2011. február 6., vasárnap

"Ti vagytok a világ világossága" /Mt 5,13-16/

"Egy olyan közösség, amely együtt van, de nem Jézus miatt, nem Jézusért és nem Jézusból élve, nem hordoz világ és történelem feletti üzenetet. Van elég sok klub és szervezet a világon; mi nem azok vagyunk, hanem a Föld sója és a világ világossága – Jézus miatt." – írja jeles kortárs atyánk, Barsi Balázs.
Nehéz beszélni a világosságról, ha épp nem látjuk nagy szükségét. Ha most idehoznám az oltárról az egyik gyertyát, s elkezdenék beszélni arról, mennyire fontos és milyen értékes ez az egy gyertyaláng, bizonyára nem váltana ki bennetek nagy hatást, nem nagyon hinnétek el. De mikor húsvét éjszakáján a teljesen sötét templomba bevonul a pap az égő húsvéti gyertyával, miközben énekli: „Krisztus világossága” – akkor az ideális beszélni a fényről, a világosságról, s talán csak akkor értjük meg igazán, milyen fontos is a fény.
Jézus ma mégis erre figyelmeztet: „Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága”. De vajon hogyan tudunk mi világítani? Biztos, hogy tisztában van azzal, hogy miről is van szó: világítani, azaz megmutatni az embereknek, hogyan lehet ma is élni olyan életet, amilyet maga Jézus Krisztus élt itt a földön.  És hogy ez az életet szebb, boldogabb minden más stílusú életnél, s hogy csak ez vezet el az örök életre, az örök boldogságra.
De ha mindenki és minden jó lenne ebben a világban, akkor nem lenne semmi jelentősége a mi fényünknek. Egyszerűen nem lenne szükség ránk. De mivel Jézus rámutat: „ti vagytok a világ világossága”, egyértelmű: „nem minden jó, mert sok a sötétség”. S pontosan ezért a sok rossz láttán nem szabad elcsüggednünk, nem szabad kedvünket veszteni, ha annyi rossz vesz minket körül – hisz épp ez a jó, épp ott a rossz között kell jónak lennünk – ez a küldetésünk – nekünk, keresztényeknek. S ezt a küldetésünket csak úgy teljesíthetjük, ha minden rosszat jóval viszonzunk, úgy, mint Jézus.
Ahhoz, hogy valamit meg tudjunk tapasztalni, mindennek az ellenkezője kell, hogy elénk táruljon. Ez egy óriási ajándék, mert e nélkül, nem tudhatnánk meg, milyen bármi más. Nem ismerhetjük a meleget a hideg nélkül, a magasságot a mélység nélkül, a gyorsat a lassú nélkül. Nem tudhatjuk mi az a bal a jobb nélkül, az itt az ott nélkül, a most állapotát a később nélkül. Nem ismerhetjük meg az örömet a bánat nélkül, a szeretetet a fájdalom s a harag nélkül, az édeset a keserű nélkül, a nevetést a sírás nélkül, a sikert kudarcok nélkül, a bizalmat a bizalmatlanság nélkül, a hitet a hitetlenség nélkül, és soha nem tapasztalnánk meg, mi az a megbocsátás a megsebzettség nélkül.
  Így tehát, amikor körülvesz a sötétség, ne rázzuk az öklünket, és ne átkozzuk a sötétséget. Inkább legyünk mi a fény a sötétben, viszonozzunk mindenkinek minden rosszat csak jóval, és akkor majd megtudjuk, hogy valójában kik is vagy, és mások is tudni fogják, mi a küldetésünk.
„Mi vagyunk a világ világossága, a hegyen épült város, melyet szerencsére nem lehet elrejteni, lámpa, melyet nem rejtenek a véka alá, hanem amely a lámpatartón világít. Mert a mi rossz jóval viszonzásunk világít az emberek előtt.” De szerencsére, még az sem baj, ha csak egy kicsit világítunk, ha nem adunk nagy fényt, csupán egy kis mécslángot, ha nem tudunk az egész világnak példát mutatni. Kaszap István írja naplójában, s ezekkel a szavakkal fejezzük be elmélkedésünket: „Ha nem lehetek csillag az égen, leszek egy kis mécses a házban, aki legalább ott, otthon világít”. 

2011. február 4., péntek

"Azt gondolta, hogy Keresztelő János támadt fel benne." /Mk 6,14-29/

Heródes félt, nem volt nyugodt, valami gyötörte és nem hagyta őt békén.
Ha nem is nagyon akarta, mégis megtette: eltette Keresztelő Szent Jánost láb alól. Azt, aki állandóan figyelmeztette: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Heródes megpróbálta elhallgattatni – mondhatjuk így: lelkiismerete szavát. Egy ideig talán sikerült is, de mikor hallott Jézusról, újra megijedt. Lelkiismerete nem hagyta békén. Nem tudta teljesen elhallgattatni.
Ma nézzünk kicsit jobban magunkba, vajon mi nem akartuk-e elnémítani, vagy nem hallgattattuk-e el lelkiismeretünk szavát. Nincs-e valami bűnünk, amit még talán régebb követtünk el, de még nem vallottunk meg a szentgyónásban? Mert a teljes boldogságot – melynek alapja a teljes lelki béke –  csak úgy nyerhetjük el, ha megszabadulunk minden bűnünk ránk nehezedő súlyától. S ha így meghalljuk Jézus szavát, nem félni (mint Heródes), hanem szerfölött örvendezni fogunk.

2011. február 2., szerda

Ma Gyertyaszentelő Boldogasszony

Ne felejtsünk el gyertyát hozni magunkkal 
a szentmisére, hogy otthonainkba is eljusson az a fény, melyet maga az Isten ad nekünk,
s amely őt magát jelképezi!

A legfényesebb világosság /Lk 2,22-40/

Ma arra emlékezünk, hogy Jézust Szűz Mária és Szent József bemutatták az Istennek a templomban.
Ennek a nagy eseménynek az ószövetségi megjövendöléséről szól az olvasmány is: „Belép szentélyébe az Úr, akit kerestek, aki után vágyakoztok. De ki tudja majd elviselni jövetele napját? És ki maradhat állva, mikor megjelenik? Mert olyan, mint az olvasztók tüze és a ványolók lúgja. Leül, mint az ezüstolvasztó és tisztító mester. Megtisztítja Lévi fiait, megnemesíti őket, mint az aranyat és ezüstöt szokás”.
Malakiás próféta az Urat az ezüstolvasztó mesterhez hasonlítja. Számunkra ez a kép, ez a hasonlat talán szokatlan, nem mond sokat, mert talán nem nagyon értjük… hogy jön ide az ezüst, vagy aranyolvasztás? Hol is kereshetnénk máshol magyarázatot, mint a Szentírásban?
A Zsoltárok könyvében találunk magyarázatot erre az ószövetségi képre: „Tégy próbára, Uram, és vizsgálj meg engem, próbáld meg tűzzel vesémet és szívemet” (Zsolt 26,2) A vese az ószövetségben, a szemita gondolkodásban az érzésvilágot, a szív pedig a gondolatvilágot jelképezi, jelenti. Így nekünk, akik Urunk második eljövetelét várjuk, azt, aki olyan, mint az olvasztók tüze, nem szabad megijednünk, elkedvetlenednünk, elcsüggednünk, ha valami baj, fájdalom vagy nehézség ér minket. Hisz a zsoltárossal együtt magunk kérjük az Istent: „Vizsgálj meg, tégy próbára tűzzel” Amint az arany és az ezüst úgy tisztul meg, ha olvasztják, ha tűzzel kezelik, így mi is, emberek, csak úgy tehetünk tanúságot tisztaságunkról, Istenhez való hűségünkről, ha minket is megpróbálnak, tűzzel edzenek. Azonban a láng, melyet a mai napon különösképpen is jelez a megszentelt gyertya, sokszor fájdlmat okoz. De mi Szent Pál apostol szavaival vigasztalódunk: „Örüljetek, ha különböző megpróbáltatások érnek benneteket, mert hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse.”
Ez a mai ünnep, Urunk bemutatása, legyen számunkra az Istenhez való hűségünk ünnepe is. Hogy hasonlóan, mint Simeon színről színre láthatta az Urat, és személyesen találkozhatott vele, mi is földi életünk végén, földi életünk végétől állandóan láthassuk Istent, színről színre, szemtől szemben, hisz ez lesz a gyümölcse állhatatosságunknak, ez a legfényesebb világosság, maga az Isten.

2011. február 1., kedd

Gyógyulást látni, vagy meggyógyulni? /Mk 5,21-43/


Egy mondhatnánk sablonszerű történetet hallottuk az imént. Jézus – tömeg – beteg – csodás gyógyulás. Érdemes azonban megfigyelni a szereplőket, ki miért is van ott. „Nagy tömeg követte és szorongatta” – ami annyit jelent, hogy nem csak úgy tisztes távolból követték, hanem bárki, aki ott volt, hozzáérhetett. Jézus pedig mindenkinek a szolgálatára állt. Azonban ezt nem mindenki használta ki. Sőt. Az emberek nagy része nem gyógyult meg…mert talán nem is gyógyulást, hanem inkább valami csodát, mai szóval „szenzációt” várt.
Volt azonban valaki, aki szintén a tömegben volt, szintén hozzáért Jézushoz, mint mások, de nem úgy, mint mások. Ő mást várt, így mást is kapott. Gyógyulást kért, gyógyulást kapott. A többiek talán csak szenzációt vártak, amit meg is kaptak.
Mi is teljesen közel lehetünk most Jézushoz. Nem csak hogy szorongathatjuk őt, hanem magunkhoz vehetjük. Ő mindig a rendelkezésünkre áll. 

Vajon…mi…mit várunk tőle?

2011. január 31., hétfő

"Kérni kezdték őt, hogy távozzon el a határukból." /Mk 5,17/


Érdekes, de talán nem meglepő az emberek Jézushoz való hozzáállása a mai evangéliumban. Jézus hatalmas csodát tett. Egy megszállott emberből kiűzött egy légió gonosz lelket. Azonban úgy rendezte, hogy ezek a gonosz lelkek kiirtsanak 2000 disznót – befulladtak ugyanis a tengerbe.

Egy ember megmenekült, azonban 2000 disznó odaveszett. S a környéken élő emberek, ahogy hallottuk: „Kérni kezdték őt, hogy távozzon el a határukból.” Csodálkozunk? Egy ilyen disznócsorda anyagi értéke nem kevés pénz. És ha valaki csupán ebből él, akkor ezzel az egész vagyonát, megélhetőségét, anyagi hátterét elveszítette. Hatalmas anyagi veszteség egy ember lelki nyereségével szemben. Ez áll a mai evangéliumban leírt eseményben 2000 évvel ezelőttről.
De mi van ma? Hogyan állnánk mi hozzá? Ha valami lelki továbblépés érdekében az Isten elvenné anyagi javainkat? Ha fel kellene áldoznom valamit a lelki életem tökéletesítéséért? Nem szólnék talán én is neki, hogy "távozz innen, légyszi"?

2011. január 30., vasárnap

2011. január 28., péntek

Szent Tamás, a filozófia, a gondolkodás nagy mestere mindig, ha el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek is, kortársai, de ugyanúgy a ma embere is műveit olvasva csodálkozással áll ennek a hittudósnak és szentnek emberfeletti teljesítménye előtt, de ő mindig tudatában volt saját kicsinységének és nyomorúságának. A legcsodálatosabb művéről, a teológia összefoglalásáról ezt mondta: „Minden, amit írtam, előtted csak pelyva, Istenem''.
Mire másra, ha nem az alázatosságra tanít?

2011. január 22., szombat

évközi idő harmadik vasárnapja

Krisztus előtt 733-ban III. Tiglet Pilezer asszír király elfoglalta Zabulon és Neftali ma említett törzsek földjét, Galileának ezt a részét, és elvitte őket fogságba. Ők voltak az egész nép közül az elsők, akiket ez a nagy csapás sújtott, és ők tapasztalták meg először a száműzetés keserűségét is.
Izajás próféta azonban, akit pár évvel ezelőtt hívott meg az Úr, ezekkel a szavakkal biztatja a népet, ahogy hallottuk az olvasmányban: „Egykor megalázta az Úr Zabulon földjét és Neftali földjét. De az eljövendő napokban megdicsőíti majd a tenger útját, a Jordánon túli vidéket, a pogány nemzetek területét. A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát.“
A nép megszállás alatt, fogságban, a legnehezebb körülmények között, Izajás pedig, az Isten embere nagy fényességről, ujjongásról, sőt, kitörő örömről beszél. Mert a legnagyobb biztatásra mindenkinek akkor van a legnagyobb szüksége, mikor nehézségben, mikor bajban, vagy mikor kilátástalan helyzetben van. És, amint látjuk a mai példából, az Isten, aki sokszor megaláz, később mindig felmagasztal. Jób szavaival élve: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi, ha szétzúz is, meggyógyít a keze.“ /Jób 5,18/
De ezek nem voltak üres szavak, nem volt ez valami sovány vigasz, mert az Isten szava akkor is, úgy, mint most is, mindig beteljesült és be fog teljesülni a kellő időben. Szent Máté evangéliuma a bizonyíték erre. Hallottuk, amint Jézus a tóparti városba, Kafarnaumba megy. Így teljesedett be Izajás próféta jövendölése, hogy az a vidék hallja meg előbb az örömhírt, amely előbb tapasztalta meg a száműzetés keserűségét is, ugyanis ez a város éppen a már említett Zabulon és Neftali vidékén feküdt.
Ez a jövendölés azonban túlmutat ezen a történelmi helyzeten és egyben a végső időkre is utal. Nekünk is sok szorongattatást kell eltűrnünk, sok baj és szenvedés az osztályrészünk, azonban az Isten mindig küld hozzánk prófétákat, akik az ő üzenetét, kívánságát és örömhírét tolmácsolják.
Mi is, ha hűek maradunk Istenünkhöz, örülni fogunk és felhőtlenül ujjongani. Nekünk támad majd nagy fényesség azután a sokszor gondok árnyékától besötétült világ után…ha az ő szava és parancsai szerint élünk.

2011. január 21., péntek

"papi gyűlésre megyek"

Biztos, hogy nem először halljátok ezt a kifejezést: "papi gyűlés".
A Besztercebányai Egyházmegye, amelybe mi is tartozunk, minden hónapban közös papi gyűlést szervez lelkiatyái számára, melyen minden egyházmegyés papnak és szerezetesnek az adott egymázmegyéből meg kell jelennie. Hogy mi is ez a másnéven "rekollekció", vagy mi is történik ott - erről lesz itt szó.


A papi gyűlések az erdőbádonyi (államnyelven Badín) papi szemináriumban szerveződnek meg. Az egész program a legfontosabb résszel, szentmisével kezdődik a szemináriumi kápolnában reggel 9:00 órakor:
Az erdőbádonyi papi szeminárium kápolnája

A szentmise szlovák nyelven folyik, főcelebráns mindig megyés főpásztorunk Mons. (olvasd Monszinyor) Rudolf Baláž:

Gyönyörű a hangulata ennek a szentmisének, ugyanis egyházmegyénk kb. 350 papjából legalább 200 mindig jelen van. Amikor ennek a nem mindennapi kápolnának falai közt több mint kétszázan mondják egyszerre Jézus az Oltáriszentség alapításának szavait, finoman fogalmazva is több, mint mélyreható.



A püspökatya mellett mindig az egyházmegye központi emberei állnak:
balról az oltárnál:
Ján Viglaš (a szeminárium rektora),
Marián Bublinec (általános helynök),
Jozef Štrba (a püspökatya titkára),
Vladimír Farkaš (a püspökség igazgatója)


A szentmise fényét az ott tanuló kispapok orgonazenéje és énekhangja emeli:



A szentmisén ugyanúgy részt vesznek a kispapok és a szerzetesnővérek is:















Mivel a szentáldozás két szín alatt történik, mindegyik lelkiatya az oltárnál veszi magához Krisztus Szent Testét és Vérét:



Egy pár ismerős arc:
Többek között: Novák József atya (Csáb), Kovács László atya (Apátújfalu), György Ferenc atya (Ipolybalog), Hutár Márk atya (Nagycsalomja)


Természetesen nem hiányozhatnak az esperesek sem:
Többek között Mahulányi József atya (püspöki helynök, Ipolyság)
Befejezésül a püspökatya főpásztori áldását adja:

A szentmisét mindig egy rövid agapé, megvendégelés követi a szeminárium előcsarnokában. Kis kávé, tea, sütemény...

Egy kis felfrissülés után újra komolyabb rész következik. Teológiai előadás a díszteremben, legutóbb az általános helynök, Marián Bublinec előadásában:


Volt lelkiatyánk is részt vett a rekollekción:

A püspökatya szigoró, fegyelmezett arckifejezése:


Az előadás után következtek a püspökség hirdetései (mint nálunk a szentmisék végén vasárnap), s ezután a közös ebéd, sok beszélgetéssel...


Valahogy így néz ki egy közös papi gyűlés a mi egyházmegyénkben. Ha bármi kérdés, vagy hozzászólás van, bátran, a bejegyzés után.

Imakönyvünk

Újabb résszel bővült közös oldalunk. 
Imádságainkat osztjuk meg egymással.
A jobb oldali oldallistán kattints az "imakönyvünk" -re,
vagy kattints ide.

2011. január 17., hétfő

"Az Isten Fia a szenvedésből engedelmességet tanult." /Zsid 5,8/

Tudjuk, hogy az első bűnnek, az ún. ősbűnnek egyik következménye az, hogy megsérült emberi természetünk – a szenvedés lett osztályrészünk, a szenvedés életünk része lett. Elveszett az összhang a testünk és a lelkünk között, megjelent a fájdalom az ember, az emberiség életében. A test sokszor nem akar engedelmeskedni a léleknek: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen.“ /Mt 26,41/- ezeket a szavakat Jézus akkor mondta, mikor szenvedett, mikor a szenvedésből engedelmességet tanult a Getszemáni kertben.
A szenvedés olyannyira az életünk velejárója lett, hogy ezt senki el nem kerülheti. „Az Isten Fia a szenvedésből engedelmességet tanult”. Nekünk, keresztényeknek – krisztusiaknak is az a feladatunk, hogy a szenvedést ne csak valahogy túléljük, hanem hasznosan használjuk fel. Megéljük a szenvedést! Mi is tanulhatunk belőle engedelmességet Isten akaratának teljesítésére.

2011. január 15., szombat

évközi idő második vasárnapja

Első hallásra ezek a mai szentírási részek nem túl biztatóak, nem túl bátorítóak, nem éppen – újszerű szóhasználattal élve – „pozitív hangulatúak” vagy szimpatikusak. Ezek a szavak, hogy „a szolgám vagy”, „teljesítem azt, amit te akarsz”, „a világ bűnei”, „alázatos bárány” nem passzolnak, nem ízlenek, nincsenek a szájízünk szerint.
Pl. a mai harmadik szentírási rész,  Szent János evangéliumának első fejezetéből való. Ő, Szent János apostol nem ír Jézus születéséről, nem ír gyermekkoráról, hanem ezzel a ma hallott résszel kezdi könyvét, megkezdve Jézus nyilvános működésének bemutatását. De itt sem beszél az ő királyságáról, hatalmáról, dicsőségéről, hanem Jézus mint az Isten bárányát mutatja be Keresztelő Szent János által hasonlóan, mint Izajás próféta révén az Isten szolgáját.
„Íme, az Isten báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit.” Ezeket a szavakat hallottuk már több százszor, és sokan közülünk már több ezerszer. Már megszoktuk, hozzá tartozik a vallási nyelvünkhöz, hogy Jézust azonosítjuk az Istennek feláldozott báránnyal. Ez is elég, mondhatnánk pesszimista, komor szöveg, de már megszoktuk.
Az, aki elveszi a világ bűneit… Valóban olyan gyászos szavak ezek? Biztos, hogy szomorúságot váltanak ki bennünk ezek a szavak? Mikor az Egyház a pap által a szentmisében felmutatja a Szentostyát és mondja: „íme, az Isten báránya”, nem rémisztgetni akar. Nem a kedvünket, vagy a hangulatunkat rontja, hanem, s amit tudatosítanunk kell, végtelenül nagy reményt önt belénk! Hisz azokban a pillanatokban, mikor ezeket a szavakat halljuk, épp arra készülünk, hogy az Isten bárányt vegyük magunkhoz, hogy az jöjjön el hozzánk, szó szerint belénk, aki elveszi, eltörli, megsemmisíti minden bűnünket, minden gonoszságunkat, mindent, ami elszomorít, ami gátolja boldogságunkat.
Ki ne akarna közülünk boldog lenni? Ki ne akarna örülni? A felhőtlen örömöt és a tiszta boldogságot azonban csak úgy élhetjük meg, élhetjük át, ha tiszta a szívünk, ha nem nyom a bűn súlya, vétkeink terhe. Ezért az Isten báránya kell, hogy legyen minden boldogságunk okozója. Benne kell, hogy reméljünk, benne kell, hogy bizakodjunk, és mindenekfelett örvendjünk. Mert ő az, aki most, pár másodperc múlva eljön ide az oltárra, s belénk lép, hogy elvegye a rosszat, s megteremtse bennünk a tiszta öröm öt.
Éljünk ezzel a csodával, éljünk ezzel a felfoghatatlan kegyelemmel ne csak húsvétkor meg karácsonykor, hanem hétről hétre, napról napra. Hogy ne csak a nagy ünnepekkor legyen meg bennünk az Isten öröme, hanem egész évben, az „évközi időben” is minél gyakrabban legyünk boldogok, amikor meghív minket asztalához az Isten báránya. 

„Az Isten szava eleven, átható, minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig.“ /Zsid 4,12-16/

Az Isten szava simogat, az Isten szava megvigasztal, az Isten szava erőt ad, az Isten szava megnyugtat. De az Isten szava ugyanúgy fájdalmasan a szívünkbe hatol, könyörtelenül a bűnt nem tűri meg, gyötör, kínoz, nyaggat, nem hagy békén.
Az Isten szava nevel. A jót jobbá, a rosszat jóvá. Tegyük meg, amire utasít, hogy tiszta lelkiismerettel kiálljunk minden próbát, és átvészeljünk minden gondot, bajt és csapást.

2011. január 14., péntek