Karácsony utáni második vasárnap

Néhány hónapja a National Geographic nevű TV csatornán láttam egy dokumentumfilmet – Szent János apostolról és evangélistáról. Külön beszéltek benne műveiről, az általunk is jól ismert evangéliumáról és a Jelenések könyvéről, melyekről tudjuk, a Szentírás részei, s gyakran olvasunk belőlük a szentmiséken – mint éppen ma is. Pár perc után azonban észrevettem, valami nincs rendben. Furcsán beszéltek.

Szent János írását nem könnyű megérteni, ugyanis hatalmas magasságokban szárnyal és óriási mélységekbe hatol be – az istenismeret és istenközelség dimenziójában. Az ő látomásai az új Jeruzsálemről, a mennyek országáról, s az ott uralkodó Krisztusről, angyalokról, szentekről valóban szinte felfoghatatlanok. Evangéliumának több része – úgy a mai is – annyira nehéz teológiai írás, hogy aki nem jártas hitünk dolgaiban, aki nem ismeri alaposan a Szentírás többi könyvét és nyelvezetét, s akiben nincs meg a kellő alázat, az egyszerűen nem értheti meg – nem foghatja föl. Így voltak az adott csatorna emberei is. Amit nem értettek, ami puszta emberi szemmel értelmetlennek látszott, arra azt mondták: bolondság, halucináció, értelmetlenség. Hogy Szent János megzavarodott – azért beszélt látomásairól. Mi azonban tudjuk, és hitünkkel megvalljuk: ő volt az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki még a többi apostolnál is közelebb volt Jézushoz – úgy életében, halálában és feltámadásában. Szent János apostol és evangelista írásai hatolnak bele a legmélyebben Isten titkába – az embernek felfoghatatlan végtelenségébe.

„Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” Másnak lehet, értelmetlenség, de nekünk a legnagyobb tanítások egyike. Az Ige maga Krisztus, akinek nincs kezdete, aki nem született, hanem mindig volt, van és lesz – ő maga a végtelen. Isten volt az Ige, mivel Jézus maga az Isten, a második Isteni Személy. Igaz, a teremtést mi emberek, korlátozott felfogással az Atyaistennek tulajdonítjuk, valójában azonban soha egyik Isteni Személy sem cselekszik egyedül – amit az Atya tesz, azt a Fiúval és a Szentlélekkel teljes egységben teszi. Ezért írja Szent János, hogy Jézus nélkül semmi sem lett. Ezt valljuk vasárnaponta a Hiszekegyben: „Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű és minden általa lett.” S folytathatnánk a végtelenségig e fenséges és mélységes szavaknak elemzését, értelmezését, megfejtését.

Számunkra azonban az a fontos, hogy hitünk titkait igyekezzünk minél mélyebben megismerni, s ha kell, kellőképpen meg is tudjunk alázkodni azon tanítások, írások, isteni szavak előtt, melyeket nem vagyunk képesek azonnal megérteni, felfogni. Kérjük az örök Bölcsességet, végtelen Istenünket, hogy hitünk területén is mindig adja meg nekünk az éppen szükségest: vagy a megértés szent lelkét, vagy az alázat nagy erényét.

Karácsony nyolcada - 6. nap

Karácsony nyolcadában Egyházunk tovább tanít, rendkívül fontos dolgokra hívja fel figyelmünket. „Kérünk, mindenható Istenünk, hogy egyszülött Fiadnak test szerint való születése a bűn régi rabságából szabadítson meg minket” – imádkoztuk a mai nap könyörgésében.

Sok szép dolgot kérhetünk Istentől ilyenkor is, karácsonykor. De az egész ünnepek alatt eszünkbe kell hogy legyen: Isten elsősorban azért lett emberré, hogy minket kiszabadítson a bűnből – bűneink rabságából. Gyakran kérjük mi is – ne csak itt a szentmisén közösen, de egyéni imáinkban is –, hogy a megtestesülés a mi életünkbe is hozzon változást. Hogy az idei karácsony legfőbb kegyelme, legnagyobb ajándéka számunkra is a bűnnel való szakítás legyen.

Miserend és hirdetések - Szent Család vasárnapja

A Szent Család vasárnapja

A Szent Család megnevezést hallva talán mindannyiunknak egy idillikus, harmonikus kép jut eszünkbe. Szűz Mária karjában tartja gyermekét, Szent József mellette – csendben, békességben, boldogságban, elégedettségben... S talán még irigykedünk is rájuk... „Milyen szép család, milyen jó nekik...”

Valóban, Egyházunk példaként állítja elénk a Szent Családot, követendő példaként. Hisz így imádkoztunk a mai Collectaban: „Istenünk, te ragyogó példaképnek állítod elénk a Szent Családot.” Példa, de talán más, mint amilyet mi elképzelünk. Isten ugyanis nem tüntette ki semmi olyan jóval ezt a családot, amilyenre sokszor vágyunk, s amiért annyi áldozara képesek vagyunk. Nem volt pompás otthonuk – egy istállóban szálltak meg. Nem volt kellemes melegük – egy hideg téli éjszakán született gyermekük. Nem volt nyugalmuk, békességük – Egyiptomba kellett menekülniük. Nem volt pénzük – nincstelenül kerestek szállást. Nem volt sok rokonuk – ismeretlen pásztorok látogatták meg őket... Nem volt mit enniük... És mégis – ők a Szent Család. Még mindig irigyeljük őket? Nekünk mennyi minden megvan ezek közül – mennyi mindent tettünk azért, hogy mindez meglegyen családunknak? És mégis – sokszor nem szent a család. Mégis sokszor széthullik a család. Mégis oly sok a békétlenség, az elégedetlenség. Ezek a földi javak nem tudják szentté tenni a családot.

Ádvent első napján püspökatyáink pásztorlevéllel fordultak hozzánk, s hangsúlyozták: „Isten egyértelműen a tudtunkra adja, mit jelent számára a család. Amikor Fiát a világba küldte, nem arról gondoskodott, hogy előkelő palotában szülessen meg, vagy hogy válogatott ételekben dúslakodjon, hanem arról gondoskodott, hogy Fia rendezett családi körülmények között jöjjön a világra és nevelkedjék.” Jézus, Mária és József mindig és mindenütt azt tartották szemük előtt, hogy családjukban szeretet uralkodjék. Mivel Isten terve az volt, hogy Jézus ebben a családban szülessen meg, ők is azon voltak, hogy ebben a családban találják meg boldogságukat. Tudták, hogy mit kér tőlük az Isten, s azt meg is valósították – így volt szent a családjuk. Nem keresték a földi örömöket – tudták, arról Isten gondoskodik. A lényegre: szeretetre törekedtek.

S az ő példájukra mi is tegyünk hasonlóan. A lényegre törekedjünk, s akkor a többiről Isten gondoskodik. Talán nem úgy, ahogy mi elképzeljük, talán kevesebb földi jóval – de ő képes a miénket is szent családdá alakítani az ő terve szerint. Abba fektessük a legtöbb energiát, amibe a Szent Család is tette: az egymás iránti önfeláldozó szeretetbe. Ha már van családunk, ne máshol, de abban keressük és valósítsuk meg Isten tervét. Ha pedig nincs, azért imádkozzunk, hogy felismerjük azt, s mindenekelőtt az ő tetszése szerint rendezzük életünket.

Isten nem hív senkit felhőtlen, minden földi javat kiélvező boldogságra. De mindenkit hív egy olyan közösségbe, ahol Isten szerinti öröm, béke, jóság és szeretet uralkodik. Keressük ezt nála – mert csak ott találhatjuk meg. Legyenek szentek a mi családjaink is.

A válasz - Szent István első vértanú

Nagyobb egyházi ünnepeinket nem a véletlennek köszönhetően tartjuk akkor, amikor tartjuk. Ez a mai ünnep sem véletlenül került karácsony másnapjára. Urunk születésekor arról elmélkedtünk, hogy milyen hatalmas dolgot tett Isten azzal, hogy megalázta megát, s értünk emberekért ember lett. Már az ő születése is a mindent odaadó, még az életet is feláldozó szeretetről szól.

Ma pedig Szent Istvánt, a kereszténység első vértanúját ünnepeljük. Ezzel pedig gyönyörűen példázza és tanítja Egyházunk, hogy hogyan is kell válaszolnia az embernek Isten szeretetére. Mivel Isten mindent odaadott értünk - beleértve életét is, így az ekkora szeretetre mi sem válaszolhatunk kisebb szeretettel, kisebb odaadással. Képesnek kell lennie az embernek szintén mindenét odaadni az Istennek. És képes is rá - mutatja Szent István, az első vértanú példája. Igaz, nem a saját erejéből, hogy ezzel senki se dicsekedhessen, hanem Isten erejéből és kegyelméből, ahogy a szentleckében hallottuk: "István kegyelemmel és erővel eltelve" állt ellenségei elé.

Ezekben a napokban ne csak csodáljuk Istenünk végtelen szeretetét, ne csak álmélkodjunk, de válaszoljunk is rá.

Urunk születése - ünnepi mise

A keresztény ember két legnagyobb ünnepe kétség kívül a karácsony és a húsvét. Már csak abból is látjuk, hogy ilyenkor vagyunk a legtöbben a templomban, a szentmisén – még akik máskor Isteb felé sem néznek, ilyenkor azért be-betérnek az Isten házába. Mindez nem véletlen, mert ezen a két nagy napon ünnepeljük megváltásunk két legnagyobb pillanatát: Jézus születését; és Jézus halálát, feltámadását. Ugyanis ha Krisztus nem születik meg, ha nem lesz emberré az Isten, nincs üdvösség. S ugyanúgy, ha nem áldozza fel magát értünk és nem támad fel, ugyancsak a pokolra jutnánk. Ezért ez a két ünnep az alappilére hitünknek, vallásunknak.

De van egy közös különlegessége, érdekessége, sajátossága az előbb említett ünnepeknek. Mindkét esetben egy olyan Istent ünneplünk, aki az emberek szemében gyenge. Nem a Krisztust királyt tartjuk nagy ünnepnek, nem a dicsőséges jeruzsálemi bevonulást Virágvasárnap, nem a Szentlélek örömet hozó leszállását Pünkösdkor, nem a Szentháromság legmélyebb titkát annak vasárnapján... Észrevettük már? Mi nem is a magasságos Istent, hanem a gyenge, sebezhető, mindenkinél alázatosabb Istent ünnepeljük. Jézus életének két legfontosabb pillanata az ő születése és halála volt. És éppen az a két pillanat volt a legfontosabb, amelyben ő a leggyengébb volt: kicsi gyermek, és megfeszített, meggyötört elítélt. Isten akkor volt a legnagyobb, mikor emberi szemmel a legkisebbnek tűnt. Nagy titok ez – nem emberi logikára vall. Mert nem is emberi terv – egyenesen Istentől jövő.

Az egész egyházi év folyamán, mikor a Hiszekegyet imádkozzuk a szentmisén, az egyik résznél mindig mélyen meghajlunk. A megtestesülésnek szavainál, mikor azt valljuk, hogy az Isten emberré lett. Kifejezzük ezzel mély alázatunkat ezen isteni csoda felett. Ilyenkor, karácsonykor azonban még erősebben tudatosíttatja velünk Egyházunk, milyen nagy titokról van szó. Most nem meghajlunk, de egyenesen térdet hajtunk – a térdhajtás pedig az imádat jele. De, mint arról az imént elmélkedtünk, szorosan kötődik ehhez a másik nagy napunk, a húsvéti ünnepkör. Az egész év folyamán a keresztet mély tisztelet illeti meg – mindig mélyen meghajlunk előtte. Nagypénteken, Krisztus Jézus halálakor azonban mit szoktunk tenni? Imádjuk azt – térdre borulunk előtte mondván: jöjjetek, imádjuk! Nem csodálatos kapcsolat ez a két ünnep között? Amikor az Isten épp a legkisebb, a legsebezhetőbb, a legalázatosabb a jászolyban – akkor borulunk térdre előtte. S hasonlóan, amikor tehetetlenül, meggyötörten, erőtlenül feszül meg a kereszten – akkor hullunk térdre lábainál. Mert Isten azzal lett szemünkben a legnagyobb, hogy kicsi lett. Azzal mutatta meg hatalmát, hogy lemondott róla. Azzal mutatta meg dicsőségét, hogy megalázta magát.

Karácsony és húsvét szent ünnepe az értünk mindenre képes Istenről, s az ő végtelen szeretetéről szól. Tanuljunk az „ünnepelttől”. Kövessük példáját, s akkor mi is meglátjuk: nagyok nem akkor vagyunk, mikor mutogatjuk „hatalmunkat”, mikor uralkodunk mások felett. Az az igazi lelki nagyság, mikor tudunk másokért megalázkodni, mikor tudunk másoknak szolgálni – önzetlenül, szeretettel. „Ezt az igaz nagy Isten bölcsessége mindeneknek javára cselekedte. E dolgon angyalok csodálkoznak, emberek, állatok álmélkodnak.” Mi is ezen álmélkodjunk: példát merítve Istenünk alázatos tettiből.