Naponta /Mk 3,7-12/

Jézus köré, mint hallottuk, óriási tömeg gyűlt össze: Galileából, Júdeából, Idumeából, a Jordánon túlról, Tirusz és Szidon vidékéről. A legtöbben azért keresték fel őt, mert csodát akartak látni tőle. Ő pedig tett is csodát, nem is keveset: meggyógyította a betegeket, kiűzte az ördögöket... De később mégis szinte teljesen magára maradt.

Hathatósan mutatják ezek a történések, hogy nem elég azért és akkor menni az Istenhez, mert csodát akarunk látni, vagy csodát várunk tőle. Az egyszerű hétköznapokon is fel kell őt keresni: mindössze azért, hogy beszélgessünk, találkozzunk vele, hogy közelebb kerüljünk hozzá – pontosan úgy, mint ma tettük, mikor eljöttünk a mai szentmisére. S ha meghozzuk naponta ezt a kis áldozatot, akkor az ő segítségével ki tudunk tartani a megpróbáltatás idején is.

Öröm vagy félelem? /Zsid 6,10-20/

„Isten nem igazságtalan” – hallottuk a mai szentleckében. „Nem feledkezik meg a jócselekedetekről és a szeretetről...” Milyen jó, hogy a mindenható Isten igazságos, mert minden jóért, amit teszünk, bőségesen megjutalmaz. De az igazságosságnak ott van a másik oldala is: nem csak megjutalmazza a jókat, de megbünteti a bűnösöket.

Ha Isten igazságosságával nézzük életünket, napjainkat, vagy csak a mai napunkat: vajon bennünk örömet, boldogságot, vagy inkább aggodalmat, félelmet vált ki a tény: Isten igazságos.

Éljünk úgy, hogy Isten igazságosságának beteljesülése legyen egyik legnagyobb reményünk.

"Ostoba európaiak..." /Mk 2,18-22/

Néhány igaz emberrel találkozhattunk a mai evangéliumban, akik miután valamit nem értettek Jézus-, és az ő apostolai viselkedésén, odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „miért van ez így?” Jézus pedig megmagyarázta nekik.

Nincs egyetlen ember sem a földön, aki mindent értene az Isten dolgaiból. Nem mindegy azonban, hogy ilyen helyzetben zúgolódunk, és fellázadunk a számunkra érthetetlenen, vagy éppen válaszért ahhoz fordulunk, aki nem csak bölcs, de ő maga a Bölcsesség.

A mai hittanórán olvastunk egy igen sokatmondó gondolatot a hittankönyvünkben, mely szerint az araboknak van egy mondásuk: „Ezek az ostoba európaiak azt hiszik, hogy Istenről mindent érteniük kell.” Istenről nem kell, és nem is lehet tudni mindent. De lehet teljesen bízni benne, s akkor megértjük: mindent, amit tudnunk szükséges, ő elmond nekünk.

Miserend és hirdetések - Évközi 2. vasárnap

Évközi idő második vasárnapja

Az Ószövetség egyik legjelentősebb bírájáról és fontos prófétájáról – Sámuelről hallottunk a mai olvasmányban. Pontosabban az ő isteni meghívását kísérhettük figyelemmel. Talán meg is jegyeztük, hogyan történt ez a meghívás…

Mint sok más helyen az Ószövetségben, az Isten itt is álomban szólt az emberhez. De van egy különlegessége ennek a mai meghívásnak: Sámuelhez (aki egész gyerekkorától az Úrnak szolgált) akkor szólt az Úr különleges szavakkal, amikor éppen „az Úr templomában aludt”. Sámuelről pedig tudjuk, hogy egész gyermekkorától kezdve Éli főpap mellett szolgált – azaz sokat tanult és sokat imádkozott. Művelődött és gyarapodott az isten-ismeretben. Az főpap mellet lenni egyértelműen különleges megtiszteltetés volt. Hisz aki ott lehetett, az a legnagyobb „mestertől” tanulhatta, leshette el a dolgokat. Mindenekelőtt az imádságot – azt, hogyan is kell imádkozni, jól imádkozni. Sámuel is naponta több órát töltött az imádságban – az Istennel való beszélgetésben. De érdekes módon… mégsem egy ilyen imádság, imádkozás közben szólította meg őt az Úr, hanem egyszerűen akkor, amikor az ő házában, az Isten házában volt, amikor látszólag nem csinált semmit - aludt. Látszólag nem tett semmit, valójában azonban Istennek tetszően cselekedett – ott volt a templomban, az Isten előtt.

S hogy mi lehet ennek az üzenete a mi számunkra? Remélhetőleg mi is sokat imádkozunk… Talán már több ezer rózsafüzért elmondtunk… Sőt talán már nem is csak egyoldalú, monológ formája van az imánknak, hanem tudunk valóban beszélgetni az Istennel… De mégis nagy szükség van – s ezt az egyházatyák óta tanítja különös figyelemmel Egyházunk – az ún. szemlélődő imádságra – amit latinul oratio contemplativa-nak hívunk. Így talán már ismerősen zeng: kontempláció. S hogy mi is ez valójában? Katolikus Egyházunk Katekizmusa magyarázza:

„A szemlélődő ima azt keresi, "akit szeret a lelkem" (Én 1,7): A szemlélődő imádságban a tekintet már az Úrra irányul. Ilyenkor levetjük álarcainkat, és szívünket újra a minket szerető Úr felé fordítjuk, hogy átadjuk neki magunkat, mint áldozati adományt, melynek meg kell tisztulnia és át kell változnia. A szemlélődő ima a hit Jézusra szegezett tekintete.” De vajon képesek vagyunk mi erre? Hisz mi csak egyszerűen szoktunk imádkozni, s egyszerű emberek vagyunk, és azok is akarunk maradni. De hogy ez az imádság mennyire sajátja lehet az "egyszerű embernek", azt egy kedves történet mutatja meg a legjobban:

Franciaországban történt – kb. 200 évvel ezelőtt - , hogy egy kis faluban az egyik idős paraszt bácsi a lelkiatyjával beszélgetett. A lelkiatya szólította őt le, ugyanis felfigyelt arra, hogy ez a bácsi naponta igen sok időt tölt el a templomban,  az Oltáriszentség előtt. Az atya, akit mindannyian ismerünk (Vianney Szent János) kíváncsian megkérdezte: És mondja már, hogyan szokott, vagy hogyan tud imádkozni olyan sokat? Erre így felelt: Egyszerű: én nézem Őt (az Istent), Ő meg néz engem ".

Ez az igazi kontempláció, szemlélődő ima, amely a szív egyszerűségének és őszinteségének a kifejezője. Szavak nélkül egyszerűen az Isten jelenlétében lenni, s kitartani – bármilyen gondolatok jönnek, vagy nem jönnek. Istennek adni az időt, s a szívünket feléje, rá fordítani.

Vajon próbáltuk-e már valaha az imádságnak ezt a formáját? Ha még nem, talán éppen ma, az évközi idő kezdetén, elején kezdjük el. És könnyen lehet, hogy - Sámuelhez hasonlóan - a látszólagos semmittevésben fog szólni hozzánk az Úr. Ki tudja, Isten már évek óta azt várja, hogy őszintén, teljesen rá figyeljünk. Ne mondjunk semmit, csupán figyeljük, szemléljük őt. 

Térdre borult... /Mk 1,40-45/

A mai evangéliumban hallott leprás szó szerint térdre borult Jézus előtt. Pedig talán hallottunk már róla, hogy a lepra milyen borzasztó betegség: olyankor az ember egész teste bomlásban van, s így ez magától is szinte elviselhetetlen fájdalommal jár. Nem beszélve arról, ha valami hozzáér az emberhez. Ott nem csak a mozdulatok fájnak, de már maga a létezés is. És ez a halálosan beteg, kínlódó ember „térdre borult” Jézus előtt, és úgy kérlelte. Talán el sem tudjuk képzelni, milyen fájdalmat okozhatott neki a térdelés... És mégis megtette...

A mai leprás személye és hőstette legyen példa számunkra! Nekünk is egy-egy mozdulat itt a szentmisén járhat nem kis kellemetlenséggel, fájdalommal, áldozattal. De higgyük el, amit Jézusért tészünk, azt ő mindig bőségesen viszonozza. Tudjunk érte szenvedést is vállalni!