Feltámadás

Nagy szeretettel várunk mindannyiotokat 

a ma esti feltámadási szentmisére 

19:45-re 

az ipolyvarbói plébániatemplomba.

Nagycsütörtök

A mai első olvasmányban a zsidók húsvéti ünnepéről, s ezen belül az ő húsvéti bárányukról hallottunk, mely magának Jézus Krisztusnak volt az előképe. A zsidók húsvéti bárányának vére 3500 évvel ezelőtt megmentette az izraelitákat a földi haláltól, s a mi húsvéti bárányunk, Jézus Krisztusnak vére pedig 2000 éve minket mentett meg, de már nem a testi, hanem az örök haláltól.

A második olvasmányban Szent Pál szájából hallhattuk Jézus szavait, amint megalapította a legnagyobb és legtitokteljesebb szentséget: az Oltáriszentséget, s egyben a papi, vagy más szóval az egyházi rend szentségét, hogy saját testében és vérében velünk maradhasson a világ végezetéig.

Az evangéliumban pedig a szeretet elméleti parancsát váltotta tettekre példát adva minden egyes ember számára.

Ez a három: az Oltáriszentség, a papi rend és a szeretet parancsának tettekre váltása nagyon szorosan összefügg.

Az Oltáriszentségről maga Isten Fia mondta: Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, nem hal meg örökre. Ezért ez az örök, a valódi élet forrása, záloga, vagy más szóval garanciája. S ezért jöttünk el mi is, ma is ide, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vételével bebiztosítsuk örök életünket.

De csak – a szintén Krisztus által alapított – papi rendnek köszönhetően részesülhetünk ebben a szent titokban, az Oltáriszentségben, mert egyedül a papoknak van hatalmuk Krisztus egyetlen és örök áldozatát újra meg újra jelenvalóvá tenni. Mert mit segítene nekünk a tény, hogy volt Oltáriszentség 2000 évvel ezelőtt, ha most, nap, mint nap nem tudnánk vele találkozni s belőle élni? Lenne esetleg egy szép emlék elbeszélés, de nem életet adó táplálék.

De mindez – az Eucharisztiából való élet – csak teljesen elméleti síkon létezne, ha nem fakadnának ki belőle konkrét tettek. Ha a napi szentáldozásunknak nem lenne semmi gyümölcse: sem az Istennel való kapcsolatomban, sem az emberközi kapcsolatokban, akkor mindez csak egy nagy csalás, ámítás lenne. De Jézus Krisztus maga mutatott példát: Az ő élete, melyben mi is részesülhetünk a szentáldozáson keresztül, a konkrét tettekben nyilatkozott meg. Megmosta apostolai lábát, mellyel példát mutatott az alázatosságra, másnap pedig életét áldozta értünk, példát mutatva végtelen szeretetére: „Nincs nagyobb szeretete annak, aki életét áldozza barátaiért”.

Krisztusban szeretett testvéreim!

A mai napon emlékezzünk erre a három dologra: az Oltáriszentségben jelenlévő Jézusra, a papokra, kik őt a lehető legközelebb hozzák hozzánk, s egyben az Oltáriszentségből fakadó konkrét tettekre, melyek ennek gyümölcseiként tesznek tanúságot róla.

Imádjuk ma az Oltáriszentséget kérve kegyelmeket papjainknak, hogy az ő és a mi tetteink is világítsanak a világban, mint a feltámadáskor ránk váró Krisztus világossága.

"hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak" /Iz 50,4-9/

A mai olvasmányban Izaiás prófétától hallottuk e szavakat: „Prófétája által Isten szenvedő Szolgája így beszél: «Isten, az Úr tanította nyelvemet, hogy az igével támasza lehessek a megfáradtaknak»”. S tudjuk, hogy ez az Isten szenvedő Szolgája nem más, mint Jézus Krisztus. Ő az, aki még saját szenvedései közepette is szavaival támasza tud lenni a megfáradtaknak. Mikor szenvedése útján töviskoronával a fején, kereszttel a vállán, végkimerültségben találkozott a síró asszonyokkal – nem magát sajnáltatta, hanem félretette saját fájdalmát, saját baját, saját szenvedését, s vigasztalta őket!

Lehet, nekünk se okoz gondot vigasztalgatni szenvedő embertestvérünket. Nekünk se okoz gondot, ha mi teljesen rendben vagyunk, teljesen egészségesek, nyugodtak, s még jókedvünk is van… akkor gond nélkül megy a vigasztalás, gond nélkül jönnek a biztató szavak…

De mi van akkor, ha épp betegek vagy szomorúak vagyunk, vagy fáradtak és idegesek? Tudunk-e ilyenkor is másokat vigasztalni? Tudunk-e ilyenkor egyáltalán egyetlen jó, biztató szót intézni a másik emberhez?!

Ha tudunk, adjunk hálát ezért Istennek. Ha viszont nem, akkor kérjük a fájdalmak férfiát, azt, aki tudja, mi a szenvedés, hogy ebben is tudjuk példáját követni.

Nagyhétfő

Az evangéliumban hallott Mária olaja nem volt elenyésző értékű, ha az evangélista megjegyezte: vett egy drága nárduszolajat. Ezzel az információval megerősíti a tényt, hogy ez a bizonyos Mária nem sajnált semmit az Úrtól.

Tudjuk, hogy ezek az evangéliumi alakok mind példaként kell, hogy szolgáljanak nekünk, hogy mi is hasonlóan cselekedjünk. De Isten biztos nem azt kéri most tőlünk, hogy mi is összes pénzünkkel támogassuk meg az Egyházat, vagy küldjük el misszióra, vagy hogy egész vagyonunkat osszuk szét a szegények között.

Arra szólít, s buzdít minket fel, hogy mi se sajnáljunk semmit Istentől. Hogy semmire se mondjuk: „Ezt kár lenne Istenre pazarolni”.

S van egy dolog, amit illetően mindannyian ugyanolyan gazdagok vagyunk, vagy egyesek szerint ugyanolyan szegények, melyből ugyanannyink van, mint a szomszédnak, mint a miniszterelnöknek, mint a pápának, mint minden embernek. De ezzel a dologgal mindannyian másképp gazdálkodunk. Van, aki sajnálja rászánni erre, vagy arra, sőt van, aki sajnálja rászánni még magára Istenre is.

Ma is, mint minden egyes nap kaptunk Istentől 24 órát, hogy a lehető legjobban használjuk ki. Köszönjük meg neki, hogy mi ma is jól választottunk, hogy jól gazdálkodtunk, hogy legalább ezt a ¾ órát Istennek szenteltük.

Ne sajnáljuk ezt se holnap, se holnapután, mert Bosco Szent János szavai szerint: „Ha szentelünk időt Istenre, ő ad még többet minden másra.”

Virágvasárnap

A mai napon elkezdődött a Nagyhét, s Anyaszentegyházunk ennek a kezdetén a passiót, Urunk szenvedésének és halálának történéseit olvastatja és eleveníti fel. Mindezt azért, hogy már most kezdjük el a közvetlen felkészülést a nagy ünnepre, hogy már a mai napon, s mától kezdve e hét minden napján állandóan szemünk előtt legyen a szenvedő Jézus, aki egyedül miattunk, értünk emberekért alázta meg magát, egyedül miérettünk szenvedett, s egyedül miérettünk halt meg kimondhatatlan kínok között a kereszten.

Nagyböjti idő elmúlt 39 napján többször hallottuk a figyelmeztetést: Most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja. S ennek az alkalmas időnek ezen a héten, ezzel a nappal kezdődően van itt a csúcsa, a teljessége.

Ezért elmélkedtük végig Jézus Krisztus szenvedését és halálát, hogy ezt a végső időt, mely pontosan a mai nappal kezdődik, a lehető legnagyobb áhítattal, odafigyeléssel, komolysággal és a lényegre, Istenre való összpontosítással éljük át.

Szenteljük ezt a hetet teljesen Istennek, hogy 6 nap múlva a feltámadás öröme valóban a mi személyes örömünk is legyen.

„Sokan hittek Jézusban”

Jézus egy tevékeny időszak után visszatér arra a helyre, ahol működését kezdte. A Jordánhoz, ahol Keresztelő Szent Jánostól felvette a keresztséget. Szent János evangélista pedig kihangsúlyozza: „Sokan hittek Jézusban”. Más szóval: Jézus működése nem volt hiábavaló, meghozta gyümölcsét.

Számunkra is nemsokára lezárul Jézus egy igen tevékeny időszaka a nagyböjti idő, mely már több mint öt hete tart. Sikerült legalább egy kicsit is megszentelődnöm? Számomra sem volt hiábavaló Jézus működése?

Út a mennybe... /Jn 8,51-59/

Ki ne akarna a mennybe kerülni? Hisz azért ünnepeljük a húsvétot, azért járunk gyónni – legalább ilyenkor, ünnepek előtt - , hogy legyen valami esélyünk elnyerni az örök életet. Tudjuk, sokszor nehéz megtartani az összes parancsot, meg mindent...de ma Jézus nagyon röviden és egyszerűen fogalmazza meg, hogy lehet a mennybe jutni: „Aki tanításomat megtartja, nem hal meg örökre“. Látszólag ennyi tehát az egész: megtartani Jézus tanítását. De valójában ez mégsem olyan „pofonegyszerű“.

Ha meg akarjuk ugyanis tartani tanítását – mindig, nem csak egyszer kétszer egy évben - , akkor ezt ismernünk is kell. S megismerni ezt a legjobban a szentmisén tudjuk, ahol nem csak halljuk az Isten igéjét, hanem egyetlen örök áldozatában újra és újra részesedünk.

Ezért is olyan fontos, sőt, nélkülözhetetlen, hogy rendszeresen – legalább hetente – vegyünk részt a szentmisén, a szentmisében, mivel abban ismerhetjük meg a tanítást, melyet követnünk és megtartanunk kell. Csak így tudunk a mennybe jutni.

"Én sem ítéllek el." /Jn 8,1-11/

Jézus megbocsát a házasságtörő asszonynak, kire az emberi törvények szerint akkoriban halálbüntetés járt volna, mert hogy „az ilyen azt érdemli“. Jézus mégis megbocsátott neki, mert határtalan az ő irgalma. Nem azért, mert megérdemelte, hiszen még nem is kérte a bocsánatot. Akkoriban az a nő halált és nem bocsánatot érdemelt. Mert a bocsánatot nem lehet kiérdemelni. Az csupán szeretetből fakadhat.

Jézus mai példája nyomán mi is bocsássunk meg azoknak, akik tényleg „nem érdemelnek bocsánatot“. Mert a megbocsátás soha nem a bűnös érdeme, hanem a szenvedő fél szeretetének gyümölcse és egyben bizonyítéka. S nemde Jézus mondta: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket“? Urunk, bocsásd meg vétkeinket, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

nagyböjt ötödik vasárnapja

Ez a mai evangélium, kedves testvéreim, igaz terjedelmesen, de annál részletesebben gyönyörűségesen vázolja fel az Isten – ember kapcsolat egyik jelentős oldalát. Azt, hogy az Isten hogyan „bánik” az emberrel, vagy talán szerencsésebb kifejezéssel: Isten hogyan „gondoskodik” az emberekről, mily határtalanul szereti őket, vagyis minket. Figyeljük csak meg közelebbről:

Már az elején hallottuk: „Jézus szerette őket: Mártát, Máriát és Lázárt.” Ez eddig szép és jó. Azonban a következő mondat elég nehezen érthető: „Amikor tehát Jézus meghallotta, hogy Lázár beteg, két napig ott időzött még, ahol volt.” Mi ez? Milyen hozzáállás? Emberi? Nem emberi. Isteni. Igaz, nem értjük. De Jézus még folytatja: „Lázár meghalt. És hogy nem voltam ott, örömömre szolgál miattatok, hogy higgyetek”. Kedves testvéreim, nem akármilyen szavak ezek. Hisz képzeljük bele magunkat pl. az apostolok, vagy Lázár testvérei helyébe. Beteg a bátyánk vagy az öcsénk, ott van Jézus, aki eddig mindenkinek segített, kérjük őt, hogy siessen, mert a tesó meghal. Ő meg 2 napig meg sem mozdul, s aztán azt mondja, örülök, hogy ott sem voltam, mikor meghalt.

Gyógyulást kértek, de mit kaptak? Halált? Rövidtávon igen. Azt. Hisz mit mondott Márta? „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” De nincs „ha”. Így a következőképpen is fogalmazhatunk: „Uram, nem voltál itt, ezért meghalt a testvérem”. De nem csak Márta gondolta ezt így. Hisz Mária is pontosan ugyanezeket a szavakat mondta Jézusnak. Ha akarta volna Jézus, valóban nem halt volna meg Lázár. De ő nem akarta. Nem úgy akarta.

Jézus odaért a sírhoz, ahol még könnyekre is fakadt. Meg is jegyezték a zsidók: „ő, aki visszaadta a vak látását, nem akadályozhatta volna meg, hogy meghaljon?”. Egy csomó ember, akik közül egyik sem hitt Jézusnak, egyik sem mert tőle „feltámadásos csodát” várni. Még az a Márta is, aki pár perccel előbb azt mondta: „Tudom, hogy bármit kérsz Istentől, megadja neked” nagyban kételkedett, hisz mikor Jézus kérte, vegyék el a követ, megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos”. Azonban Jézus felkiáltása: „Lázár, jöjj ki” minden aggálynak, gondnak, kételkedésnek, problémának, hitetlenségnek, kétségnek, bizonytalanságnak véget vet. Jézus feltámasztja a négy napja halott Lázárt.

Miről volt itt szó, kedves testvéreim? Egy „egyszerű feltámasztásról”? Nem, sokkal többről. Az Isten pedagógiájából ismerhettünk meg egy kis részt. Abból, amit sokszor nem értünk, és ami ellen sokszor zúgolódunk. Amikor nem értjük, miért van egy-egy betegség, miért van egy haláleset…de Jézusnak a történtek elején volt még egy csodálatos mondata, mely lehet, elcsúszott a fülünk mellett. Emlékszünk erre? „Ez a betegség Isten dicsőségére fog szolgálni”. Isten nem csak hogy akkor segíthet, mikor még látunk reményt, hanem akkor is, mikor már eljött a vég, a halál, mikor senki sem lát már kiutat. Minden betegség, minden rossz, minden baj, minden gond szolgálhat Isten dicsőségére. Isten mindent a mi javunkra tud fordítani, sőt! Sokszor tudatosan hagyja, hogy fájjon, hogy rettentő nehéz legyen, mint a mai példában. Tanít, nevel és formál minket. Hogy megtanuljuk, vagy inkább megtapasztaljuk, neki hatalma van minden felett, ezért hívjuk őt Mindenhatónak.

Jöhet bármilyen nehézség, bármilyen baj. Jusson eszünkbe ez a mai igaz történet. Vagy legalább Jézus ez az egy mondata belőle: „Mondtam már neked, ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.”

"...néhányan megjegyezték" /Jn 7,1-2, 10, 25-30/

Érdekes, de talán nem meglepő módon a mai szentírási részben újra azok „szólaltak be”, akik nem fogadták el Jézust, akik a halálát kívánták. Nagyon egyszerűen mondhatjuk így: a rosszak szólaltak fel. Pedig az evangélista megjegyzi: „néhányan” voltak csupán azok, akiknek „nem tetszett” Jézus tanítása – az igazság és a jó. A többség viszont valószínűleg hallgatta őt. Mégis a rossz lett feljegyezve.

De ma sincs ez másképp, kedves testvéreim! A rossz sokkal gyorsabban terjed a jónál. A rossz egy emberről, az Egyházról… Igaz, a rosszak talán kisebbségben vannak, mégis sokszor ők győznek, mert a jók csendben maradnak.

Ki másnak kell terjeszteni a jót, az igazat, ha nem nekünk?

"De hát ha az ő írásainak nem hisztek, hogy hinnétek az én szavaimnak?" /Jn 5,31-47/

Sokszor sokmindenkinek és sokmindent el tudunk hinni, és el is hiszünk. A mai evangélium azonban egy dologról beszél: hinni nem az embereknek, hanem hinni az Istennek. Azokról szólt ez a szentírási rész, akik nem hittek sem János tanúságának, sem Jézus tanúságának az Atyáról, sem az Atya tanúságának Jézusról. Sőt, ahogy hallottuk, még Mózesnek, a zsidók legnagyobb példaképének sem hittek.

Az Isten szava a Szentírás megcáfolhatatlan igazságokat tartalmaz minden egyes szavában. A kérdés az, mennyire hiszünk benne? 

„Egy ember, aki 38 éve szenvedett.“ /Jn 5,1-16/

Ez az ember, akiről az evangéliumban olvastunk 38 éve volt beteg. Naponta ott volt a Beteszda csodatevő fürdőnél, gyógyulást várva. De gondoljunk csak bele, mennyire számított a gyógyulásra azon a bizonyos napon, amikor épp Jézus ment arra? Talán nem nagyon. Azonban ő aznap is ott volt, várta, hogy meggyógyuljon. Megtett mindent, ami tőle tellett, ott volt a fürdőnél.

Mi is lehet, szenvedünk valamilyen betegségben évek óta. Talán 5, 10, 30, vagy 50 év óta. Egy lelki betegség – egy bűn, mely életünk része gyerekkorunktól kezdve, melyet megemlítünk évek óta minden egyes szentgyónásban. Ne adjuk fel a harcot és ne mondjuk, már ezzel is halunk meg. Lehet, épp a mai találkozásunkkor gyógyít meg minket Jézus.

„Hitt az ember Jézus szavának és elment.“ /Jn 4,43-54/

Újra egy probléma – egy beteg, és újra egy megoldás – csodás gyógyítás. Jézus sorba egymás után műveli csodáit, a nyitott szívű emberek pedig sorra hisznek, a megrögzöttek pedig egyre inkább felfuvalkodnak. Vajon tényleg csoda kellet ahhoz, hogy valaki higgyen benne? Hisz maga Jézus mondta: „Ha csak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.“

Nem! A mai királyi tisztviselő példája bizonyítja ezt. Ez a kafarnaumi ember nem látott semmilyen csodát, és mégis hitt. Az első szóra, ahogy olvastuk: „Hitt az ember Jézus szavának és elment.“

A hit az akaraton múlik. Ahhoz, hogy mi is higgyünk, akarnunk kell hinni. Mert ha nem akarunk, vagy mindig csak kételkedünk, bármilyen csoda történhet, nem hisszük e, és nem válik javunkra. Vegyünk példát a mai kafarnaumi emberről, és higgyünk minden egyes szónak, mely az Isten ajkáról, a Szentírásból származik. A mai evangélium is bizonyítja: Az Isten szava soha nem tévedett és nem hazudott.

nagyböjt negyedik vasárnapja

„De ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.”

Krisztusban szeretett testvéreim! Ez a mondat zárta le és foglalja össze nagyon röviden, de mégis „velősen” a mai igeliturgiát. „Ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Sokszor és sok mindent hallottunk már Jézustól. Egyszer erre, máskor amarra figyelmeztet. Tudjuk, hogy minden szavának mérhetetlenül nagy súlya van. Hogy ő nem mond egy szót sem fölöslegesen, hanem minden szava a mi lelki fejlődésünket szolgálja.

Azonban ezek a mai szavak, ha tényleg komolyan vesszük őket, szinte meg kell, hogy rendítsenek minket. Hisz tudjuk, ha bűnt követünk el, elveszítjük a mennyek országát, az örök boldogságunkat. Gyónni pedig azért járunk, hogy Isten megbocsássa a bűneinket, és így újra méltók legyünk a boldogságra. De a legnagyobb tragédia pontosan az lehetne, ha még a gyónás után is megmaradna a bűnünk. Ebbe, ha a hitünk tényleg létkérdés számunkra, bele sem merünk gondolni. Pedig – Jézus mai szavaiból tisztán kivehetjük – ez a valóság. Megeshet, hogy egy-egy gyónás után is megmarad a bűnünk.

„Ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad bűnötök.” Más szóval, ha azt gondoljuk magunkról, hogy nincs is semmilyen bűnünk, akkor a bűnünk, amit sajnos még észre sem veszünk, megmarad. De mit tegyünk, ha úgy érezzük, nincs bűnünk? József Attila a múlt században írta (A bűn): „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van.” Az első és legfontosabb teendőnk – főleg most, a nagyböjti időben - , hogy akarjuk észrevenni bűneinket. De ne csak akarjuk, hanem tegyünk is érte valamit. Ez a nagyböjti idő pontosan arra szolgál, hogy ezekben a napokban ne csak a megszokott módon imádkozzunk, ne csak a megszokott módon vegyünk részt a szentmisén, ne csak a megszokott módon készüljünk fel a szentgyónásra, hanem máshogyan. Menjünk mélyebbre! Mélyebbre a lelkünkben, fedezzük fel a már megszokott, elhomályosult bűneinket. Második János Pál pápa, kinek boldoggá avatására ez év húsvét második vasárnapján kerül sor, s kinek éppen tegnap volt halálának 6. évfordulója, minden héten járt gyónni. Egy szent életű ember, aki naponta órák hosszat imádkozott, aki nem szűnt meg állandóan a jót cselekedni, érezte, bűnök nyomják még a legnagyobb igyekezet mellett is a lelkét. Olyan finoman érzékeny volt a lelkiismerete, hogy még a legkisebb szeretetlenségeket is észrevette magában. Mennyivel inkább kell akkor nekünk, kedves testvéreim, gyakran gyónnunk. Nem csak egyszerűen gyónnunk, hanem ismerve bűneinket, észrevéve minden bűnünket jól gyónnunk.

"Ez megigazultan ment haza, az viszont nem" /Lk 18,9-14/

Lelki életünkben, melynek a legnagyobb részét az imádság teszi ki, úgy gondolom, az lehet a legborzalmasabb, amit elképzelhetünk, hogy ha az Isten nem hallgatná meg az imádságunkat. Mert így minden, amit a lelki életünkben tennénk (az imák, a jócselekedetek, a bűn elleni harcaink) fölöslegessé és értéktelenné, haszontalanná válna. Nem lehet ennél borzasztóbbat elképzelni sem.

Azonban ma Jézus mégis azt mondja nekünk: aki nem imádkozik alázattal, alázatosan, azt az isten nem hallgatja. Szenteljünk ennek óriási figyelmet, mert ezen áll, vagy bukik minden. Alázatosan imádkozni pedig ennyit jelent: észrevenni, tudatosítani és megbánni a bűnöket, még mielőtt hozzálátok az imához.