Miserend és hirdetések - Évközi 22. vasárnap

Pásztorlevél

Pásztorlevél a „Nemzeti menetelés az életért” nevű kezdeményezés alkalmából

Drága testvéreink!

A társadalmi változások közepette sok olyan valósággal találkozunk, amely a szó jó vagy rossz értelmében szólít meg minket. Sajnálatos dolog, hogy a médiából több negatív hír érkezik hozzánk, mint pozitív, és ez nagyban befolyásolja az ember gondolatvilágát és életminőségét. Szomorú dolog, hogy az életet – mint egy alapvető valóságot – a halál és a gyilkolás reklámja, valamint sok politikus, filmrendező és közéleti méltóság felelőtlen hozzáállása fenyegeti.

Éppen ezért a Szlovák Püspökkari Konferencia úgy döntött, hogy másokkal karöltve megszervezi a „Nemzeti menetelést az életért”. Egy fontos motívum késztet erre minket: felébreszteni az emberek lelkiismeretét az élet védelmezésének érdekében, amelyet a halál kultúrája fenyeget. Minden egyes menet vagy zarándoklat azt fejezi ki, hogy az ember valamilyen cél felé halad. Jézus a názáreti zsinagógában prófétai szava által nyilatkoztatta ki önmagát, az örömhír, a kegyelmi esztendő hirdetőjét, aki visszaadja a vakok látását. „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást“ (Lk 4,18). Jézus tehát megnyitja a mi szemünket is, hogy lássuk, miben rejlik az élet és az öröm. Teszi ezt azért, hogy észrevegyük, hol rejlik a halál és mi vezet feléje; hogy helyesen értelmezzük az életet és azt, ami a megmentésére szolgál. A törvényalkotók és azok, akik befolyásolják a közvéleményt és a társadalmi légkört, ma inkább a halált állítják elénk, mint az életet. Mindnyájan tapasztaljuk, hogy sok kortársunk nézete az életről nincs összhangban sem a boldog élet utáni vágyunkkal, sem Isten törvényeivel. Magatartásunkkal, amit a „Nemzeti menetelés az életért” is ki fog fejezni, nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy nem értünk egyet azzal, ami ellenkezik az élettel. Ezen a közös rendezvényen való aktív részvételünkkel mindnyájunknak alkalma nyílik arra, hogy kinyilvánítsa, hogyan értelmezi az élet értékét. Igazat kell adnunk Edmund Burke ír filozófusnak: „Nem kell sok ahhoz, hogy a rossz győzedelmeskedjék. Elég, ha a jó emberek semmit sem tesznek.” Helytelen lenne, ha nem tennénk semmit az olyan lényeges kérdésben, mint az élet értéke. Így elveszítenénk azt a lehetőséget, hogy megváltoztathassunk valamit; mert – amint mindnyájan tapasztaljuk – a halál kultúrája egyre terjed.

Aktivizálódnunk kell, amíg nem késő. Lehetséges ugyanis, hogy a meg nem született gyermekek mellett veszély fenyegeti az időseket, betegeket vagy másféleképpen kényelmetlen embereket is. A halál kultúrája elleni ellenállásunk jogos, mert már több országban elfogadták az eutanáziáról, terhesség-megszakításról vagy a különböző genetikai manipulációkról szóló törvényt, ami semmi jót nem jelez. Tudatosítanunk kell, hogy az élet ajándék, amelyet senki sem adományozott önmagának. Éppen ezért tiszteletben kell tartani az élet törvényének értelmében, amely az Istentől származik. Ha az ember kisajátítja azt a jogot, hogy arról is dönt, ami nem tőle származik – vagyis mintha ő lenne az élet adományozója – elpusztítja önmagát és az emberiséget az önpusztítás felé irányítja. Korunkban az emberek az Egyház rendeleteit gyakran negatívan fogadják, és éppen ezért nekünk, keresztényeknek kell védenünk az élethez való jogot, mert ma már csupán az Egyház az élet következetes védelmezője. Ha az Egyház lemondana az élet kultúrájáról, vajon ki hangsúlyozná az ötödik isteni parancsolat komolyságát: Ne ölj!? Ezért benneteket, akik hisztek az élet értékében, meghívunk a „Nemzeti menetelésre az életért”, hogy közös hozzájárulásunkkal megváltozhasson posztmodern korunk emberének a gondolkodása, aki hagyja magát félrevezetni féligazságoknak és manipulált információknak az emberi értelemre történő erőteljes támadása által. Az élet ugyanis nem csupán természetes érték, hanem van természetfeletti dimenziója is. A gonosz lélek pedig, aki az emberi életnek a természetes szintjén akar ártani, el akarja azt pusztítani az örökkévalóságot illetően is. Ezért figyelmeztet bennünket Jézus: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni! Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani!“ (Mt 10,28). Amikor a különböző filmek forgatókönyvei erőszakkal, öldökléssel és az élet elpusztulásáról szóló katasztrofikus víziókkal vannak telítve, vagy amikor a halállal az életet támadó törvények kapcsán találkozunk, észre kell vennünk, hogy ez a pokol mentalitása. A pokol ugyanis örök haldoklás és boldogtalanság azok részére, akik megfeledkeznek arról, hogy az örök életre lettünk teremtve. Az örökkévalóságot azonban elveszíthetjük azáltal, hogy felelőtlenül viszonyulunk a természetes élethez, és elutasítjuk az Isten törvényét. Az élet az az öröm, amely önátadásból, megtört kenyérből, a gyermek mosolyából és a nyugodt öregkorból ered. Ez Istennek olyan nagy ajándéka, amely nem vásárolható meg. Olyan csodálatos, hogy csakis az örök cél felé irányulva lehet megélni.

Látjuk tehát, milyen alattomos azok igyekezete, akik ránk akarják erőltetni a halál törvényeit. Valóban nagy csata ez az életért, amelyet csakis akkor nyerhetünk meg, ha mindnyájan egyesülünk annak a célnak érdekében, amely felé a közös meneteléssel indulunk. A menetelés mindig fárasztó, és a fáradság éppen az az áldozat, amelyet akkor hozunk értelemszerűen, ha helyesen értelmezzük. Ezért ismételten kérünk benneteket, keresztény módon igyekezzetek felfogni az élet értékeit, amelyeket azoknak a manipulációja veszélyeztet, akik a szabadságról és az emberek boldogságáról mondanak nagy frázisokat, miközben számukra ezek nem is fontosak. Ilyen, az élet evangéliumáról szóló tömeges tanúságtétel legyen a mi közös menetelésünk az életért, amely egyúttal hitünket is igazolja. Tudnunk kell, hogy ezt a küzdelmet nem vívják meg egyedül még a papok és a püspökök sem, ezért közösen kell haladnunk mindnyájunknak, akik azt akarjuk, hogy az élet győzedelmeskedjék a halál fölött.

Természetesen a menetelést az életért el is utasíthatjuk, azonban így a közömbösek közé állunk, akiket még az sem nyugtalanítja, ami nemsokára nyugodt álmukat is megzavarhatja. A jelen kor kereszténye legyen a most történtekért való felelősségének tudatában, ami bizonyára hatást fog gyakorolni a következő nemzedékek életére is.

Elég volt azokból a Pilátusokból, akik alattomosan mosták kezeiket és hagytak ártatlanokat szenvedni és meghalni. Rájuk kell mutatni és meg kell őket nevezni, mert ők nem jótevői az emberiségnek és nem is szakemberek az élet kérdéseinek megoldásában. Vissza kell térnünk Jézushoz, az Istenhez, aki megteremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat (vö. Kol 1,16), és éppen nála kell keresnünk a választ az élet kérdéseinek helyes megválaszolására. Hiszen ő az újszövetségnek, az élet szövetségének és nem a halálnak a közvetítője (vö. Zsid 12,24).

Mi, hazánk püspökei, köszönetet mondunk mindazoknak, akik már eddig is védelmezték és védelmezik az életet, és megértették ennek a fontosságát. Bízunk abban, hogy sokan mások is csatlakoznak jelenlétükkel azokhoz, akik már nem akarnak hallgatni. Meg kell mutatni a világnak, hogy többen vannak azok, akiknek szívügye az élet, mint azok, akik hangoskodnak, mert az ő kezükben van a média és a hatalom.

A menetelést az életért legyen alkalom arra, hogy komolyan elgondolkodjunk az élet felett, és átértékeljük magatartásunkat az élet védelmének érdekében. Így a Szűzanya látni fogja, hogy felelősséget érzünk életünkért. Hiszen Ő az anyaságát fájdalmak közepette nyerte el a kereszt alatt, és el akar bennünket vezetni Fiához, hogy életük legyen és bőségben legyen (vö. Jn 10,10). Arra kérünk, jöjjetek el 2013. szeptember 22-én, vasárnap, Kassára, a Kultúra 2013-as európai fővárosába, hogy jelenlétetekkel a „Nemzeti menetelésen az életért” kifejezzétek, hogy az igazi kultúra az evangélium szerinti élet kultúrája.

Tisztelettel és hálával adjuk rátok áldásunkat

Szlovákia püspökei

(kérjük felolvasni vasárnap, 2013. szeptember 1-én)

Napról-napra /Mt 25,1-13/

“Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen.”- ezekkel a szavakkal intette Szent Pál az ő híveit. “Éljetek is úgy, hogy előrehaladásotok mind nagyobb legyen.” Mit is jelenthetnek ezek a szavak, mit üzennek nekünk?

Élni mindannyian élünk, akik ma itt vagyunk – telnek napjaink, heteink, éveink. Messze nem mindegy azonban, hogy hogyan múlik el egy-egy nap, hét, vagy hónap. Előrehaladástok mind nagyobb legyen! – azaz minden egyes nappal a lelki életünkben is meg kell tennünk egy-egy lépést előre, az életszentség után. Nem lehetünk ugyanolyanok, mint néhány hete, hónapja, éve voltunk. Előre kell haladnunk az életszentség útján – még ha kis, apró lépésekkel is. Minden nap egy-egy jócselekedet, egy-egy önmegtagadás, egy picit buzgóbban elvégzett ima, eggyel több gondolat az örökkévalóságra... így, ezekkel tudjuk lámpásunkat feltölteni, állandóan készenlétben tartani – hogy ha jön az, ha visszatér, égő lámpással várjuk őt.

A Szentlélek szavait hallva és hallgatva e szerint tervezzük el napjainkat, heteinket – tegyünk tudatosan minden nap egy cseppnyivel több jót, hogy sose fogyjon ki az az „olaj”, amely belépő lehet az örök életre.

Miért is? /Mt 23,13-22/

„Jaj nektek, képmutatók...” Milyen borzalmas, ha belegondolunk, hogy maga az Isten mondja valakinek: jaj neked! Pedig mondja: jaj nektek, képmutatók. Ha valaki csak a látszatra, vagy csupán külsőleg, felszínes magatartása szerint vallásos, Istenhívő, az bizony nem kedves Isten előtt.

Ebben a pár percben, rövid csendben nézzünk magunkba, s gondolkozzunk el azon, nincs-e bennünk valami olyan, ami kívülről talán vallásos tettnek látszik, belülről azonban üres, és semmi komoly szándék nincs mögötte. Még ma töltsük ki minden keresztvetésünket, fejhajtásunkat, térdhajtásunkat, imánkat, böjtölésünket, önmegtagadásunkat, jócselekedetünket mély tartalommal, hogy Szent Pál szavai szerint olyan keresztények legyünk, akik tudják, kinek hisznek, s tudják, mit és miért hisznek.

Miserend és hirdetések - Évközi 21. vasárnap

Évközi idő huszonegyedik vasárnapja

Plébániaközségünkben ebben az évben eddig 4 keresztelő, 2 esküvő és 11 elhalálozás, katolikus temetés volt. Fontos adatok ezek? Sokmindenkit érdekelnek a számok, a statisztikák... Olyan világban élünk, ahol szinte mindent ki lehet mutatni, és ki is mutatnak statisztika formájában.

Úgy tűnik, hogy a számok mindig is érdekelték az embereket, még az üdvösség és a vallás vonatkozásában is. Jézus korában is furdalta az embereket az a kérdés, hogy végül is hányan üdvözülnek – hányan jutnak a mennybe. Kétféle nézet volt divatban Jézus idejében. Az egyik szerint az egész Izrael üdvözülni fog, pusztán attól, hogy Isten választott népének tagja. Egy másik elgondolás szerint pedig csak kevesen lesznek az üdvözültek. A statisztikák sok mindent elmondanak, de a lényeget nem mutatják meg. Nincs szám arról, hogy pl. Egyházközösségünkből az elmúlt évben hányan üdvözültek – pedig ez a legfontosabb.

Jézus korának problémája ma is megvan: mégis mire számíthat a vallásos ember? Mennyi lesz az üdvözültek száma - sok vagy kevés. Vagy éppen, kicsit csúnya szóval haszonleső szempontból közelítve a kérdéshez: megéri-e vallásosnak lenni? Vagy rendesebben föltéve a kérdést: mik a föltételei az üdvösségnek?

Jézus azt mondja: törekedjetek bemenni a szűk kapun. Látjuk, hogy Isten nem egy pontosan megadott teljesítményt vár tőlünk, s nem is egyfajta tétlenséget, semmittevést. A kettő között van a helyes út, az arany középút, mint mondani szoktuk. Istenünk mindig kínál nekünk ilyet – mindig van lehetőség a jót, a jobbat választani – bármilyen helyzetben vagyunk is. De arra is figyelmeztet: vigyázzunk a végletekre, a szélsőségekre, mert azok nem a mennybe visznek. Két nagyon gyakori, ilyesfajta végletről ejtsünk most néhány szót...

Az egyik véglet, melybe könnyen beleeshetünk, az a teljesítményre törekvő vallásosság. Sokan sajnos ma is azt hiszik, hogy Isten a vallásosságban egyfajta teljesítményt vár el tőlünk. Ha egy bizonyos mennyiségű imát elmondunk, akkor azzal le is tudtunk mindent, s kedvesek vagyunk Urunk előtt. De Isten nem teljesítményt, hanem őszinteséget és bizalmat vár el tőlünk – az imában is. Ő nem csak akkor hallgat meg, ha egy bizonyos limitet, szintet teljesítettünk. Vigyázzunk erre, s a teljesítmény helyett inkább egy személyes, mély, lelki kapcsolatot teremtsünk Istenünkkel

A vallásosság azonban van egy másik, szintén gyakori véglete, mely úgy tartja: nagyon könnyű üdvözülni. Elég csak egyfajta jószándék, és akkor máris a mennybe jut az ember.

Jézus ettől is óv: nem elég várakozni, tétlenkedni, de törekedni kell be, a szűk kapun. Nem elég papíron kereszténynek lenni – meg lenni keresztelve, bérmálva. De asz egész életünket Isten parancsai szerint kell rendeznünk – ekkor vár minket a menny. Krisztus halálunkkor, az örökkévalóság kapujában nem azt fogja számon kérni, hogy meg vagy-e keresztelve, voltál-e elsőáldozó, bérmálkozó, hanem hogy a mindennapi életedben ott volt-e az Isten. Hogy a kereztség, a bármálás közelebb vitt-e hozzá, a szent élethez.

Az Isten és közöttünk lévő kapcsolat tehát se nem valami teljesítményen, se nem egyszerű jószándékon alapszik. Az üdvösségünkön nekünk is munkálkodnunk kell, megtéve a tőlünk telhetőt, de ugyanakkor bízva Isten irgalmában. Ha így élünk, s Isten jó barátai leszünk, nem érhet meglepetés egyikünket sem, bármelyik órában is érkezik az Úr – bármelyik órában is szólít el minket.

(a plebania.net alapján)