Miserend és hirdetések - Nagyböjt negyedik vasárnapja

A biztos tanú /Jn 5,31-47/

„Maga az Atya tanúskodik mellettem“ – hallottuk Jézustól az evangéliumban. Az emberek között ugyanis az, amit saját magunkról mondunk, nem ér olyan sokat, mint az, amit mások állítanak rólunk. Hányszor meg van a véleményünk az emberekről annak alapján, amit mások mondanak.

Jézus ismerte ezt a mi felfogásunkat, álláspontunkat, ezért magát az Istent hívta tanúnak: amit ő mond bárkiről, az mind igaz, hisz mindenkit ismer nem csak külsőleg – azt, amit mindenki lát, hanem a szív legmélyebb rejtekeibe is belelát. Ezért Isten tanúbizonysága Jézusról a legmeggyőzőbb és legtisztább. S tudjuk, ez teljesen megegyezett azzal, amit Jézus magáról mondott.

A mai evangéliumot hallva alkalmas lehet elidőzni azzal a gondolattal, hogy vajon ha az Isten mirólunk tanúskodna – ez a bizonyságtétel a mi javunkra, vagy ellenkezőleg, a kárunkra szolgálna…

Nem kérsz semmit? /Jn 5,1-3a.5-16/

Jézus csodálatos gyógyításai közül talán ez a mai az egyetlen, mikor maga Jézus kínálja föl a gyógyulás lehetőséget, mikor ő maga kérdezi meg a betegtől: „Akarsz-e meggyógyulni?”

Lehet, hogy pont ma jöttünk el úgy a szentmisére, hogy nem kértünk Istentől semmit. Lehet, hogy pont ma nincs semmi kérésünk, hogy pont ma nem kértük segítségét semmihez, lehet, hogy pont ma…

De Isten ma is felkínálja nekünk segítségét: „Akarsz-e meggyógyulni?” Akarod-e, hogy segítsek neked? Minden egyes szentmisét ajánljuk fel valakiért vagy valamiért, mert mint ma is látjuk, az Isten szinte hiányolja azt, hogy kérjünk tőle, hogy adhasson nekünk.

Éljünk ma is ezzel a lehetőséggel!

A legjobb "mellékszereplő" - Szent József

Christopher Plummer és Octavia Spencer– ez a két színész kapta az idei Oscar-díjat, a világ legrangosabb filmművészeti díját a legjobb mellékszereplő kategóriában.

Ha elolvassuk az evangéliumokat és levetítjük a fejünkben őket, mint egy filmet, mai szentünk, Szent József biztos, hogy nem lesz benne főszereplő. A mai evangélium jóformán az egész, amit megtalálhatunk Szent Józsefről a Szentírásban. Elmondhatjuk tehát, hogy az üdvtörténelemben Szent József csak egy lényegtelen, egyáltalán nem fontos mellékszereplő volt?

Hallottuk az evangéliumban, hogy „igaz, igazságos” ember volt. És ez a tény, ez a konstatálás egyáltalán nem mellékes, sőt, nagyon fontos. Mert igaznak lenni – nagyon nagy dolog, hihetetlenül nehéz dolog! Az igazságosság azt jelenti: megadni mindenkinek azt, ami jár. Így Szűz Mária-, a legtökéletesebb asszony-, és Jézus Krisztus-, maga az Isten mellett élni, és megadni nekik mindent, ami jár – tehát mindent, biztos, hogy nem is volt annyira könnyű…és nem is volt annyira mellékes feladat. Nekik meg kellett adni a legnagyobb szeretetet, legnagyobb törődést, gondoskodást, Jézusnak a legjobb nevelést, Máriának a legjobb együttélését, megteremteni számukra a legjobb körülményeket az élethez. És biztos, hogy ez nem volt egyszerű dolog.

Láthatjuk tehát, kedves testvéreim, hogy ez a feladat, ez a szerep nem volt mellékes, nem volt annyira egyszerű és főleg nem szükségtelen. Pontosan ellenkezőleg. Szent József nem kapta meg a főszerepet az üdvtörténetben, de a saját szerepét tökéletesen elvégezte, betöltötte.

Talán rólunk sem tudnak az emberek semmit. Nem látják, nem értékelik a munkánkat, imáinkat, igyekezetünket… gyakran még észre sem vesznek, észre sem veszik, hogy létezünk. Gyakran csak ilyen mellékszerepeket játszunk. Ami vigasztalhat, sőt, nagyszerűen buzdíthat minket az az, hogy Szent Józsefhez hasonlíthatunk. Ahhoz, aki ennek a nem mellékes „mellékszerepnek” köszönhetően mára az egész Egyház védőszentje lett. 

Az Isten mindenkit egy különleges feladattal, szereppel bízott meg. A mi feladatunk és Isten irénti szeretetünk kifejezése az, hogy nem a „főszerepre“ vágyódunk, arra, amit talán valaki más „játszik“, hanem a mi kis, de annál fontosabb feladatainkat hűségesen és igazságosan elvégezzük. Kérjük ezért ma a legjobb „mellékszereplő“ szentet, hogy mi is mindannyian díjat nyerhessünk. Nem Oscar-díjat, de a legnemesebb és legnagyobb díjat, amelyet életszentségnek hívnak.

Nagyböjt negyedik vasárnapja

„Úgy szerette a világ az Istent, hogy mindenét oda adta érte.”

Az előbbi mondat első pillantásra ismerős, de bizonyára észrevettük, hogy nagyon sántít. Pedig csupán két szó van benne kicserélve a „jól ismerthez” képest. Azonban az lenne az igazi, ha oda-vissza cserélhetnénk az alanyt a tárggyal – a szeretőt a szeretettel. Gondolkodjunk. Ha én téged mindennél jobban szeretlek, akkor az lenne a „kifizetődő”, a normális, ha te is mindennél jobban szeretnél engem. De a kezdő mondatunkból is látjuk, nincs ez így mindig. Sőt… Akkor miért szereti Isten úgy ezt a világot, hogy mindenét oda adta érte, ha a világ nem viszonozza ezt neki?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket?

Erre a kérdésünkre maga az Isten adott, és ad választ az ő egyszülött Fiával. Odaadta őt, pedig tudta, mi nem viszonozzuk ezt. Kiüresítette magát értünk, mikor tudta, mi sokszor a kisujjunkat sem mozdítjuk érte. Ezt tette értünk, s mi ezt tesszük érte. De ő mindezt előre tudta! És mégis… Nem mérlegelte a dolgot, nem latolgatta, fontolgatta. Megtette. Legjelentősebb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston világosít föl: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.”

Mi emberek milyen gyakran félünk szeretni Istent. Félünk odaadni mindent. Finoman fogalmazva érdekes, hogy nem bízunk eléggé abban, aki mindenét odaadta nekünk. Vagy ha talán azt is mondjuk, mi is szeretjük Istenünket, ha valami olyat kér, amiben nem látjuk azonnal a hasznunkat, az örömünket, milyen sokszor nem szívesen adjuk oda, adjuk fel a kis földi örömeinket.

De nem csak az Istennel szemben van ez így. Sőt, az emberek iránt még kevésbé bizonyítjuk, megvan bennünk a szeretet. Mikor látjuk, hogy a másik nem érdemli meg, nagyon gyorsan abba is hagyjuk gyakorolni. Sok esetben a házasság elején – mint mondják - , nagyon szereti egymást a pár. Mert úgy érzik, a másik ezt megérdemli. De mihelyt világossá válik, mégsem érdemelne annyit, rohamosan lecsökken annak gyakorlása. Szeretni a végletekig akkor is, ha a másik nem érdemli meg, ha a másik ezt közönnyel, vagy bántalommal viszonozza… Erre ad példát a mi Istenünk, ezt jelenti: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Újra csak Szent Ágoston beszél helyettünk: „A szeretet, amely véget ér, sosem volt igazi”. Mert az igazi szeretet nem tud méricskélni, csakis és egyedül pazarolni. Hogyan, ha nem pazarolva, pocsékolva szeret minket Isten?

Érdemes valaki olyat szeretni, aki nem viszonozza kellő mértékben a szeretetünket? Jézus szavai teljesen egyértelműek: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket”.

E nagyböjti szent időben bánat könnye hulljon bőven, hogy ne csak beszéljünk, vagy olvassunk a lemondásról, hanem a mindennapi kis, kellemes dolgainkról lemondva tudjunk mérlegelés, latolgatás nélkül is adni másoknak talán időt a beszélgetésre, lehetőséget a látogatásra, megbocsátást a bántásokra. Sértettként kezdeményezést, idősebbként próbálkozást, „nagy emberként” megalázkodást.

 Krisztus eljött miattunk s feláldozta magát értünk. Csodálatos módon magához békített minket. Egyedül ennek a pazarló tettnek van hatalma, hogy megmentsen minket az örök kárhozattól. Minő igaz, hogy „semmi sem ment meg, csak a szeretet” (Szent Ágoston)

Március 15.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

Március 15. Ünnep s egyben megemlékezés ez a mai nap. Ünneplünk, mert 164 éve tört ki a magyar forradalom és szabadságharc, Magyarország újkori történetének egyik legmeghatározóbb eseménye. S egyben emlékezünk azokra, akik részt vettek ebben a harcban, akik életüket adták érte. Értük és saját magunkért, az ő utódjaikért ajánljuk fel ezt a mai szentmisét is. Ahogy a kezdőénekünkben együtt zengtük: Isten, hazánkért térdelünk elődbe.

Különös ez mai híres dátum: március 15. Véletlen, vagy nem véletlen, mindig a nagyböjti időszakra esik. Minden évben akkor ünnepeljük, mikor az egyház előírásai és szokása szerint mellőzve van az ünneplés. Most is a lila színű miseruha emlékeztet a böjtre, a bűnbánatra… És…van is miért böjtölnünk, bűnbánatot tartanunk.

Vörösmarty több mint másfél évszázados Szózatának szavaival kezdtem ezt a prédikációt: Megfogyva bár, de törve nem… Mennyire igaz ez ma, 2012-ben, mikorra tíz év elteltével 63 ezerrel kevesebben vagyunk magyarok ebben az országban. Húszéves távlatban pedig már 108 ezres létszámcsökkenést mutat. Ha belegondolok, hogy mikor hét éves voltam több mint 100 ezerrel több magyar élt itt a felvidéken, akarva-akaratlanul is felvetődik bennem a kérdés: mi lesz így velünk? Ha így megy tovább, a válasz egyértelmű. Megfogyva bár, de törve nem… De törve nem? A február 29-ei népszámlálások után mindannyian bízhattunk benne, hogy igen, törve nem. De sajnos meg vagyunk törve. A választások eredményei egy újabb csapásként sújtottak minket. Nem fogadtuk meg Szent Pál apostol szavait: „Testvérek, Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket, éljetek mindnyájan egyetértésben, ne szakadjatok pártokra, legyetek egyek ugyanabban a felfogásban.” /1Kor 1,10/Nem lettünk egyek. Ezért megfogyva, s törve már él nemzet e hazán.

Március 15. Ünnep, megemlékezés, de böjt is ez a mai nap. Ma is igazzá válik őseink mondása: Sírva vigad a magyar.

De ez a mai szentmise sem egy gyászos, hiábavaló cselekmény vagy eseménysor. Ne feledjük, azért jöttünk el ma ide, hogy az Istenhez hazánkért térdeljünk elejébe. Mert ő az, aki mindig hű marad hozzánk, bármennyiszer és bármennyire voltunk mi hűtlenek. Ahogy szintén Szent Pál, a nemzetek apostola írja: „Ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” /2Tim 2,13/ Az Istennek, Petőfi szavaival „a magyarok Istenének” mindig van biztató szava. 2012. március 15-én is, ahogy Jeremiás prófétája által szólt most hozzánk az olvasmányban: „Hallgassatok szavamra, és én Istenetek leszek, ti meg az én népem lesztek; járjatok azon az úton, amelyet én jelölök ki nektek, és akkor jól megy majd sorotok.” /Jer 7,23/

Krisztusban szeretett testvéreim. Sose feledjük, a „jó sorhoz”, a szebb jövőhöz csakis egy út van: ha azon az úton járunk, melyet Istenünk mutat. Ez pedig az erkölcsös, becsületes és istenes élet. Akkor lesz a magyar nagy nép, boldog nemzet, ha valóra válik a próféta szava: Ha az Úr lesz a mi Istenünk, mi pedig az ő népe leszünk.

Hanyadszor már? /Mt 18,21-25/

Az erőszak erőszakot szül, és a bosszú bosszúért kiált. Egy ördögi kör, melybe sokszor mi is belekeveredünk.

Hogyan lehet ebből kiszabadulni? Egy út van csak. A megbocsátás. De nem csak egy egyszerű megbocsátás. Hanem a megbocsátások végtelen sora. Soha nem mondani: ez már több a soknál, most már elég, betelt a pohár.

Az irgalom, a megbocsátás, s az igazi felebaráti szeretet minden elképzelhető mértéket meghalad. Nem tarthatjuk számon, hogy hányszor szerettünk, hányszor bocsátottunk meg. Szent Ágoston mondja: „A szeretet azzal mérhető, hogy valaki méricskélés nélkül szeret-e.” De teljes mértékben igaz ez a megbocsátásra is: a megbocsátás azzal mérhető, hogy valaki számolás nélkül bocsájt-e meg.

Papi lelkigyakorlat Dóvalon III.

Egy közös kép a lelkigyakorlatunkról:

Miserend és hirdetések - Nagyböjt harmadik vasárnapja

Nagyböjt harmadik vasárnapja

Kiskorunkban talán mindannyian játszottunk pexeso nevű játékot, melynek lényege, hogy egy-egy párt megtaláljunk a lefordított kártyalapokból. Az élvezetes játékhoz a legfontosabb segítség a jó memória, emlékezőképesség. Nekünk otthon – emlékszem – kisállat párokat kellet megtalálnunk. Nagyon szerettem.

Mikor elkezdünk pexesozni, először találomra fordítjuk fel a kártyákat. Egy-egy lap viszont magában nem ér-, nem jelent semmit. Akkor válik a játék valóban szórakoztatóvá, mikor felfordítunk egy olyan kártyát, melynek a párját már valahol láttuk… S ilyenkor van nagy szükségünk az emlékezőképességünkre: hol is volt az? Szinte erőltetjük az agyunkat a gondolkodásra, hogy visszaemlékezzünk. De milyen jó, mikor működik a memóriánk, s elsőre, pontosan visszaemlékezünk. A játék végén pedig, mikor minden lap felfedi magát, teljesen átlátjuk az összes párt, értünk minden összefüggést. Tudjuk azonban, hogy nem csak a játékban, az életben is kell az emlékezőképesség.

A mai evangéliumban a tanítványoknak is nagy szükségük volt erre. Jézus mondott valamit, amiről egy más, de ahhoz szorosan kapcsolódó dolog jutott az eszükbe. Ahogy Jézus elkezdte kiűzni az árusokat a templomból, tanítványai a memóriájuknak köszönhetően visszaemlékeztek a zsoltár szavaira: „Emészt a házadért való buzgóság”. A többiek, akik ott voltak a templomban, nem értették az addig szelíd Jézus éles viselkedését. Csupán a tanítványok tudták, miről is van szó.

De a szentíró, Szent János megemlíti, hogy mikor Jézus az ő feltámadásáról beszél, ugyanezek a tanítványok itt még nem értetik pontosan, miről beszél. Mert – jelképesen mondhatjuk – itt csak az első kártyát fedte fel Jézus. Akkor vált csupán világossá számukra a feltámadás titka – a lap párja – , mikor a feltámadt Jézust látván visszaemlékeznek erre. Mikor „tanítványainak eszébe jutott, hogy ezt mondta, s hittek az írásnak és Jézus szavának.”

Jézus előre tudta az egész életét, halálát és feltámadását. Tanítványainak is beszámolt minderről. De sok mindent csak utólag, a Szentlélek eljövetelekor értettek meg. A visszaemlékezés azonban mindig nagyon fontos tényező és meghatározó alap volt az események megértéséhez, a tisztán látáshoz.

Mi sem értünk sok mindent, ami a világban és a mi életünkben történik. Azonban a Szentírás szava, melyet naponta hallgathatunk a szentmiséken, olvashatunk otthonunkban segít ezeket a történéseket megérteni. Talán nem azonnal, de a kitartó, Isten igéjében elmerülő imádság mindig megadja nekünk is a Szentlélek eljövetelét.

Nagyböjt mai vasárnapján azért imádkozzunk, kitartóan elmélkedjünk a Szentírás felett, hogy Istenünk fedje fel nekünk azokat a lapokat, azokat a gondolatokat, melyek segíthetnek életünk minden történését megérteni.

Találjuk meg minden kártyának a párját, hogy megismerve az igazságot mindenben Isten végtelen bölcsességét csodálhassuk.

"A víz mellé ültetett fa" /Jer 17,5-10/

„Aki az Úrban bízik (...) olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely gyökereit egészen a folyóig ereszti. (...) Szárazság idején sem kell aggódnia.“

Jeremiás próféta szájából legalább annyira intően, mint amennyire gyönyörűen szólt az Isten szava a mai olvasmányunkban. Hasonlóképpen, mint Jézus sem beszélt példabeszédek nélkül, az isteni tanítás itt is példával szemléltet: aki az Istenben bízik, olyan, mint a víz mellé ültetett fa, mely a szárazság idején is gyümölcsözik.

Lelkigyakorlaton voltunk paptestvéreimmel, ami szintén arra szolgált, hogy a hitünkben, s az Isten iránti szeretetünkben megerősödjünk. Többek között erre szolgál mindannyiunk számára e nagyböjti idő is: ilyenkor kell – mindenekelőtt a csendben – mélyebbre ereszteni lelkünk „gyökereit”, hogy bármilyen helyzet, esemény, vagy talán bonyodalom bukkan fel életünkben, az „Istenes kapcsolatunk” legyen az, ami minden helyzetben, bármilyen nagy szárazságban megóv minket.

A mai szentmise csendjében is merüljünk el Isten végtelen szeretetében, ott verjünk gyökeret, hogy abból induljon ki minden gondolatunk, minden cselekedetünk.

Papi lelkigyakorlat Dóvalon II.

Egy újabb gondolatot és néhány képet közlök lelkigyakorlatunkról:

"Miért állítja elénk Jézus példaképül a gyermeket? 

("Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, 

nem mentek be a mennyek országába")

Mert a gyermek természeténél fogva is kicsi. 

Tudja, h nem ő a legerősebb, 

hogy nem ő a legjobb, 

hogy nem ő a legokosabb, 

hogy nem mindenható.

Mi felnőttek ezt sokszor elfelejtjük..."

Kilátás a szobámból nappal...

...és éjjel

a püspökatya...

...tartalmas és mély gondolatai

Székely János püspökatya és
a püspökszentelés előtt álló Haľko József atya

Papi lelkigyakorlat Dóvalon

Éppen zajlik a dóvali (Donovaly) magyar papi lelkigyakorlat. Innét küldöm üdvözletemet, két képet, imáimat, és egy elhangzott gondolatot:

"Szent az, 

akinek a közelségében 

a legkisebb kétségünk sem lehet afelől, 

hogy Isten létezik."

Kérjük imáitokat.

 Az egzercitátorunk
Székely János püspökatya. 

lelkiatyátok

Miserend és hirdetések - Nagyböjt második vasárnapja

Nagyböjt második vasárnapja

A mai olvasmányt Mózes első könyvéből, a Teremtés könyvéből olvastuk. Ábrahám jól ismert próbatételében azonban figyelmesek lehettünk egy különleges dologra. Ábrahám alig mondott valamit, csak ugyanazt a mondatot mondta el kétszer: „Itt vagyok”. Az összes többi része az olvasmánynak az Isten szava volt. Többször olvastuk, hogy az Úr szólt Ábrahámhoz. Maga a Teremtés könyve több mint 340 szer használja ezt a kifejezést: „És szólt az Úr”. E számok alapján talán mindannyian egyetértünk abban, hogy rendkívül fontosnak kell lennie ennek a szókapcsolatnak, ha ily sokszor használja a Szentírás első könyve.

„És szólt az Úr”. Az Úr szólt. Az Úr, az Isten szólt az emberhez, az Isten párbeszédre hívja az embert, az Isten megszólítja az embert. A Bibliának csupán az első könyvében több mint 340x kezdeményez az Isten párbeszédet az emberrel, több mint 340x hívja őt magához, több mint 340x kínálja fel saját magát az embernek, mert tudja, csak vele, csak az Istennel lehet boldog… teljesen boldog. Gyönyörűen fogalmazta meg legnagyobb nyugati egyházatyánk Szent Ágoston az ő vallomásaiban, s annak mindjárt a legelején a mára már jól ismert szavakat: „Nyugtalan az én szívem, míg meg nem nyugszik benned, Istenem”. S megfigyelhetjük, megfigyelhettük, hogy a mai első olvasmányban is szinte csak az Isten beszélt. Ő volt az, aki kezdeményezett. Ábrahám csak röviden válaszolt Istennek.

Látjuk, kedves testvéreim, hogy az Isten az, aki kezdeményez, aki akar velünk valamit. Nem mi vagyunk azok, még ha talán úgy is tűnhet sokszor, hogy mi szólítjuk meg az Istent… de higgyük el, ő már jóval előttünk megszólított és meghívott minket a vele való beszélgetésbe. Akarva-akaratlanul is Jézus szavai csengenek most fülemben: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” Tehát ő már megelőzött minket.

Már eltelt több mint 10 nap az idei nagyböjtből. De remélem, mindannyian elmondhatjuk, hogy nem csak nyom nélkül elmúlt, hanem tartalmasan eltelt. Ez alatt a 10 nap alatt minden egyes nap, minden egyes szentmisén, minden egyes olvasmányban, szentleckében, evangéliumban szólt hozzánk az Úr, szólítgatott minket, kapcsolatba akart lépni velünk. S mi saját magunk tudjuk, mennyiszer és mennyire léptünk, válaszoltunk hívására.

De az életünket előrefelé éljük, és visszafelé értékeljük. Ami annyit jelent, hogy még semmi sincs elveszve, ha most elkezdünk valamit. Ha most meghalljuk, hogy szól az Úr, és lépünk, válaszolunk. Ma kell elkezdenünk a megtérést, ma kell elkezdenünk többet és jobban beszélgetni az Istennel, tehát imádkozni, ma kell a jó és a rossz közül a jót választanunk, ma kell elindulnunk az Istenhez vezető úton. Mert most, ma van itt az alkalmas idő, most, ma van itt az üdvösség napja.

Ma is, ebben a szentmisében is szól az Úr, az Isten. Mi a teendőnk? Hallottuk az evangéliumban – magától az Atyaistentől: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok”. Az isteni tanítás minden egyes szavát pedig megvalósítani otthon, a munkahelyen, sőt, már útban innen hazafelé.