2011. január 13., csütörtök

vasárnapi homília - 2010-1-9

Urunk megkeresztelkedése
Egyházunk az ádventi és a karácsonyi időben sokszor állította elénk példaképül Keresztelő Szent Jánost, azt, aki az Úr útját egyengette, készítette elő. Ma pedig újra, Jézus megkeresztelkedésénél is ő az egyik főszereplő, kulcsfigura. Csupán egy mondatot mond ebben az evangéliumi részben, amely azonban mindent elárul róla, visszatükrözi egész személyiségét, egész életét. Jézus azt kéri, keresztelje őt meg, mire ő így válaszol: „Neked kellene megkeresztelned engem, és te jössz hozzám?
Ez az egy mondat gyönyörűen kimutatja, hogy János tudja magáról, hogy kicsoda. Annak ellenére, hogy nagyon sok embert vonzott Izraelben a megjelenésével, nem kábult el a népszerűségtől, mint ahogy ezt sokan tennék. Ő nem hatalmat akar, nem akar azzá válni, ami ellentmondana feladatának. Az emberek szívét akarja megnyitni Krisztus befogadására. Maga helyett Krisztust kínálja, adja az embereknek. Mert tudja magáról, hogy kicsoda. S ez a Jánosnál szépen tapasztalható megfelelő önismeret a szentté válás elengedhetetlen eleme.
Mi is, kedves testvéreim, csak úgy tudunk szentekké, jobbakká válni, ha „tudjuk, kik vagyunk”. Ha ismerjük saját magunkat, ismerjük magunkat képességinkkel, jó tulajdonságainkkal, de ugyanúgy hibáinkkal és bűneinkkel együtt. Mert ha pl. nem tudatosítanánk a bűneinket, másnak képzelnénk el magunkat, mint akik vagyunk, és nem tudnánk megjavulni sem, mert nem tudnánk, mi az, amin javítanunk kellene.
De a Gonosz még ezt az igyekezetünket is el akarja rontani, rosszra felhasználni, mert folyamatosan megpróbálja a figyelmünket saját magunkra, és tehetségünkre terelni, hogy elfordítsa arcunkat Istentől és az Ő tervétől. János nagyszerű példát mutat arra, ahogyan a szelíd, alázataos önismeret leküzdi a Gonosz törekvését. Ha teljesen Istenre figyelünk, egyre erősebb lesz bennünk a vágy, hogy megszüntessük magunkban a hazugságot, hiúságot és önmagunk túlbecsülését. Így az igazság szerint élünk majd, és felismerjük mindannak az igazi értékét, amit Isten nekünk adott. Az Ő királyságának szentelünk majd mindent, és semmit sem tartunk meg magunknak, hiszen minden az övé.
Nincs szent élet tehát alázat nélkül. Egyszerűen megfogalmazva az alázatosság azt jelenti, hogy az igazság szerint élek. Az alázat annak a tudatosítása, hogy legjobb képességeim is Istentől származnak és dicsőségét kellene, hogy szolgálják. Végül még János alázatossága is elhalványul amellett, amit Jézus mutat példaként nekünk. „Az, aki szolgál, nem tartja magát feljebbvalónak annál, akinek szolgál, bármennyire nyomorúságos is lenne a helyzete. Krisztus elfoglalta a legalacsonyabb helyet a világon – a keresztet – és radikális alázatosságával megváltott minket és állandóan megsegít.” (XVI. Benedek pápa, Deus Caritas Est, 35) Ismét azt látjuk, hogy Jézus csak olyasmit kér tőlünk, amit maga már kész volt megtenni. Ő az az erő, aki segíthet ennek az alázatnak a megélésében nap, mint nap.
Krisztusban szeretett testvéreim! Újra követendő példákat kaptunk, akik arra az útra hívnak minket, amelyet már ők is végigjártak. De nem hagynak minket ezen az úton egyedül járni, hogy talán beleroskadjunk, hogy talán eltévedjünk, hanem velünk vannak és támogatnak minket. Ha elgyengülünk, nem törnek jobban össze, ahogy hallottuk a mai olvasmányban: „Az Úr a megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki”.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése