Assisi Szent Klára

Ma szentünk, Assisi Szent Klára – mint a nap könyörgésében hallottuk – a szegény és alázatos Krisztust követte életével. Úgy próbált élni – nem is kis sikerrel –, ahogy Jézus élt a földön. Felismerte, hogy ez a mennybe vivő út – a krisztusi magatartás.

Mi is ezért igyekezzünk minden nap egy kicsivel jobban megismerni Urunkat a szentmisén, a Szentírásból, hogy így megtudjuk, mit is-, hogyan is kell követnünk. A mai evangéliumban is jobban megismerhettük Jézus gondolkodását és tetteit. Kövessük őt.

Miserend és hirdetések - Évközi 19. vasárnap

Évközi idő tizenkilencedik vasárnapja

Reményik Sándor, a neves erdélyi költő írja egyik jól ismert versében:

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.

Az éjtől reggel, a nappaltól este,

A színektől, ha szürke por belepte,

A csöndtől, mikor hang zavarta fel,

A hangtól, mikor csendbe halkul el...

Igen különös nézet ez a világra, az életre, de mégis valós meglátás: Az életünk tele van olyan pillanatokkal, amelyek elmúlnak, és soha nem térnek vissza. Ahogy folytatja a költő:

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,

Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,

Elfut a perc, az örök Idő várja,

Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.

Életünk egyetlen perce sem tér vissza. Éppen ezért olyan fontos, hogy minden egyes pillanatot a lehető legjobban, legteljesebben használjunk ki.

A mai evangéliumban Jézus is búcsúzik. Elbocsátja  a tömeget. És itt álljunk meg egy pillanatra: hogyan búcsúzik Jézus? Nem tudjuk, mit mond a népnek, nem tudjuk, hogyan küldi el őket. De nem is ez a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy mit hagyott Jézus az emberekben. Hogy milyen volt a Jézussal eltöltött idő. Mi pedig emlékszünk a múlt vasárnapról: Jézus betöltötte mind testi-, mind lelki vágyaikat. Azok az emberek örömmel és boldogsággal a szívükben távoztak el Jézustól. Ő ugyanis mély nyomot hagyott bennük, a legnagyobb szeretetét mutatta, adta nekik. És ezen a ponton kell gondolkodnunk: Csak ezen az elmúlt héten mennyi emberrel találkoztunk...és mi mit adtunk nekik? Hogyan távoztak tőlünk, hogyan búcsúztunk tőlük? Olyanok legyünk, mint Krisztus Urunk, aki mindig szeretet adott az embereknek. Hogy a velünk való találkozás a másik emberben szeretetet hagyjon. Erről írja Mécs László:

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás.

Minden kereszténynek ez a küldetése, hogy fényt, szeretetet hagyjon maga után – azokban, akikkel találkozik. Ma ezt tanuljuk meg Urunktól, és szítsuk fel magunkban ezt a vágyat. Hogy ha mi mindig búcsúzunk is, de az elváláskor egyre több legyen a szeretet azokban, akikkel találkoztunk.

Az élet örök búcsúzás.

Ó bár csak tudnánk távozáskor

fényt hagyni, mint a Messiás,

belészeretni az szívekbe,

apostolokba, mártírokba,

hogy átadják a századoknak,

a századok az ezredeknek!

Fényt hagyni, mint a Messiás!

Vagy legalább, mint az anyák,

kik egyre jobban megragyognak,

minél sötétebb lesz az éj,

és minél jobban porlanak

a bánat-barna hant alatt.

Fényt hagyni, mint a jó anyák.

Vagy legalább is, mint a Nyár,

amely almákba és diókba

szerette édes álmait,

és édességével világít

a hosszú, hosszú tél alatt.

Fényt hagyni, mint a drága Nyár.

Vagy legalább is, mint a Nap,

melyet elnyelt az alkonyat,

de a legbúsabb éjben is

világít még a gyöngyvirágban,

a liliomban, mécsvirágban.

Az életünk olyan tünékeny.

Ó szent fényt hagyni volna jó!

Miserend és hirdetések - Évközi 18. vasárnap

Évközi idő tizennyolcadik vasárnapja

Úgy hívjuk ezt a mai közkedvelt, evangéliumi történetet, hogy csodás kenyérszaporítás. Azonban azt is tudjuk, hogy történelmünk eseményeinek a főszereplője mindig – az Isten mellett – az ember. Valójában ugyanis sosem egy-egy csodás helyet, eseményt ünneplünk, hanem mindig azokat az embereket, akik valami különlegeset tettek: akik harcoltak, akik életüket áldozták, vagy akik valami nagy dolgot vittek véghez. A csodálatos kenyérszaporításnak is a két főszereplője Isten, és az emberek.

Amint az evangélium elején hallottuk, Jézus egy „kietlen helyre” ment, s oda követte őt a több ezer ember. Hallgatták Jézus tanítását, aki a tanítás mellet egyben meg is gyógyította betegeiket. Majd – habár már beesteledett – a nép nem ment haza. Ott maradt a kietlen helyen – minden étel, ital, létszükséglet nélkül. Micsoda bátor, és Istenben bízó emberek voltak! Elég volt nekik Isten szavát hallgatni, s nem törődtek azzal, mit fognak enni, hol fognak aludni... Mai szemmel talán azt mondanánk: felelőtlenség, őrültség... És mégis: ők jártak jól, nekik volt igazuk, ők voltak az igazán boldogok, mert Isten a többi vágyukat is kielégítette mindazoknak, akik szavát hallgatták, rá figyeltek. Hiába van a mai szuper-modern kor emberének annyi mindene: ha nincs Istene, ha nem figyel Istenre, mindene hiába. Erre tanít minket a mai igeliturgia: Izajás próféta által is így szólt az Isten: „Hallgassatok ide, figyeljetek rám, akkor jó ételt esztek, és kövér falatokban lesz részetek”. Számunkra a jó étel és a jó ital már többet jelent: merészebb vágyaink beteljesülését. De az evangélium utolsó szavai éppen ezzel kapcsolatban jegyzik meg: nem csak, hogy mindenki evett és jól lakott, hanem még „tizenkét kosár lett tele a kenyérmaradékokkal”. Isten ugyanis nem annyit ad, hogy éppen elég legyen. Sokkal többet – ő saját magát adja, az ő végtelenségét. Annyit, amennyit már nem is vagyunk képesek befogadni. Túlárad az ő jósága! Mécs László írja egyik versében: 

„Egy kanál csak kanálnyit meríthet a tengerből, 

egy jánosbogár csak bogárnyit csenhet a napfényből, 

én ember vagyok s csak embernyit meríthetek Istenből!”

Irányítsuk tekintetünket naponta Istenre, tárjuk ki szívünket: ő minden vágyunkat be tudja, és be is akarja tölteni! Bízzunk benne!

Miserend és hirdetések - Évközi 17. vasárnap

Évközi idő tizenhetedik vasárnapja

„A mennyek országa olyan, mint a földbe rejtett kincs (...);A mennyek országa olyan, mint amikor egy kereskedő igazgyöngyöt keresett (...);A mennyek országa olyan, mint amikor a hálót a tengerbe vetik...” A mennyországról tanít ma Urunk. Három példázatot is hallottunk tőle, amellyekkel közelebb akarja hozni hozzánk azt a mennyet, melyről igaz, egy más helyen azt olvassuk: „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, kik őt szeretik”. Az egyik oldalon el sem tudjuk képzelni, a másik oldalon viszont egyenesen arra buzdít, késztet, ösztönöz minket Istenünk, hogy gondolkodjunk rajta. Vajon miért? Miért kellene valami olyan dolgon törni az agyunkat, amit úgysem érthetünk meg?

Talán azért, hogy vágyódjunk rá. Mert az ember csak az után tud vágyakozni, amiről tudja, hogy létezik, s amiről (ha nem is tudja pontosan, de) sejti, érzi, hogy nagyon jó, s hogy az az, ami őt boldoggá teheti. Hisz csak az után vágyódunk, amit valamennyire ismerünk, amit sejtünk, hogy milyen lehet. És mindenki vágyódik valami után...

De vannak vágyak, amelyek már teljesültek – de mégsem lettünk felhőtlenül boldogok. Ez pedig azt támassza alá, amiről Szent Ágoston tanít: nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk. Egyedül Isten, s így egyedül az ő országa, az ő országába való eljutás teljesítheti és töltheti be minden vágyunkat.

Az elmúlt napokban kaptam egy csodálatos üzenetet, smst, amely – személy szerint – bennem igen megerősítette a mennyországba való eljutás vágyát. Valaki így látja a mennyet, s így írta: Itt a földön valami csodálatosat megálmodunk, ott pedig mindezt megtapasztaljuk. Tényleg gyönyörű meglátás. És milyen igaz. Mert keveset tudunk a mennyről, de azt igen, hogy ott minden vágyunk teljesül. Éppen ezért merjünk nagyot álmodni, mert ott a legmerészebb álmunk, legnagyobb vágyunk is teljesülni fog. És ha ezt tartjuk szemünk előtt, akkor mindenre képesek leszünk, hogy oda eljussunk. Ez lehet talán a legnagyobb motiváció. S így válhat a mennyország a sajátunkká, a miénkké. Nem egy közhellyé, hanem olyanná, mint pl. az otthonunk, amely a miénk. Hiába, hogy az is csak ugyanannyi falból áll, mint a szomszéd háza, de mégis más, mert a miénk. És azért szeretjük, mert a miénk.

Mécs László írja le egyik versében, hogy sétálva az erdőben meglátott két szép, fehér tehenet. S azon gondolkodott, miért, mitől is olyan szépek. S ekkor találkozott a jószágok gazdájával, akitől meg is kérdezte: „Mitől olyan szép e két fehér tehén?” A paraszt pedig csak annyit mondott: „Hát a miénk”. Mert a miénk. Mert ami a miénk, azt szeretjük, s attól, a szeretettől valóságosan megszépül! Így folytatja versét:

„Megszépül minden, ha valakié.

Be szép egy kiskert, ha valakié!

Be szép egy asszony, ha valakié!

Be szép a szívünk, hogyha szeretik!

Be szép az ország, hogyha szeretik!

Megszépül minden, hogyha szeretik!”

S így, ha így sajátunkká, miénkké tesszük a mennyországot, akkor annyira megszépül, hogy tényleg mindenünket odaadjuk érte, mint a kereskedő, aki egy nagyon értékes igazgyöngyöt talált, s eladta mindenét, hogy azt megszerezze.

"Kiben Krisztus szerelme élt" - Szent Mária Magdolna

Szent Mária Magdolnát ünnepeljük ma – róla, és a feltámadt Jézus találkozásáról szólt az evangélium is. S ezzel az evangéliumi résszel kapcsolatban egy másik szentünk, Nagy Szent Gergely pápa tanítja: „Miután Mária Magdolna Jézus sírjánál járt, és nem találta ott az Úr testet, úgy vélte, hogy elvitték azt a sírból, és jelentette a tanítványoknak. Ezek elmentek vele a sírhoz, megnézték azt, és ők is arra gondoltak, hogy úgy áll a dolog, amint az asszony mondta. Rögtön hozzáteszi az evangélium: A tanítványok aztán visszatértek övéikhez. És így folytatja: Mária pedig ott állt a sír előtt, és sírt. El kell gondolkoznunk azon, hogy ennek az asszonynak a lelkében milyen nagy szeretet lángolt; a tanítványok ugyanis hazamentek, ő azonban el nem mozdult az Úr sírjától. Mivel nem találta, kérdezősködött utána, sírva kereste; izzott benne a szeretet, és lángolóan vágyódott az elvittnek hitt Krisztus után. Ezért volt az, hogy egyedül ő látta meg akkor az Urat, mert ott maradt, hogy keresse. Ebből láthatjuk, hogy az állhatatosság adja meg a jó cselekedetnek az igazi értékét. Az Igazság (Szentírás) szava is megerősíti ezt: Aki mindvégig kitart, az üdvözül.”

Többek között ezt tanítja nekünk mai szentünk, hogy nem elég a jót akarni, hanem állhatatosan, kitartóan kell azt megvalósítani – akkor válnak tetteink gyümölcsözővé. Imádkozzunk Mária Magdolna himnuszának szavaival, hogy effajta szent, töretlen, állhatatos vágy lobogjon a mi szívünkben is:

Caravaggio: Mária Magdolna

Ó, Magdalában nyílt virág,

kiben Krisztus szerelme élt,

kérd, hogy bennünk is égi láng

gyullassza fel a szív tüzét!