Nagyböjt első hete

Az utolsó ítélet leírásában Jézus felfed egy dolgot, egy tényt, amely egyszerre lehet ajándék és egyben felelősség. „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek“. Bármit teszünk-, vagy nem teszünk meg másokért, azt neki tesszük-, vagy nem tesszük. Talán már mi is elgondolkoztunk azon, vajon milyen lenne beszélgetni Jézussal, vendégül látni Őt a házunkban vagy mellette lenni a szenvedés idején.

Ha szemtől szembe-, mint hozzánk hasonló embert nem is láthatjuk, azonban iránta való szeretetünket mindig és mindenhol, bárkin keresztül megmutathatjuk.

De mivel részünk van ebben a lehetőségben, felelősek is vagyunk azért, hogy hogyan cselekszünk. Óriási ajándék, de legalább akkora felelősség –  felebarátainkból mindig Jézus néz ránk: hogyan viselkedünk vele szemben?

Nagyböjt első vasárnapja

Tegnapelőtt az egyik rádióadásban hangzott el a következő gondolat: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit szeretnénk. Ő pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.” Sokat elmélkedtünk már azon, hogy Isten – bár minden imádságunkat meghallgatja – nem mindig adja meg nekünk azt, amit kérünk tőle. Azonban ha visszatekintünk életünk egy-egy szakaszára, sokszor belátjuk: éppen úgy volt jó, ahogy történt – s talán jobb is, hogy nem úgy alakultak dolgaink, ahogyan mi elterveztük. Egyetlen mondattal mindezt valóban így lehet megfogalmazni: „Mi mindig azt kérjük Istentől, amit szeretnénk; Ő pedig mindig azt adja, amire szükségünk van.”

Az idei böjt-időt hamvazószerdával-, mások ezzel a vasárnappal kezdjük el. S ha komolyan vesszük magát a böjtöt, annak cselekedeteit, akkor megváltozhat bennünk valami. Ugyanis ha valóban lemondunk egy-egy kedvenc ételünkről vagy étkezséről, ha valóban többet imádkozunk ebben az időszakban, ha valóban sok jócselekedetet végzünk, akkor a lelkünk felemelkedik, közelebb kerül Istenhez, s egy idő után elkezdünk isteni módon gondolkodni. Ha mindezeket megtartjuk és megtesszük, előbb vagy utóbb máshogyan fogjuk látni dolgainkat: elkezdünk jobban bízni Istenben, elkezdjük jobban szeretni Istenünket, s jobban tudjuk szeretjni a körülöttünk élőket is. S talán már nem csak azt fogjuk kérni, amit – sokszor egészen önző módon – szeretnénk, hanem már azt is, amiről tudjuk, valóban szükségünk van arra. Míg az év többi részében egészséget kérünk, jólétet, nyugalmat, biztonságot, sikert, örömet, addig egy-egy böjti idő közepén képesek leszünk hitért imádkozni, türelemért, nyitott szívért, készséges-, másokra odafigyelő szívért, mindenki iránt való szeretetért.

A nagyböjti idő megtaníthat arra, hogy ne csak azért imádkozzunk, amit szeretnénk, de azért is, amiről meggyőződtünk: szükségünk van rá.

Böjt vagy diéta?

Tegnap arról elmélkedtünk, hogy – Jézus szavai szerint – a böjtöt mindannyian szabadon választhatjuk meg: rajtunk múlik, hogy miről és hogyan mondunk le. Egyházunk pedig tovább folytatja a böjti tanítást. Ma ezt imádkoztuk: „Urunk add, hogy külső önmegtagadásainkat lelki megújulással tegyük teljessé”.

Ma papi gyűlésünk volt, s a szentmisén az egyik lelkiatya többek között ezt a gondolatot mondta el: „a böjt imádság nélkül puszta diéta marad”. Mi ne diétázzunk, de Istennek tetszően böjtöljünk: imádsággal, önmegtagadással és jó cselekedetekkel.

Nem muszáj /Lk 9,22-25/

Böjt van. De Jézus nem kényszerít senkit sem a böjtre, az imádságra, a szenvedés elviselésére. Nem mondja: mindenkinek fel kell venni a keresztjét, ha akarja, ha nem. Az ellenkezőjét hallottuk: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem!” Aki akar, az tegye. Megadja nekünk a szabadon választás lehetőségét.

Az idei böjtben is ránk hagyja Istenünk a választást: mivel böjtölünk, mit tagadunk meg magunktól, mit áldozunk fel, melyik keresztünket akarjuk türelmesebben viselni. Nem kötelező. Azonban vegyük fontolóra a nagy ígéretet: „De aki elveszíti életét énmiattam, megmenti azt”. Ez vezessen minket az egész böjt folyamán: Megtalálni életünket, az igazi, teljes életet Istennél, Istenben.

Hamvazószerda

Ma parancsolt böjti napunk van. Mai modern világunkban azonban feltehetnénk a kérdést: van-e még létjogosultsága a böjtnek? Miért kellene még ma is böjtölnünk? Nem veszett ki a gondolkodásból, a divatból, a közfelfogásból az önmegtagadás?

Mindezen kérdésünkre éppen a mai szentmise könyörgése ad választ. Így tanít és imádkoztat Egyházunk: „a bűnök ellen vívott harcainkban az önmegtagadás legyen biztos erőforrásunk.” Mindannyiunknak vannak olyan bűnei, melyek már szokásunkká váltak, s amelyek ellen – látszólag – sikertelen harcot folytatunk. Azonban éppen az önmegtagadás, a böjtölés adhat újabb és újabb erőt, hogy sose adjuk fel ezt a harcot, és életünk végéig, az utolsó pillanatig harcosként lásson minket Istenünk.

Ezzel a tudattal és lelkülettel kezdjük meg ma nagyböjti utunkat.

Miserend és hirdetések - Évközi 5. vasárnap