Mennyei bölcsesség, apostoli erő - Szent X. Piusz

Mikor egy-egy szentet ünneplünk, a szentmise eleji könyörgés igyekszik összefoglalni az adott szent legfőbb erényét, érdemeit. Ma pl. Szent X. Piusz pápa könyörgésében így imádkoztunk: „Istenünk, te Szent X. Piusz pápát mennyei bölcsességgel és apostoli erővel töltötted el, hogy védelmezze a katolikus hitet, és mindent megújítson Krisztusban.” Megfigyelhetjük, hogy Szent Piusz pápa életében elsősorban a mennyei bölcsesség, és az apostoli erő játszott főszerepet. S hogy mit üzen ez nekünk?

Szentjeink még haláluk után is tanítanak. Az effajta könyörgésekkel pedig arra buzdítanak, hogy mi is ilyen erényekre törekedjünk, és ilyen erényeket kérjünk Istentől. Ne problémáink megoldását, hanem inkább bölcsességet, hogy meg tudjuk azokat oldani. Ne azt, hogy elvegye tőlünk a nehézséget, hanem inkább erőt, hogy azt kiálljuk. Szent X. Piusz pápa is többek között ezt tanítja ma nekünk.

Szent István király

Szent István királyunk életéből ránk maradt több legenda is. Olvashatjuk, amint éjjeleket virrasztott – imádságban. Álruhában, koldusként felöltözve járt a nép között – s ilyenkor sok megaláztatás érte, melyeket azonban türelemmel viselt. S ezek a legendák mind azt mutatják, azt bizonyítják, hogy Szent István király bizony szó szerint értelmezte az evangéliumokat – Jézus Krisztus szavait. Nem jelképesen vette, vagy nem nézte azokat eltúlozottnak, hanem tudta: mindazok rá is érvényesek.

Mindebből pedig kiolvashatjuk, hogy ő magában nem a királyt nézte, hanem a megváltásra szoruló embert, akit semmi sem menthet föl az Istennek adandó tartozása alól. Másoknak király volt, uralkodó, vezér, Isten és maga előtt azonban alázatos ember. Ember, akinek elsősorban a saját lelkével kellett törődenie, s minden más csak ezután jött. Először Isten embere volt, lelke Istené volt, s csak azután volt uralkodó, vezér és király. Többek között ezzel a példával áll előttünk ma Szent István király. Hisz mindannyiunknak van valamilyen hivatása, feladata, küldetése. S minden bizonnyal ezen feladatunkat, munkánkat végezzük is becsületesen. Mindennél fontosabb azonban, hogy mindenekelőtt emberek legyünk. Olyan embernek tekintsük magunkat, aki rászorul Isten irgalmára, aki rászorul a bűnből való megváltásra, s akinek lelke üdvössége a legfontosabb. Maga a Szentírás is oly bölcsen, s teljes igazsággal tanítja: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?” Másoknak, mások előtt szülők, gyermekek, dolgozók, barátok vagyunk. Magunk és Isten előtt azonban emberek, akiknek lelkük van.

Éljünk Szent István példájára először komoly és mély lelki életet, s akkor minden egyéb más az életünkben helyes irányt vesz, megfelelő mértéket kap, s valóban minden javunkra válik.

Szent Bernát

Szent Bernát apát – mai szentünk – Egyházunk nagy védelmezője és tanítója volt. Mint pap, majd később apát, a szerzetesek elöljárója pontosan látta és tapasztalta az Egyház sokat emlegetett „hibáit”, amik persze az Egyházban szolgáló és élő emberek bűnei voltak. Ekkor azonban Szent Bernát nem fordult az Egyház ellen, vagy nem lépett ki abból, hanem minden erejével a bűnök orvoslására, gyógyítására törekedett. Beszédeivel tanította úgy a papokat, püspököket, mint a híveket az egyetlen üdvözítő útra.

Sokat tanulhatunk tőle, hisz mi is hasonló helyzetben vagyunk. Ma is látjuk az Egyház „hibáit”, azaz annak tagjainak bűneit. De ne felejtsük el soha, hogy éppúgy mi is tagjai vagyunk Egyházunknak, és ugyanúgy a bűnösöknek. Ezért mi is a Szent Bernát-féle utat válasszuk: a bűnöstől nem elfordulni kell, hanem segíteni neki visszatérni a helyes útra. Őt szép szavai miatt „mézajkú mesternek” is hívták. Ezzel megmutatta, hogy szép és igaz szóval bizony sok embernek segíthetünk. 

Miserend és hirdetések - Évközi 20. vasárnap

Évközi idő huszadik vasárnapja

„Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait.”

Szent Pál apostol tanítja ezt nekünk a mai szentleckében. Mit jelent ez? Elmélkedjünk...

Isten nem bánja meg kegyelmi ajándékait. A kegyelemről tudjuk, hogy az Isten természetfölötti, ingyenes, azaz nem kiérdemelt ajándéka. Ajándék, tehát nem köteles nekünk adnia, de ő mégis adja – végtelen szeretetéből. És nem csak egyeseknek osztogatja, hanem mindenkinek. Csak éppen (az összes teremtmény közül egyedül) mi, emberek vagyunk azok, akik nem fogadjuk el azokat, nem élünk velük, vagy ami a legrosszabb: visszaélünk velük. Ahogy a költő, Mécs László írja egyik versében (Tavaszi zsoltár): 

„Valaki tavaszt, változást patakoztat a világra:

sziklából, földből, állatokból

hangokat, színeket, szirmokat,

változást csihol ki Valaki.

Csak belőled nem bír ünnepet csiholni, Ember!”

Minden teremtmény élvezi, és létével megköszöni Isten ajándékát, csupán az ember, a „teremtés csúcsa” az, aki egyedül hálátlan. Ahogy folytatja a költő: 

„Mert te volnál az Isten dicsősége: 

- és te vagy az Isten golgotai gyalázata, Ember!

Te volnál az Isten gyönyörűsége:

- és te vagy az Isten hétfájdalma, Ember!

Te voltál a teremtés koronája:

- és te vagy a teremtés csődje, Ember!”

És mégis azt mondja az apostol: Isten nem bánja meg kegyelmi ajándékait. Isten mégsem bánja meg, hogy annyi jót ad nekünk. Kell, hogy ezen gondolkodjunk, elmélkedjünk, hogy valamenyire felfogjuk és megérezzük Isten végtelen jóságát. Ilyen hozzánk az Isten: pontosan tudja, előre tudja, hogy kegyelmeiből mily keveset használunk fel, de mégsem csak annyit ad, amennyit elfogadunk. Ő nem fukar, hanem bőkezűen ad: még ha tudja is, a mi részünkről hiába. Hisz ugyancsak ő a Magvető, aki még az út szélére is szórja a magot.

A jó ember szívesen ad. S mi is bizonyára szívesen adunk javainkból mindenkinek, akiről tudjuk: hálás lesz érte, megköszöni, s majd viszonozza is. Olyan jóleső érzés ily módon adni: hallva a köszönetet talán még a szívünk is ellágyul, még a szemünkből is kicsordul egy-egy könnycsepp, mert érezzük: jót tettünk, s a másik hálás érte, örül neki, boldogabb lett tőle. De mi a helyzet, ha az a másik ember hálátlan: meg sem köszöni, ránk sem néz, s esze ágában sincs valahogy is viszonozni, mikor látjuk, hogy jótett helyébe ne várjunk semmit? Sőt, mikor az, akinek adtunk, a vesztünket akarja, kizsákmányol, becsap, átver... Ilyenkor aztán gyorsan megbánjuk, hogy adtunk. Mert a másik erre nem volt méltó. S talán Dávid királlyal azonnal indulatos ítéletet hozunk: „halál fia az az ember, aki ezt cselekedte...” Pedig mi hányszor „viszonoztuk” így Isten nekünk adott ajándékait? Hányszor visszaéltünk velük, de ő mégsem bánja meg kegyelmi ajándékait. Nekünk pedig ezt kell megtanulnunk tőle.

Meg kell tanulnunk „isteni módon” adni ott is, akkor is, ahol és amikor tudjuk, viszonzást nem várhatunk. Ezen gondolkodva fülünkbe csengehetnek Urunk szavai: „Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen jutalmat érdemeltek?” Sokkal nehezebb az „isteni módot” alkalmazni. Ugyancsak a papköltő, Mécs László szemlélteti igen hatásos képekkel (Piros virág a pusztán): 

„Mert szép hegedülni hangversenyteremben,

még szebb citerázni angyaloknak mennyben,

de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni

s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!”

Milyen nehéz a legjobbat adni a „legrosszabbnak”... Milyen nehéz szépen szólni annak, aki szemtelen... Milyen nehéz segíteni annak, aki kihasznál... S milyen nehéz nem megbánni a jót, amit ilyennek tettünk.

A kereszténynek mindenkor Krisztusra kell hasonlítania. A mai napon, s ezen a héten ezt a magatartást tanuljuk el Teremtőnktől. Így tesszük teljessé a költő szavait: 

„tavaszodj végre akarata szerint, Ember,

és légy az Isten boldog békessége. Amen.”

Nagyboldogasszony

Egyházunk legősibb és legnagyobb Mária-ünnepét üljük ma. Azt a hitigazságot, hogy a Boldogságos Szűz Mária halála után nem úgy halt meg, mint akárki közülünk. Az ő testét nem érte romlás, hanem csupán „elszenderült”, s a mennyei dicsőségbe testestől-lelkestől felvétetett, ahol a mindenható Isten a mindenség királynéjává tette.

Nagyon fontos, hogy e mai ünnepnél is pontosan fejezzük ki magunkat: Szűz Mária nem ment a mennybe, mint Jézus Krisztus, hanem hanem ő a mennybe vitetett, fölvétetett. Azaz nem maga ment oda, hanem az ő Szent Fia, Jézus Krisztus vette őt föl. S hogy miért olyan fontos ezt tudnunk, így megkülönböztetnünk? Többek között azért, mert ez a mozzanat is csodálatosan rámutat Szűz Mária életében tanúsított magatartására. Mária saját magát az Úr szolgálóleányának nevezte, aki teljesen átadja magát az Isten akaratának. Úgy rábízta magát Isten tervére, gondviselésére, hogy ki tudta mondani: legyen nekem a te szavaid szerint, vagy más szóval: tégy velem, amit akarsz. Milyen óriási bizalom Isten iránt! De mint ismerjük a Szűzanya életét, nem csalatkozott: Isten a saját maga anyjává tette őt, megmutatta neki magát a feltámadás után, nem hagyta őt meghalni, hanem felvitte a mennybe. Nagyboldogasszonyunk hagyta, hogy az Úr rendezze életét, s így lett a Mennyország Királynője. Isten a legtöbbet, legjobbat adta neki.

Többek között erre tanít mai ünnepünk: bízzunk az Istenben, s ne féljük rá bízni életünket. Sokkal többet akar nekünk adni, mint amit mi saját erőnkből elérhetnénk. Ezért kérjük a Boldogságos Szűz Máriát, segítsen nekünk is hozzá hasonlóan alázatos szolgává-, szolgálóvá lennünk, hogy velünk is minden az Úr szavai szerint történhessen.