Templom - Egyház

Ma a Szent Péter és Szent Pál római bazilikák felszentelésének van az évfordulója. Így a mai zsolozsmát is ugyanerről az ünnepről imádkoztuk. A zsolozsma hangja pedig amellett, hogy mindig Istent dícséri, mindig tanít is.

Mind a három ma énekelt zsoltárral azokért a sokszoros javakért és kegyelmekért dicsőítettük Istent, mellyekkel minket az Egyházban, s a templomban  (az imádság házában) eltölt. Talán egyikünk sem tudatosítja eléggé, mennyi mindent kapunk Istentől éppen Egyházunk által. S ugyanezt bizonyították az utolsó zsoltár záró szava: Isten „ezt más néppel meg nem tette, törvényeit velük – mással – nem közölte”. Az Isten kegyelmeinek legfőbb őrzője és osztogatója éppen az Egyházunk.

Legyünk ezért boldogok, hogy Isten népéhez, Egyházához tartozhatunk – ezt éljük át, ezt éljük meg e mai napon.

Ami üdvösségünkre szolgál /Lk 19,41-44/

A mai evangéliumhoz talán nem szükséges hosszú kommentárt fűzni. Elég, ha megszívleljük Jézus szavait: „Bárcsak felismernéd te is, legalább ezen a napon, ami üdvösségedre szolgál!” Lényegében ez a keresztény élet, keresztény magatartás: felismerni és megtenni mindazt, ami üdvösségünkhöz, örök életünk elnyeréséhez szükséges.

Saját hibánk /Lk 19,1-10/

A tegnapi evangéliumban egy vak koldusnak kellett leküzdenie az emberek állította akadályt. A mai evangéliumi szereplőnek azonban nem az emberek voltak az igazi akadály, inkább az ő saját „méretei”, az ő tulajdonsága, hogy alacsony volt – így nem láthatta Jézus. Szent Lukács evangélistának köszönhetjük ezt a gyönyörű leírást, melyben Zakeus a saját elégtelenségét győzi le.

Ezek az evangéliumok azt mutatják, hogy nem csak az emberek állíthatnak akadályt az elé, hogy Istennel találkozzunk. Ugyanúgy lehet ez a mi hibánk is, a mi elégtelenségünk, vagy „hendikepünk“. De a mai példából látjuk, milyen következményekkel jár, ha leküzdjük magunkat: maga az Isten száll meg nálunk – jön hozzánk.

Ne tántorodjunk el hát, ha valami rosszat, nehézséget veszünk észre magunkban. Akarjunk tőle szabadulni, s Jézus megtalálja az utat mihozzánk is.

Miserend és hirdetések - Évközi 33. vasárnap

"Mit tegyek veled?2 /Lk 18,35-43/

Jézus megállt a vak koldus mellett, aki kiáltozott hozzá nagy nyomorúságában. Sőt nem csak megállt, de azt kérdezte: „mit akarsz, mit tegyek veled?” Talán fölöslegesnek látszik ez a kérdés, hisz mindenki tudta, mire vágyódik ez a vak, mire van szüksége. Jézus azonban mégis megkérdezi. Talán éppen azért, hogy ő maga fogalmazza meg, mire is van a legjobban szüksége. Talán ez volt az egyetlen alkalom, amikor így személyes kérhetett valamit Jézustól: nem volt ezért mindegy, hogy mit is kér. Ezért nem enni kért, nem pénzt, nem ruhát, hanem csupán azt, amire a legjobban szüksége volt. Látást.

Nekünk mire van a legjobban szükségünk? Tudjuk egyáltalán, mit kell kérnünk Istentől? Ma azon elmélkedjünk, hogy Istentől mindig csak olyat kérjünk, ami igazán fontos.

Évközi idő harmincharmadik vasárnapja

A technika rohamszerű fejlődése folytán rengeteg képpel, vizuális ábrázolással halmoz el minket a világ, ami egyben csökkenti az ember fantáziájának fejlődését. Míg évekkel ezelőtt egy kisgyermek édesanyja meséjét hallva, behunyt szemmel teljesen szabadjára engedhette képzelőerejét, saját maga alkotta meg a képeket, az egész történet minden szereplőjét, színeit, hangulatát, addig a mai kor gyermekének egy-egy mese történései, világa, színei pontosan meghatározódnak a mások által már megalkotott képben: HD minőségben, 3D-ben – gátat szabva így a gyermek saját kreativitásnak, kibontakozásnak. Kevés gyermek elégszik meg ma egy felolvasott mesével.

S hasonló módon van ez a szimbólumok, a jelképek világával a felnőttek között is. Kevesen értik ma a szimbólumok nyelvét. Mindennapi életünkben kevésszer használunk hasonlatokat, vagy olyan jelképeket, amelyek nem maradnak meg az egyszerű, felszínes tényközlés szintjén, de a dolgok lényegébe, mélyebb mondanivalójába vezetnének be minket. A híradóban a képek sokaságát és csupasz tényközlését szinte kikapcsolt agyműködéssel is végignézhetjük. De mit jelent egy idős ember kalapemelése a templom előtt, mit jelképez a templom oltárán csonkig égő gyertya, mit jelent a vihar idején szóló templomi harang, mit jelent az esküvői fehér ruha?

Malakiás próféta ma felolvasott szavai által nem csak tényeket közöl. Csodálatos szimbólumokkal, válogatott irodalmi nyelvezettel egyben tanít is, figyelmeztet is, bátorít is, és ugyanúgy fantáziánknak is teret ad: „Íme, elérkezik az a nap, s izzó lesz, mint a kemence. Minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a szalma: az a nap, amely elérkezik, lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, úgyhogy sem gyökér, sem lombozat nem marad belőlük.” Ha valaki ezeket a szavakat meg szeretné érteni, s a mélyebb mondanivalóját is fel szeretné fedezni, akkor szabadjára kell engednie a fantáziáját. A prófáta azt a végső időt, a világ végét, melyről olyan sokan „jövendöltek” már, egy izzó kemencéhez és a forró naphoz hasonlítja. Azokat pedig, akik életükben nem éltek Istennek tetszően, nem tartották magukat Isten törvényeihez, azokat az a nap elemészti, mint a szalmát a kemence. S ha még továbbgondoljuk, ezt a hasonlatot, eszünkbe juthat, hogy amint a szél ide oda-hordja a szalmát, úgy sodorja az istentelent is a világ szele éppen arra, amerre fúj – az éppen aktuális divat, hóbort szerint. Mert nem ragaszkodik Istenhez. S ez lesz a veszte: szalmaként viselkedett, szalmaként végzi.

De a próféta folytatja: „Nektek pedig, akik félitek a nevemet, felragyog az igazság napja, és sugarai üdvösséget árasztanak.” Ugyanaz a végső nap: de sugara, heve nem éget, hanem felragyog. Ugyanaz az Isten ítél meg mindenkit ugyanazzal az igazságossággal és irgalommal: mégis milyen ellentétes hatással bír az igazra, s a hamisra. Az egyik fél a nap forró sugarától, a másik várja. Az egyiknek pusztulást, a másiknak életet ad. Ahogyan Jézus egy más helyen szemlélteti: „Azon az éjszakán ketten lesznek egy fekvőhelyen; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt őröl; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn; az egyiket felveszik, a másikat otthagyják.” Akik félik az Isten nevét, azoknak annak a napnak a sugarai üdvösséget árasztanak. Ugyanaz a nap, s egynek élet, a másiknak halál. „Ítéletnek végső napja e világot lángba dobja, prófétáknak szava mondja” – szól középkori himnuszunk.

De hogy ki lesz a „szalma”, akit „otthagynak”, az akkor válik világossá, de nem akkor dől el. Az most dől el. Nem halálunkkor, de életünkben. Ne hagyjuk magunkat a világ szelétől szalmaként bármerre sodorni, de ragaszkodjunk Urunk törvényeihez, szeretetparancsához, hogy „az a nagy nap, az a végső legyen nekünk üdvözítő.”