Az Úr házának ékessége - X. Szent Piusz

Ma elérkeztünk stallumunk és énekeseink ötödik, s egyben utolsó „új” szentjéhez. Az elmúlt négy vasárnapon Szent Efrém diakónusról, Nagy Szent Gergely pápáról, Bingeni Szent Hildegárd apátnőről és Szent Cecília vértanúról, valamint korukról elmélkedtünk – többek között arról, hogy milyen megpróbáltatások érték a régi kor emberét, s hogy hogyan tudtak sokan minden viszontagság között szentül élni. Ebben a képzeletbeli időutazásban ma visszaérkezünk ahhoz a korhoz, melyben a legtöbben születtünk és még éltünk, a 20. századhoz. De vajon az említett korokhoz képes ez a mai világ jobb? Bölcsebb? Szentebb? Varbói iskolánk bejáratánál egy igen érdekes idézet olvasható iskolánk névadójától, Mikszáth Kálmántól, mely engem gyakran elgondolkodtat: „Nem okos világ ez a mai. De hát hiszen a tegnapi sem volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.” Nagyon bölcsen mondja: régen sem volt könnyebb, ma sem könnyebb, holnap sem lesz könnyebb. De régen is lehetséges volt szentül élni, ma is az, és holnap is az lesz. Ezt taníthatja meg nekünk e szentjeinkről való elmélkedés, erre adnak példát új szentjeink.

Ötödik példaként ragyogó „énekesünk” az Észak-Olaszországból származó Giuseppe Sarto, későbbi nevén Szent X. Piusz pápa. Egy egyszerű, falusi, paraszt családból származó gyermek, aki  néhány évvel később Katolikus Egyházunk vezetője lett. Édesapja parasztember volt, egyben a falu postása is, édesanyja varrónő. Egyszerű, falusi gyermekéveiben azzal tűnt ki, hogy rendszeresen, gyakran, és mindig örömmel ministrált. Olyan szépen hangzik mindez, de elhihetjük, nem volt olyan idillikus. Riesében, szülőfalujában sem volt a templomban fűtés vagy légkondi, ott sem volt ritka a mínusz fokos hideg, vagy a tikkasztó forróság. És mégis ministrált – hidegben, hőségben, reggel vagy este, vasárnap és hétköznap. Kedves ministránsaink, most már mindig itt lesz szemünk előtt ez a nagy pápa, Szent X. Piusz, akiről példát vehettek akkor is, mikor azt gondoljátok, túl hideg, túl meleg, túl korán, túl késő van a ministráláshoz, vagy éppen a kedv hiányzik hozzá.

A szemináriumi évek után pappá, később püspökké szentelték. 1903-ban választották meg pápává, ekkor vette fel a Piusz nevet – sorrendben tizedikként, ahogy maga fogalmazott: „bízván abban, hogy mindazok a szent pápák imádkoznak értem, akik a Piusz nevet erényes életükkel megbecsülték, határozott szelídséggel pedig kormányozták és védelmezték az Egyházat”. Minden embernek, minden kereszténynek, s ebből kifolyólag minden pápának megvan a maga személyes érdeklődése és egyben karizmája – képessége, hivatása. Piusz pápánk elsősorban az Egyház belső megújulásán  fáradozott. Első pápai írásában így fogalmazott: „Egész pápaságunk célkitűzése, hogy mindent megújítsunk Krisztusban azért, hogy Krisztus legyen minden mindenben.” Így választotta pápai jelmondatának is ezeket a szavakat: Instaurare omnia in Christo - Mindeneket megújítani Krisztusban. Szívügye volt a papok megszentelődése, a gyakori szentáldozás, s különösképpen a hívek a szentmisében való tevékeny részvétele. Volt egy időszak ugyanis, mikor a hívek csak kis mértékben kapcsolódhattak bele a szentmise énekeibe, imádságaiba – sokkal inkább a mise közben imádkoztak, mint a szentmisét imádkozták. A hívek a szentmise alatt ugyanis más, egyéni imádságokat mondtak: rózsafüzért, elmélkedéseket, de magába a szentmisébe tevékenyen nem kapcsolódtak bele. E szentatyának sikerült ebben is előre lépnie: ma már mindannyian a lehető legteljesebb módon belekapcsolódhatunk a szentmisébe – közös imádságainkkal, a pappal együtt mondott miserészekkel, szent énekeinkkel. Ehhez próbál segítséget nyújtani templomi kivetítőnk is, mely tálcán kínálja nekünk mondandónkat, énekelendőnket – bárcsak még buzgóbban belekapcsolódnánk a szentmisébe, a liturgiába. X. Szent Piusz pápának köszönhetjük, hogy megvan ez a lehetőségünk. Éljünk vele! Imádkozzunk és énekeljünk mindig áhítattal, buzgón – lelkünkkel és testünkkel egyaránt. Ugyancsak Piusz pápának köszönhetjük, hogy gyermekeink már kis korukban elsőáldozók lehetnek.

A borkedvelőknek is kedvenc szentjük lehet Piusz pápa, ugyanis történt, hogy a falu határában lévő szőlőt valami betegség támadta meg, és olyan méreteket kezdett ölteni a baj, hogy a szüret veszélybe került. A plébános tanácsot tartott a híveivel, majd vasárnap, mise után kihirdette nekik: „Holnap reggel harangozni fogunk, és megáldom a kertjeiteket és földjeiteket. Imádkozzatok velem együtt, és legyetek nagy bizalommal.” És történt, hogy másnap a szőlőkről eltűnt a betegség – és újra megtelhettek a pincék finom borral. De mi nem ez miatt választottuk őt, hanem a szent zene iránt tanúsított odaadása, buzgalma, áhítata, szakértelme és tevékenysége miatt.

Szemináriumi évei alatt a kispapok kórusát, a Schola Cantorumot vezette – ahol elsősorban gregorián zenét énekeltek. Később papként, plébánosként alapított egy kis énekkart, hogy a szentmisén még szebben tudják Istent dicsérni. Ami azonban mindennél jobban tükrözi a szent zene iránt tanúsított szeretetét, hogy már három hónappal pápává választása után megírta egyik legjelentősebb tanítását: a szent zenéről, annak fontosságáról, szentségéről és műveléséről. Hasonlóan, mint Nagy Szent Gergely pápa, aki tudta, hogy bármilyen nehéz körülmények között sem szabad elfeledni vagy elhanyagolni az Istennek kijáró legnagyobb tiszteletet és imádatot: a liturgiát, a szentmisét, a szent éneket, úgy Szent Piusz is így kezdi írását: „A lelkipásztori gondok között a legelső törekvés fönntartani és előmozdítani az Úr házának ékességét”. Minden szentünk ezt hirdeti: A templom épségének és szépségének, az Isten dicséretének kell lennie az első helyen. Ezért soha nem pazarlás a lehető legtöbbet megtenni és áldozni Isten házért – a templomért, s az abban elhangzó Isten dicséretért – a szenténekért és imádságért. A szentatya szavai gyönyörűen kifejezik, mennyire szívügyének tekintette mindezt: „A mi legforróbb óhajunk, hogy az igaz keresztény szellem mindenképpen fölvirágoztassék, s minden hívőben megőriztessék, mindenekelőtt a templom szentségére és méltóságára kell ügyet vetnünk.” Legforróbb óhajának nevezi ezt a vágyát. S talán többen vagyunk, többen érzünk így mi is. A szent zenével kapcsolatban minduntalan azt hangsúlyozza, hogy a gregorián zene Egyházunk sajátja, s minden más éneknél, zenénél magasztosabb, bensőségesebb, mélyebb és szentebb. Ezért éneklünk mi is minden vasárnap, minden ünnepen, és sokszor az egyszerű köznapokon is gregorián énekeket, mert azok szövegei szinte egytől-egyig a Szentírásból származnak, dallamaikat pedig, ahogy arról névadójuknál, Szent Gergelynél elmékedtünk, maga a Szentlélek sugallta. Talán még nem tekintjük azokat sajátunknak, talán még nem ismerjük őket eléggé, de szeressük őket, énekeljük őket, mélyedjünk el bennük – s előbb vagy utóbb nekünk betekintést adnak Isten csodálatos titkaiba. S hasonlóan minden szent énekünk szent magatartásra, szent komolyságra, és szent áhítatra neveljen minket. Hogy ma is lehetnek és vannak ilyen csodálatos és értékes énekeink – ebből vette ki oroszlánrészét kortársunk, szent zenészünk, Szent X. Piusz pápa.

Messze nem mondtunk el minden fontosat szentjeinkről, de életük egy kis részét megismerve talán benünk is felébredt a vágy az Isten mind méltóbb dícsérete iránt. Új szentjeink és új stallumunk is ezt segítse elő: hogy a mi templomunkban is, itt Ipolyvarbón is fönntartsuk és előmozdítsuk az Úr házának ékességét. X. Szent Piusz pápa, könyörögj érettünk!

Krisztus jegyese - Szent Cecília

Az elmúlt vasárnapokon újonnan választott szentjeinkről és korukról elmélkedtünk. Megismertük, hogy a járványok, éhínség és nyomor idején a 6. században, a keresztes háborúk és egyházpolitikai ellentétek korában a 12. században is éltek Szent Gergelyek és Szent Hildegárdok. Ma még mélyebbre ásunk Egyházunk történelmében, s egészen a 3. századra tekintünk vissza. E néhány percben Szent Cecíliával, a szent zene legismertebb védőszentjével ismerkedhetünk meg.

De nézzük először korát. Tudjuk, hogy a Krisztus által alapított kereszténység üldözése már az első század közepén elkezdődött – Jézus keresztrefeszítésével. S ez a keresztényüldözés csak tovább fokozódott a következő századokban – nem nyerve kivételt a 3. század, Szent Cecília kora sem. A római császárok többsége arra kényszerítette a birodalom minden lakosát, hogy ajánljanak fel áldozatokat a pogány isteneknek. Ez persze a keresztények szemében bálványimádás, és az egyetlen igaz Isten megtagadása lett volna. Így rengetegen áldozták fel inkább egész életüket az igaz Istennek, mint hogy áldoztak volna a pogány isteneknek. Egy mondattal összefoglalva: aki a 3. században keresztény volt, azt hitéért kivégezték. Láthatjuk, abban a korban sem volt egyszerű vagy könnyű kereszténynek lenni. Mégis éltek Szent Cecíliák.

De ki is volt mai szentünk? Az irodalmi szövegek s a vizuális művészi alkotások mind fiatal római lányként mutatják be Szent Cecíliát. Életrajzában pedig egy gyönyörű megfogalmazást találunk: Egy olyan lány volt, akiben a nemesi származás, a testi szépség és az erények ékessége szokatlan harmóniában találkozott. Gazdag volt, gyönyörű, és egyben szent. Valóban ritka párosítás. Az életéről és haláláról szóló legendák és beszámolók pedig olyan fenséggel és magasztossággal beszélnek róla, hogy már szinte hihetetlennek tűnnek. Történetkritikailag biztos lehetne kifogásokat támasztani e leírásokkal szemben, mégis ez a törékeny, ifjú szűz és vértanú 1700 éve töretlen tiszteletnek örvend. És minden bizonnyal nem véletlen.

Cecília kis korától imádságos életet élt, és „szíve égi tűztől izzott” – ahogy írják róla. Szüzességi fogadalmat tett, szülei mégis – az akkori szokásoknak megfelelően – férjhez adták. Esküvője napján azonban, mikor vőlegényével az oltárhoz vonult, ahogy – az általunk is énekelt, és – a ma is elhangzó antifóna hirdeti: „Cantantibus organis Caecilia Domino decantabat dicens: Fiat cor meum immaculatam, ut non confundar – A zengő hangszerek kíséretében Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: Legyen az én szívem szeplőtelen, hogy meg ne rendüljek sosem.” Ennek a hagyománynak, ennek az éneknek köszönhetően lett a keresztény ókortól a szent zene védőszentje, hisz róla hirdették: Cecília egyedül az Úrnak énekelt. S ezért választottuk őt mi is Scholank-stallumunk-templomunk védőszentjének.

Cecília a nászéjszakán rávette férjét, hogy ne érjen hozzá, mert a tisztaságát egy angyal védi, s elmondta neki, hogy már van egy jegyese: Krisztus, akinek előbb mondott igent. Valerianus, a férje annyira kíváncsi volt Cecília titokzatos jegyesére, hogy ki ez a Krisztus, hogy még a keresztséget is vállalta azért, hogy megláthassa. Orbán pápa keresztelte őt meg. Ezután hazatérve meglátta felesége őrangyalát, aki liliomból és vérvörös rózsából (a szüzesség és a vértanúság jeleiből) font koszorút helyezett mindkettőjük fejére. Ezt több gyönyörű festmény is megörökítette. Valerianus, Cecília férje akkor azt kérte Istentől, hogy egyetlen testvére, Tiburtius is megtérjen a kereszténységre. Kérése meghallgatásra talált: ő is megkeresztelkedett, majd együtt temették el azokat a keresztényeket, akiket a vallásüldözések során öltek meg. Emiatt kivégezték őket.

Ez után fogták el az immár özvegy Cecíliát. Pere és kivégzése során olyan bátorságot mutatott, aminek hatására sokan megtértek. Kínhalálra ítélték, először forró gőzzel, majd forró olajban akarták kivégezni, de a tűz csodás módon kialudt. Végül karddal végezték ki, de ezen kivégzése is majdnem sikertelen volt, három csapás után is életben marad, s a hóhér súlyosan sebesülten hagyta ott. Végül barátainak karjában halt meg – három nappal később.

Schola Cantorumunk a római Szent Cecília templom előtt, Rómában

Néhány évtizeddel később Rómában már templomot építettek tiszteletére azon a helyen, ahol egykor ő maga lakott férjével. Sírját 1300 évvel később felnyitották, és testét teljesen épen találták: olyan helyzetben és nyugalomban feküdt, mintha csak aludna. Ezt a látványt örökítette meg egy szobor formájában Stefano Maderna szobrászművész, amely ma is látható sírja fölött, római templomában. Mi is jártunk ott Scholankkal  tavaly áprilisban.

Szent Cecília, a szent zene védőszentje az Istennel való harmóniában, összhangban odáig jutott, hogy életét áldozza hitéért. Az igazi harmónia ugyanis éppen ez: Isten és ember akarata, Isten és ember élete összefonódik, s együtt munkálkodnak a világ üdvösségén. A zene, s különösképpen a szent zene is ehhez segíthet hozzá. Az igaz szó Jézushoz vezet, a szép zene pedig a Szentlélekhez. Ők pedig nincsenek egymás nélkül, ahogy mi sem lennénk teljesek a zene nélkül. Így tegyünk mi is: szép szóval, s talán még szebb zenével kerüljünk közelebb egymáshoz, s mindenekelőtt Istenünkhöz. Erre emlékeztessen mindig Szent Cecília személye is, akit szent zenéjének, s "szent harmóniájának" köszönhetően és azt szimbolizálva mindig hangszerrel ábrázolnak - így tette Lencsés művész úr is a mi gyönyörű képünkön.  Gyönyörködjünk benne, emlékezzünk példájára, s kövessük őt! Szent Cecília, könyörögj érettünk!

Bábel után is /Ter 11,1-9/

A mai olvasmány az ószövetség egyik legismertebb történetét mondta el - a híres bábeli nyelvzavarról hallottunk. Sajnálatos módon azóta a nyelvek különbözősége sokszor elválaszt minket egymástól.

Emeritus pápánk, XVI. Benedek azonban egy igen érdekes megvilágításban beszél arról az eseményről. Azt tanítja, hogy azóta valóban különböző nyelveket beszélnek az emberek, de „van a világnak egy elpusztíthatatlan  része még a bábeli torony és gőg után is. Ez pedig a zene: az a nyelv, amelyet mindannyian képesek vagyunk megérteni, mert mindannyiunk szívét megérinti.”

A szent zenével és zenében nem csak egymás, de Isten nyelvét is felfedezhetjük, megtanulhatjuk. Műveljük azt mind nagyobb odaadással és szeretettel.

Bingeni Szent Hildegárd

Egy héttel ezelőtt arról elmélkedtünk, miként tudott szentként élni Nagy Szent Gergely pápa abban a hatodik században, amikor a római népet szinte megszakítás nélkül járványok, éhínség és nyomor sújtották, s az emberek életét a népvándorlás és a háborúk keserítették.

Gondolatban ma elérkeztünk egy következő századhoz, s következő – immár ugyancsak „saját” – szentünkhöz, akit Bingeni Szent Hildegárdnak hívnak. Azért említettük meg újra Szent Gergely korát, mert ezen új szentünké, Szent Hildegardé sem volt könnyebb. A 12. század az egyháztörténelem egy igen viharos korszaka volt. Megkezdődtek a keresztes háborúk, a pápa és a császár között heves viták dúltak, Európát egyházpolitikai ellentétek osztották meg, sőt egy „ellenpápa” fellépésével az Egyházon belül is megoszlás támadt. És éppen ezt a kort élte meg Hildegárd szentül, ami újra csak azt bizonyítja, hogy minden korban lehet szentül, szentként élni.

Szentünk Németországban született és élt. A korabeli szokásoknak megfelelően Hildegárdot egészen kis korától a bencés apácák nevelték – hasonlóan, mint Nagy Szent Gergely pápánál, itt is Szent Benedek regulája volt a mérvadó – , de nem akarata ellenére lett apáca: 17 éves korában önként, saját elhatározásából lépett be a kolostorba. A csodálatos nevelésnek köszönhetően már gyermekként fejből tudott nagyon sok zsoltárt – méghozzá énekelve. Ez is példaadó lehet számunkra: mi is heti rendszerességgel imádkozzuk-énekeljük a zsoltárokat zsolozsmázáskor – milyen szép és hasznos lenne, ha egy-egy zsoltárt saját magunk is már fejből ismernénk és énekelnénk, és erre tanítanánk és biztatnánk gyermekeinket is...

Szent Hildegárdot később kolostorának „főnökévé”, apátnőjévé választották. Zseniális tehetség volt, a „tizenkettedik század csodájának” is nevezik őt – nemcsak életszentsége, hanem tudománya miatt is. Rengeteget olvasott, s így óriási műveltségre tett szert. Különösképpen a természettudományok terén jeleskedett: gyógynövénykertet létesített a kolostor körül, s – korában rendkívülinek számító – megfigyeléseit, gyógymódait írásban meg is örökítette (egyik művét ide kattintva lapozhatjuk). Ám mégis inkább művész, mint tudós volt. Olyan művész, akit Isten rendkívül gazdag képzelettel és művészi értékkel áldott meg. Saját maga leírta, hogy Istentől már gyermekkorától fogva látomásokban részesült: nem földi, de mennyei dolgokat látott. Feljegyzéseiben megemlíti, hogy látomásaiban többször valami fenséges, természetfölötti, minden földinél erősebb fényt látott – s hogy ez nem volt más, mint az Élő Fény, az Isten „árnyéka”. Milyen mélységes üzenet: Istennek csak az árnyéka is fényesebb, világosabb minden földi fénynél, azaz: Istenhez itt a földön semmi sem fogható, még csak nem is hasonlítható. Ezeket a látomásokat pedig képekben is lerajzolta: az „Isten árnyékát”, azt a csodálatos fényt mindig kör alakúnak festette meg, ami egyben a végtelennek, a végtelenségnek is a szimbóluma: s ugyanezt festette meg Lencsés művész úr a mi képünkre is. Bingeni Szent Hildegárd mögött megjelennek az Isten fényei-árnyékai körök formájában.

Szent Hildegárdhoz vigaszért, bátorításért özönlöttek az emberek: egyszerű hívek és papok, püspökök, császárok, sőt a pápa is többször felkereste őt és tanácsát levél formájában. Csodatevő hatalmat is kapott Istentől: rengeteg beteget meggyógyított. Elhihetjük: nem túlzás őt ilyen fenséges jelzőkkel illetni: minden korabeli dokumentum ugyanis szuperlatívuszokban beszél róla. Nem „közönséges” ember volt: olyan közel állt Istenhez, hogy mindenki elragadtatással beszélt róla. Pedig messze nem igyekezett az emberek „kedvében járni”. Sok fájdalma, vájúdása is volt az elmondandó kritikák miatt. Ugyanis állandóan a – sokszor – kemény igazságot tartotta szem előtt és azt hirdette, bár ahogy ő maga fogalmazott: „Különleges látomásaim miatt sokszor egészen más tanácsokat kellett adnom az embereknek, mint amilyeneket vártak tőlem.” Mégis „szívében olyan szeretet lángolt, amelyből senki emberfia nem volt kizárva.”

Azonban nem csak apátnő, misztikus látnok, teológus és csodatevő volt, de kiváló énekes, zenész, zeneszerző is. Ezért választottuk őt énekeseink-Scholánk-stallumunk-templomunk védőszentjévé. Páratlanul magas fokon művelte a szent zenét, s tanította, buzdította erre társait is. Nemcsak elsajátította a korában virágzó gregorián, „Gergelyi Ének”-et, de ő maga is új himnuszokat írt, ezekhez zenéket szerzett, s „mennyei” dallamvilágával – ahogyan egész életével is – valóban az Isten fenségének és magasztosságának megközelítésére és megéneklésére hív mindannyiunkat. Zenéje igen közel áll a gregorián énekhez, mégis valamiben más: nagyobb hangterjedelme és dallamainak valamiféle titokzatossága mintha egy új világot, dimenziót nyitna meg előttünk. „Éppenhogy” többszólamú zenéjét hallgatva és énekelve kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha lábaival a földön állna (ezt érezteti az állandóan tartott alaphang), hangjával és szívével azonban már az égbe, Istenhez törekszik (ezt énekli meg a lépegető dallam).

E mai szentmisében is elhangzik egy Bingeni Szent Hildegárdtól származó mű, melyben a zeneszerző az Egyház szépségét énekli meg mélységes biblia jelképek formájában:

”Ó, egyház,

látom zafírszemed,

és Bethel hegyében érzem hallgatásod.

Az orrod maga az illat:

a mirha és a tömjén,

hangod messzire zengő,

mint nagy folyamok robaja.”

Köszönjük meg Istennek mai szentünket. Életének és zenéjének szépsége pedig ihlesse meg a mi életünket és énekünket is. Bingeni Szent Hildegárd, könyörögj érettünk!

Az említett himnusz egy korunkbeli interpretálása: