"Az én hibám" /Lk 19,1-1/

A tegnapi evangéliumban egy vak koldusnak kellett leküzdenie az emberek állította akadályt. A mai evangéliumi szereplőnek azonban nem az emberek voltak az igazi akadály, inkább az ő saját „méretei”, az ő tulajdonsága, hogy alacsony volt – így nem láthatta Jézus.

Szent Lukács evangélistának köszönhetjük ezt a gyönyörű leírást, melyben Zakeus a saját elégtelenségét győzi le.

Nem csak az emberek állíthatnak akadályt az elé, hogy Istennel találkozzunk. Ugyanúgy lehet ez a mi hibánk is, a mi elégtelenségünk, vagy „hendikepünk“. De a mai példából látjuk, milyen következményekkel jár, ha leküzdjük magunkat: maga az Isten száll meg nálunk.

Ne tántorodjunk el hát, ha valami rosszat, nehézséget veszünk észre magunkban. Akarjunk tőle szabadulni, s Jézus megtalálja az utat mihozzánk is.

Vak-vezető /Lk 18,35-43/

Sok evangéliumi szereplőnél elcsodálkozhattunk már azon, hogy mekkora hite, szeretete, vagy éppen hite van. S ily módon ezek az evangéliumokban szereplő emberek egy-egy erény gyakorlásában példaképeink lehetnek. Sőt, talán néha el is szégyelljük magunkat, mikor egy egyszerű halász, vagy egy vámos tesz olyat, amit Jézus megdicsér.

A mai evangéliumban egy vak koldus van előttünk. Egy koldus, akit nem érdekeltek a körülötte álló emberek véleményei. Ő tudta, nem tesz semmi rosszat, s így került közel Jézushoz.

Mi pedig hányszor mulasztjuk el megtenni a jót, vagy egy olyan dolgot, melyről tudjuk, Istennek tetszene, ugyanis félünk az emberek véleményétől…

Ez az egyszerű koldus járjon előttünk példával, hogy ne féljünk az emberek véleményétől, ha tudjuk, Isten ügyét segítjük elő.

Miserend és hirdetések - évközi 33. vasárnap

Évközi idő 33. vasárnapja

Van egy érdekes mondás, mely szerint ha valami fontosat kell valakire rábízni, akkor a legelfoglaltabb embert kell keresni, mert ő biztos, hogy megcsinálja. Mert sokszor van úgy, hogy aki kevéssel foglalkozik, igaz, több ideje van, sajnos már megtanulta, hogy a saját kényelmére vigyáz, és csak kevés pluszt fogad el. Aki pedig már sok mindennel foglalkozik, az fel tudja mérni és tudja értékelni a feladatok súlyát – ezért mindig talál elég időt arra, amire kell. Erről beszél a mai evangélium.

Az élet minden területében nap mint nap sokszor tapasztalhatjuk, hogy „akinek van, annak még adatik, akinek pedig nincs, attól még azt is elveszik, amije van”. Erre a megkerülhetetlen valóságra akar Jézus figyelmeztetni. Pontosabban arra, hogy egész életünk egy nagy változás. Az élet ugyanis vagy növekszik, vagy pusztul. Megállni, „tartani a szintet”, stagnálni, vagy pangani nem lehet. Isten Lelke állandóan munkálkodik bennünk és a világban: akiben nem bontakozik ki épp valami, abban sorvad. Hisz az események, melyeket megélünk naponta ezerszer – vagy ilyenné, vagy olyanná formálnak minket. Vagy jobbakká leszünk az által, hogy kihasználjuk az adott lehetőségeket, vagy rosszabbak az által, hogy elmulasztjuk a sok lehetőséget a jóra. Vagy vágyunk egy újabb kihívásra az életben, vagy félünk, hogy mi jöhet még. A lelki életben pedig úgy kellene mindannyiunknak fejlődnie, hogy valamit elértem, máris indulni kell az új csúcs felé; ha a hitemben valamit fölfogtam, máris vágyakozni kell a továbbira.

Isten mindent nekem akar adni. De aki azt mondja: „Köszönöm, nem kérem, nekem ez már elég, amim van”, az Isten jóságában való mélyebb részesülést mondta le. Ennek az embernek kicsinyes a szíve. Nem képes többet befogadni. S ez az ember hasonlít a legjobban ahhoz a szolgához, aki az egy talentumot csak tartogatta. Látszólag nem történt semmi, nem változott semmi, hisz ugyanannyija maradt, mint amennyi volt.  De a látszat csal: Mikor megkapta a talentumot és mikor visszaadta, e két esemény között rengeteg idő telte el, és rengetek lehetőséget szalasztott el a szolga arra, hogy kamatoztassa a talentumot. Jézus külön megjegyzi a példabeszédben: hosszú ideig volt távol a szolgák ura.

A plébániánkon az egyik szobában van egy ingás óra, amely minden egész órában annyit kong, ahány óra van. Elég hangos, úgyhogy az egész házban lehet hallani, bárhol is legyen az ember, de meg lehet szokni. A tegnapi délután folyamán is, ahogy készültem a prédikációra, többször hallottam a kongást… négyszer, aztán hatszor, hétszer…de már szinte észre sem vettem. Mikor egész késő este gondolkoztam Jézus példabeszédén a talentumokról, épp ezt a mondatot olvasgattam sokszor egymás után: „Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura…”… s ekkor megszólalt az óra – tizenegyszer. De ez a hang valamiért nem szállt el észrevétlenül. Valamiért nagyon meglepett, megtörte az este csendjét. Az jutott eszembe, hogy tizenegy óra telt el a délutánból… de vajon mennyit használtam ki abból? Vajon a tizenegy óra alatt hányszor és mennyire kamatoztattam az Istentől kapott talentumokat? Talán mindannyiunknak hasznos lehetne egy ilyen óra, hogy figyelmeztessen: az idő, s azzal együtt a lehetőségek is elmúlnak… vajon kihasználtuk őket?

Minden nap új lehetőség arra, hogy képességeinket Isten dicsőségére és embertársaink javára fordítsuk. Erre tanít ma minket Krisztus: bízzunk benne, s ne féljünk használni, ne féljük befektetni minden talentumunkat. Az Isten ügyét szorgalmazzuk – számíthatunk Isten állandó támogatására. 

Szent Márton

Talán már többen jártatok a pozsonyi Szent Márton dómban, székesegyházban. A főoltáron egykor egy hatalmas, 10 tonnás ólomból készült lovas szobor állt, mely most a mellékhajóban található. Egyik legfőbb látnivalója ez annak a templomnak. Aki még sosem járt ott, az is gondolhatja, kit ábrázolhat az a gyönyörű művészi alkotás: mai szentünk, Tours-i Szent Márton az. Ami azonban külön érdekesség ezen a szobron, hogy Szent Márton magyar huszár ruhát visel:

Igaz, hogy a mai Magyarország területén született, de a 4. században. Őseink pedig csak 500 évvel később telepedtek le ezen a vidéken, ahol most élünk. Így valószínű, nem volt magyar – mégis magyarnak ábrázolják. Esterházy Imre hercegprímás megrendelésére került rá a magyar huszár egyenruha. Nem volt magyar, mégis magyarnak formálták meg.

A nagy és híres embereket, de kiváltképpen a szenteket minden nemzet, vagy nép, ha csak lehet, igyekszik a sajátjának tulajdonítani. Mindenki szeretne elődei sorába tudni és tisztelni olyanokat, akik feddhetetlenül éltek, akik kitűntek a többi ember közül jóságukkal, szeretetükkel. Így történt Tours-i Szent Mártonnal is az előbb említett székesegyházban – a magyarok ruháját, magyar palástot öltötték rá.

Milyen üzenetet hordozhat ez számunkra? Talán azt, hogy úgy, ahogy a magyarok terítették e szentre a mi palástunkat – úgy mi a szentek palástját igyekezzünk magunkra teríteni. Ne arra törekedjünk, hogy a szentjeink legyenek olyanok, mint mi, hanem hogy mi legyünk olyanok, mint a szentjeink. A szentek palástját, a szentek életét, viselkedését terítsük magunkra – azaz példájukat kövessük.

Szent Márton nem adott sokat, csupán a köntösének felét. Azonban az a kevés a koldusnak nagyon sokat jelentett. Ne gondoljuk hát, hogy ha mi csak egy kis mosolyt, egy pár perces látogatást, egy jó szót, vagy őszinte kézfogást adunk, akkor az szinte semmi. Másoknak talán épp ez lehet a „minden”, amire szükségük van.

Változás a miserendben

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai /pénteki/ szentmise a meghirdetett időponthoz képest egy órával korábban, azaz 16:00-kor kezdődik.

Szakítsunk időt Istenünkre!

"Szentelj időt Istenre, s akkor ő ad időt minden másra." 

/Bosco Szent János/

"mikor jön el az Isten országa?" /Lk 17,20-25/

Vajon miért kérdezték a farizeusok Jézustól, hogy mikor jön el az Isten országa? Miért várták, vagy miért nem várták annyira?

Jézus szavaiból nagyon jól megértették, hogy minden rossz szándékuk és minden takargatni valójuk azon a napon kiderül. Ezért minden bizonnyal féltek ettől a naptól. Talán már a megtérésen is gondolkodtak, de mégsem tették meg. Vártak. Jézus válasza azonban meglepte őket: „Az Isten országa köztetek van”.

Az Isten országa köztünk van. Most van az az idő, mikor építenünk kell ezt az országot. A mai szentségimádással és ezzel a szentmisével is ezt építjük. Ne fáradjunk bele a jóba, tartsunk ki, hogy isteni jutalmunkat megkapjuk az égben.

A Lateráni bazilika felszentelése

A Lateráni bazilika a pápák legősibb bazilikája. A 4. században a szentatya a római püspök mindenkori székhelyévé tette, és ezért a templomot "az összes templom anyja és feje" címmel ruházta fel. 313-ban már itt tartott a pápa zsinatot.

Visszatérve az evangéliumhoz, mikor az apostolok látták Jézus viselkedését a templomban, a „buzgóság” szót használták tettének leírására. Jézus tele van buzgósággal, mert nem fogadja el a régi szokást, ha az összeegyezhetetlen a templom szentségével. Jézus tudatosan imádkozott, nem csak szokásból járt a templomba. Nem esett bele abba az állapotba, hogy csak szokásból cselekedne.

Felettünk azonban sajnos gyakran győz lustaságunk és nemtörődömségünk, mely szó szerint kioltja buzgóságunkat. Minden nap imádkoznunk kell ezért, hogy az Úr újra és újra lángra lobbantsa szívünket szeretetével. Hogy ne csak megszokásból, talán figyelmetlenül imádkozzunk, hanem buzgón, odafigyelve lépjünk kapcsolatba Istenünkkel. Ma buzgóságot, hitbeli-, imádságbeli-, odafigyelésbeli buzgóságot kérjünk Urunktól.

Kevélység /Lk 17,7-10/

A hét főbűn

Ha megkérdeznének valakit, melyik a legfőbb bűn, különféle válaszokat kapnánk. Azonban talán kevesen mondanák azt, hogy a kevélység. Pedig a hét főbűn közül ez az első, a legnagyobb. Ez a szó valószínűleg nem tartozik a mindennapi szótárunkba, ezért csak megemlítem, hogy a kevélység által az vétkezik, ki magát mások fölé emeli, Istennek nem adja meg a tiszteletet, embertársait pedig – abban a tévhitben élve, hogy ő a legjobb – megveti. A szentatyák a bűnök bűnének, a Sátán bűnének nevezik. Nem más ez, mint más szóval mondva: büszkeség, gőg, hiúság!

Szent Ágoston azt mondja róla: Minden bűnök kezdete, vége és oka a kevélység. Nem is lehet egyetlen vétek kevélység nélkül.

         Jézus Krisztus ma erre a bűnre hívja fel a figyelmünket. Erre a bűnre, amely sokszor szinte észrevétlenül válik életünk részévé. Hogy megtudjuk, bennünk van-e, tegyük fel magunknak a kérdést: Mikor sikerül egy ideig szentül élnem, mikor sikerül egy-egy „nagyot”, vagy „jót” imádkozom – vajon így gondolkozok-e: „Csak haszontalan szolga vagyok. Csak azt tettem, ami kötelességem volt.”

Ha igen, akkor az alázat erénye uralkodik szívemben. Ha viszont nagyon is jónak, önteltnek érzem, vagy látom magam, akkor bizony a kevélységgel el kell kezdenem megküzdeni. 

Bölcsesség /Bölcs 1,1-7/

E hét köznapjain az olvasmány mindig a bölcsesség könyvéből lesz. Ma kezdtük el ennek a szent könyvnek olvasását, s hallhattuk első sorait. Érdekes módon a szerző különös módon megszemélyesíti magát a bölcsességet, úgy beszél róla, a Bölcsességről, mint egy személyről. S a ma hozzánk intézett első szavai ezek voltak: „Szeressétek az igazságot (…), keressétek az Urat szívetek egyszerűségében, (…) mert kinyilvánítja magát azoknak, akik bíznak benne”.

Ki ne szeretné elnyerni az úr bölcsességét, ki ne szeretne a legbölcsebb lenni? Mennyire nélkülözhetetlen a jó élethez a bölcsesség! Hisz hányszor fordul elő csak egy hét, vagy hónap folyamán, hogy egy-egy dologban tanácstalanok vagyunk… nem tudunk bölcsen dönteni.

A mi Istenünk nem rejti el ezt a bölcsességet, az ő tökéletes Bölcsességét senki elől, aki „szíve egyszerűségében keresi”. Mi is hozzá forduljunk ezzel a problémánkkal, ezzel a vágyunkkal is. Mert nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik teljesen Istenben/Szent Ágoston/.

Miserend és hirdetések - évközi 32. vasárnap

Évközi idő 32. vasárnapja

Nem ismeretlen számunkra az előbb elhangzott példabeszéd. Sőt, legyünk őszinték. Talán már annyiszor hallottuk, hogy már unjuk is újra végig hallgatni. Mint mikor Beethoven ötödik szimfóniája kezdődik, ahol az első négy hangból tudjuk, hogyan is lesz tovább, úgy itt is, mikor meghalljuk: „Tíz szűz, akik vették lámpáikat...“ már tudjuk is folytatni, fejből.

Ismerjük, de vajon értjük-e kellőképpen? Kell tudnunk, hogy hogyan vonatkoztathatjuk a történet szereplőit és eseményeit a mi életünkre? Mit jelent a tartalék olaj? Mit jelent az, hogy elaludtak a szüzek? Mit jelent az, hogy az okos szüzek azért nem adtak a balgáknak? Mit jelent a bezárt ajtó? Jézus példabeszédében mindennek van jelentősége... Valljuk be, ismerős, de mégis ismeretlen ez a példabeszéd.

Azt gondolom, mindannyian tudjuk, hogy a tíz szűz azokat jelképezi, akik hittel várják Krisztus második eljövetelét – tehát minket, keresztényeket. De öten okosak, öten pedig balgák voltak. Igaz, első látásra ezek a szüzek egyformák, jók, okosak, ugyanis mind „fogták lámpásukat, és kimentek a vőlegény fogadására“. Mi is első látásra, például itt a templomban valamennyire egyformák vagyunk – mindannyian részt veszünk a szentmisén, éneklünk, imádkozunk. A balgák azonban nem vittek magukkal olajat, ami a szentírás magyarázók szerint átvitt értelemben azt jelenti, hogy vannak, akiknek van hitük, de nincs ebből fakadó cselekedetük. Sokan nem törődnek azzal, hogy táplálják a hit lámpását a világosság cselekedeteivel. A jó szándék megvan, a hit is megvan, de a tettek valahogy nem jönnek. Az istenes mindennapi élet valahogy nem megy. Hívők a templomban, a mindennapokban azonban pogányok. De ahogyan a Szentírás szavai mondják: „a hit tettek nélkül halott“ /Jak 2,26/. Azok tehát a balga szüzek, akik szavaikkal megvallják Krisztust, de nem szorgalmasok az alázatosság, vagy épp a jócselekedet terén. Valljuk be, lehetünk ezek mi is. Hisz sokat hozzátesz a példabeszéd komolyságához, hogy a balga szüzek egyáltalán nem képmutatók, nem is rossz szándékúak és nem is nyíltan istentelenek vagy istentagadók. Nem a pogányokról vagy az ateistákról van szó ebben a példabeszédben, hanem csupán rólunk, keresztényekről! Mint Jézus egy más példabeszédében, mikor a köves talajra hulló magról beszél: a mag kikel, de csak addig él, míg a nap el nem szárítja. Meghalljuk a szót, de nem követjük azt. Itt is van a balgáknak olajuk, de nem elegendő. Eddig, úgy gondolom, mindannyiunk számára érthető.

„Ekkor mindnyájan elálmosodtak és elaludtak.“ Legjelentősebb nyugati egyházatyánk, Szent Ágoston segít nekünk a példabeszéd megértésében. Azt mondja, hogy itt az elalvás a halál alvását jelenti. Tehát a halált. Annyit jelent, hogy miután elvégezték a maguk dolgát – ki-ki mennyit - , csöndesen várták az érkezést. Mi keresztények, mikor beteljesedik az életünk, a halállal elalszunk ezen a földön, és a másvilágon ébredünk föl. Mert jön a kiáltás, mint a példabeszédben, mikor ugyanis

 „mindnyájan fölébredtek és felszították lámpásaikat.“ Az okosak azonban nem adtak a balgáknak. Vajon miért nem? Mert nem adhattak – már késő volt. Talán eszünkbe jut egy másik szintén jézusi példabeszéd párbeszéde, mikor Ábrahám és a gazdag ember beszélget a pokolban... így már a jelentése is egyértelművé válik: hiába várjuk a kegyelmet az emberektől, amit egyedül Isten adhat meg. Az okosak tettek azért, hogy legyen elég olajuk – egy életen keresztül imádkoztak és hoztak áldozatot. De mások helyett nem imádkozhattak, mások helyett nem hozhattak áldozatot! Talán nektek is mondta már valaki: „imádkozz helyettem is!“ Nem imádkozhatunk más helyett, nem végezhetjük el más kötelességeit mi. Igaz, van olyan dolog az életben, amit átadhatunk egymásnak, de van olyan is, amit Istentől kaptunk, és természeténél fogva átadhatatlan egyik embertől a másiknak. Azt mindenkinek magának kell megszereznie. S ilyen a kegyelem. A bölcs szüzek nagyon jól érzik, hogy talán nincs annyi többletük, hogy másnak is adhatnának. Mert aki valóban igaz hitű, az sosem biztos benne, hogy üdvözül, hanem csak bízik benne. Az okos szüzek is bíztak abban, remélték, hogy ami nekik van, az elég lehet...a menyegzőre való bejutáshoz. Vajon mi is bízunk a mennybe-jutásban, van talán túlságosan is biztosak vagyunk a dolgunkban?

Aztán bezárult az ajtó... Egyszer mindannyiunk számára. A szegény, a gazdag, a művelt, a tudatlan… mindannyian egyszer meghalunk, s bezárul az ajtó. A legfontosabb az, hogy mi abban a pillanatban kint, vagy bent leszünk. Az nem ott és akkor, hanem itt és most, ebben az életben dől el. Most még nyitva van mindannyiunk számára. Hogy holnap nyitva lesz-e, nem tudjuk. Senki sem tudja sem a napot, sem az órát. Most gyilkosok, paráznák, hazugok, a legnagyobb bűnösök is bemehetnek, ha bűnbánatot tartanak...

Találjuk meg magunkat ebben a példabeszédben. Vajon nekünk van tartalék olajunk?

"Váltságdíj" elhunytainkért

A török időkben sok magyar került török fogságba. Ebből a fogságból csak azok szabadulhattak, akikért az otthoniak váltságdíjat fizettek ki. A foglyoknak csak havonta egyszer osztották ki a leveleket. Remegve várták, hátha elküldik értük a váltságdíjat.

Történt, hogy egy tiszt olvasta föl a leveleket:

- Feleséged jól van, egészséges.

- Váltságdíjat nem küldött?

- Nem bizony!

A másiknak szóló levélben ez állt:

- Lányunk férjhez megy, és házat kell építeniük. Ezért nem tudok váltságdíjat küldeni.

- Hát velem már nem is törődnek?! - sóhajtott a fogoly.

Egy szegény öreg is levelet kapott. Ő nem is gondolhatott váltságdíjra, mert csak a felesége élt már és nagyon szegények voltak. A felesége levelében viszont ez állt:

- Drága öregem! Mióta elvittek, szemem nem száradt ki a könnyektől. Nem tudok nélküled élni. Másképp nem tudtam váltságdíjat küldeni, csak úgy, hogy eladtam mindenünket, még a kis házunkat is. Nem baj ha semmink, még házunk sincs, csak te légy velem. Küldöm a váltságdíjat.

Micsoda öröm lehetett ez az öregember számára...

November 1.-8. ugyanez a kis történet elevenedik meg a tisztítóhely foglyainak az életében. Nyolc napon keresztül levelet kapnak tőlünk, szeretteiktől. Mennyire várják ezt a napot, de milyen sokan csalódnak közülük, ha mi csak azt írjuk nekik:

- Ma gondoltunk rátok, rendbehoztuk sírjaitokat, gyertyát gyújtottunk, koszorút vittünk...

- Csak ennyit? -kérdik. Váltságdíjat nem küldtetek?

Teljes búcsút nyerhetünk 8 embernek 8 napon keresztül. Rajtunk múlik, elküldjük a váltságdíjat...

Az ipolybalogi temető 2011. november 1-jén

A feltételek:

- Az adott napon (amikor búcsút akarunk nyerni):

   * temetőlátogatás

   * a temetőben imádkozni az elhunytakért

   * Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség a szentatya szándékára

   * szentáldozás

   * tartózkodni még a legkisebb bűnöktől is

- A napokban egyszer szentgyónás (egy az összeshez elegendő)

„Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” /Lk 16,1-8/

Vajon mit jelenthet Jézus ezen kijelentése?

Tudjuk, hogy a világ Jézus és apostolai szótárában a csupán földi életet jelenti. Szent János írja első levelében: „Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége“ /1Jn 2,15b-16/. Így a világ fiai azok, akik úgy vélik, s azt állítják: nincs se Isten, se föltámadás, egyedül ez a földi élet, ezért élvezzük ki teljes mértékben.

Jézus Krisztus pedig saját magáról mondta: „én vagyok a világ világossága“ /Jn 8,12/. Így a világosság fiai azok, akik Krisztust és tanítását követik – tehát mi, keresztények. Ezzel a tudattal gondolkodjunk el Jézus szavain: „Bizony, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.” Hogyan lehetnek a hitetlenek okosabbak a hívőknél? Vagy miben lehetnek okosabbak?

Sajnos, sokszor valóban beigazolódnak Jézus ezen szavai. Mert sokszor mi, keresztények nem figyelünk oda hitünk igazságaira, nem törekszünk arra, és nem hozunk elég áldozatot azért, hogy megértsük és felfogjuk hitünk alapjait. Vajon ha most ki kellene állnunk egy hitetlennel, istentagadóval szembeni konfrontációra, szóbeli összecsapásra… vajon megállnánk a helyünket? Vajon elég információval rendelkezünk ahhoz, hogy megvédjük hitünket?

Kérjünk erőt és bátorságot ma az Oltáriszentségben jelenlévő Krisztustól, hogy rászánjuk magunkat Egyházunk tanításának mélyebb tanulmányozására, s hogy pl. a Szentírást rendszeresen olvasva a lehető legtökéletesebben megértsük az Úr szent titkait.

Bűnösök és farizeusok /Lk 15,1-10/

Úgy tűnik, mintha a mai evangélium éppen rólunk szólna. Hallottuk: „vámosok és bűnösök jöttek Jézushoz“, de ugyanúgy „farizeusok és írástudók“ is. Két féle embercsoport, mind a kettő Jézus mellett, de teljesen más hozzáállással.

Az első csoport tagjai azért jöttek Jézushoz, mert tudták, szegény bűnösök ők, és hogy csak Jézus tud nekik segíteni. Ezért hallgatták őt és figyeltek rá. Nem érdekelték őket a farizeusok zúgolódásaik.

A másik csoport tagjai szintén Jézussal voltak, de nem őt, hanem a többi embert lesték. Pedig Jézus nekik is szólt, de ők nem hallgatták. Nem is hallgathatták, mert teljes figyelmük a bűnösök kritizálására irányult.

Mi, itt a templomban is különfélék vagyunk. A papnak is vannak hibái, annak a néninek ott hátul, ott középen is, a ministránsnak is. Tudjuk, mind bűnösök vagyunk. De ha sokszor nem is tudunk Jézus szemével nézni embertársainkra, legalább a szentmisén igyekezzünk csak Jézusra nézni, csak őt figyelni, és ne a másikat. Összpontosítsunk Istenünkre, hogy egyetlen egy szava se menjen feledésbe, vagy kárba, amelyet nekünk szán.