten mentsen meg minket ettől.

Ma délelőtt egy falumbeli jó ismerősöm temetésén vettem részt. S a mai ünnep fényében a temetés alatt arra gondoltam, hogy a nagy fájdalom és gyász mellett minden hívő ember halála egy örömünnep is. Mert a halál nem a vég, hanem „csak” egy átmenet a földiből az örök életbe. S ha valaki igazán hívő – nézzük csak a Szűzanya példáját –, akkor ez a nap nem gyászként, de ünnepként marad meg bennünk. Mert valójában az is. Hisz olyankor a hívő ember eléri élete célját: Istent, az üdvösséget.

Éljünk állandóan az Istennel, őt keressük, s különösen ma, az ő Szent, mennybe fölvett Édesanyjának ünnepén imádkozzunk, hogy olyan életünk és olyan halálunk legyen, melynek következménye és folytatása az itt megkezdett istenes élet véget nem érő beteljesedése.

Ma újra tekintsünk fel templomunk mennyezetére, ahol a mai nap eseményét és történését szemlélhetjük. S e gyönyörű freskót látva szítsuk fel szívünkben a vágyat, hogy mi is oda fel, a szent városba, a mennyei Jeruzsálembe vágyódjunk. S ha bármilyen nagy gond, nehézség vagy harc terhe erőt vesz rajtunk, mindig, gyakran nézzünk fel oda, lebegtessük meg szemünk előtt a célt, mely azoknak osztályrésze, kik az Istenért mindenre képesek. Imádkozzunk és énekeljünk gyakran a mennybe fölvett Nagyboldogasszonyunkhoz:

„Szűzanyám, Hozzád akarok menni, hogy az égben ott legyek Veled.

Jól tudom bár, hogy odakerülni szenvedések nélkül nem lehet.

Jó Anyácskám, nyerj nekem kegyet, hogy szenvedjek Jézussal s Veled.

Szűzanyám, Hozzád akarok menni, vedd magadhoz mennybe gyermeked!”